A cölibátus tehát csaknem egykorú a katolikus Egyházzal. Már ez magában véve sokat mond. Lehetetlen ugyanis, hogy az az intézmény, amely az emberi természettől oly nagy áldozatot követel, kibírja az évszázadok heves ostromát, hacsak a katolikus öntudat nem áll mögötte, s az Egyház nem látja benne létérdekét.
Főleg két ok bírja rá az Egyházat, ezt a leggyengédebb anyát, hogy szeretett fiaira, a papokra, a cölibátus szent igáját rakja. Egyik a pap méltósága, a másik foglalkozásainak magasztossága.
Mert csakugyan a keresztény öntudat a paptól valamiképpen többet kíván, több önmegtagadást, nagyobb áldozatot, mint a közönséges emberektől. De hatoljunk kissé mélyebbre! Nem lesz nehéz ez annak, aki a hit ajándékát nem nélkülözi.
Amint templomaink architektonikus középpontja a főoltár, úgy a papi élet centruma, sark-és záróköve az Eucharistia. És ez a belső viszony a pap s az Eucharistia között szinte nélkülözhetetlenné teszi a cölibátust. És ugyan miért? A természet szava itt oly hangos és világos, hogy hívő, romlatlan, sértetlen szívre szinte felesleges minden bizonyítás.
Mindig s mindenütt, még a pogány népek között is, a papot nagyobb tisztaságra kötelezte a közvélemény, mint a többi embert. Állandóan élt és él az emberiség köztudatában, ki minél inkább megközelíti az istenséget, annál önmegtartóztatóbb legyen, hogy így az anyagtól magát elvonva, képessé és alkalmassá váljék a nagy Szellemmel érintkezésbe lépni. Az ószövetségi törvény papjaitól ugyancsak legalább időszakos önmegtartóztatást követelt a szent foglalkozások tartamára, s a kitéti kenyeret csak ily állapotban volt szabad élvezni és érinteni.
Ennyi tisztaság elégnek mutatkozott arra, hogy valaki a típust, az árnyékot szolgálja, a jelképes áldozatokat bemutassa, kezét tulkok s bakok vérébe mártsa. De nem követeli-e meg akkor a józan ész, hogy a valóság, a fényesség papja, az ószövetségi típusokat végtelenül felülmúló áldozat bemutatója, a tisztaság dolgában is az ószövetségi papságon szinte végtelenül felülálljon! Gondoljuk csak meg, minő áldozat megy végbe a katolikus pap kezében, s ajkai minő vértől piroslanak…
Gondoljuk csak meg Istennek örök terveit Fiát illetőleg, akit a papi kezekre bíz!
Minő figyelemmel, mily nagy csodákkal készíti elő azt az áldott földet, amelyből Egyszülöttének testet formál! Nem lett volna-e elég, ha a szentséges Szüzet csupán csak születése előtt szenteli meg, miként ezt előhírnökével, Keresztelő Szent Jánossal tette? Nem! Az áldott Szűzhöz léte egy pillanatában sem tapadhatott szennyfolt, mert az ő véréből lészen egykor alkotva az isteni áldozat, Krisztus emberi természete.
És ez a tisztaságos Szűz, kihez soha a bűn lehelete sem tapadt, teljesen a Szentlélek működése által, szüzessége legkisebb sérelme nélkül adja a világnak az áldozati bárányt.
Vajon nem tartjuk-e ezt az eljárást Isten végtelen szentségéhez egyedül méltónak? Nem látjuk-e, érezzük-e a szoros logikát, következést abban, hogy „ha Isten születik, az csak szűztől születhetik, s ha szűz szül, magzata csak Isten lehet?”
De íme, ugyanaz az Istenember – mondhatnók – naponkint születik a paptól az Eucharistiában. Születhetik-e mástól, mint abszolút tiszta, szűzies paptól?
Nézzük csak a papot, amint az oltárhoz felszáll. Az Egyház földigérő hófehér ruhába burkolja, s tömjén füsttel övezi. A nép szent félelemmel néz fel utána. Érzi mindenki, hogy ha még oly tiszta is, oda felszállani nem jogosult. Sőt megérinteni a szent edényeket, a monstranciát, kezébe fogni az Isten fiát! Minő merészség volna a laikusnak még ilyet gondolni is! És a papnak, ki mindezt megteheti, ne legyen meg az a minősége, tisztasága, amit a pogány megkívánt bálványpapjaitól s Vesta az ő papnőitől?
A természet szava, a lelkiismeret követelése e tekintetben oly élénk, hogy nem lehet azt soká elfojtani, meghamisítani.
Mutatja ezt az eretnekségek története is.
Amint a reformátorok elvetik a papi önmegtartóztatást, megtagadják az Eucharistiát is, amelynek kezelésére most már méltatlanok s alkalmatlanok lettek.
A papi lelket ugyanis zavarta, hogy folytonos ellentmondásra legyen kárhoztatva élete s hivatala között. A protestantizmus „papjai” ledobják magukról a rituális szent öltönyöket, amelyek már hamis dekoráció rajtuk. Fekete ruhájuk ott az oltárnál gyászát jelenti az ezredéves papi erény, a tisztaság sírbaszálltának, amely az újszövetségi papság legékesebb koronája. De aztán a cölibátus után csakhamar megtagadják az Eucharistiát is, a papi karaktert, a papi jogokat s hatalmakat, egy szóval mindent, ami csak a katolikus papot naggyá teszi. És ugyan miért! Mert már nem bírta el lelkük az Eucharistiát.
És valóban érdekes volna tudni, vajon a XVI. század „nagy” reformátorai egykor Jézus Krisztus ítélőszéke előtt a szentmise megsemmisítéséért s a tabernákulumok lerombolásáért mit fognak mentségül felhozni? Talán célszerűbbnek fogják-e találni azzal védekezni, mert a szentírási szövegek az Eucharistiát illetőleg nem elég világosak, vagy pedig sokkal inkább be fogják vallani, hogy a papi tisztaság megtagadása folytán a Krisztus testének kezelésére már nem találták magukat eléggé méltónak s alkalmasnak?
Másik dicsősége a papnak, hogy Istent bírói székében helyettesítheti. És ez ismét szoros összefüggésben van a celebátussal.
Nézzük a katolikus papot ott a gyóntatószékben. Jönnek hozzá az emberek kisebb s nagyobb súllyal terhelt lélekkel. Jön a gyermek s naiv őszinteséggel tárja fel kis szíve sérüléseit, a szűz, ki pirulva vallja be, amit senkinek a világon sem szabadna tudni. Jönnek komoly, tekintélyes férfiak, akik talán országos fontosságú ügyeket intéznek, vagy hibáznak el. Jön a pap, a püspök, a pápa… És valamennyi ezzel kezdi: „Gyónom a mindenható Istennek s neked lelkiatyám…” igen neked, de senki másnak a világon. Neked jogod van tudni mindent, mindent. Lelkem csak akkor nyugodt, ha te tudod…
Ó mindenható Isten! alkottál-e szebbet, nagyobbat, erősebbet, tágabbat a papi szívnél, mely ennyi titok súlya alatt össze nem roskad, meg nem sérül?
És most kérdem, nem méltán követeli-e Isten és ember egyaránt, hogy a papi szív felülemelkedjék nem csak a posványon, hanem minden gyengeségen is, hogy szinte több legyen a pusztán emberi szívnél? Ezt a jelleget, ezt a nimbuszt a cölibátus adja meg neki. Ez ad a papi szívnek vonzó erőt, ez kelt bizalmat iránta. Jön a sebesült, bánatos, aggódó lélek, mert tudja, hogy a papi szív egészen az ő számára van Istentől rendelve, s nem osztozkodik azon asszony, gyermek. A pap családja a bűnösök. A papi szívet nem lágyítja más könny, csupán csak az, amelyet a lelki s testi nyomor hullat. Úgy érzi mindenki, hogy titkait, bármily kényesek legyenek is azok, bátran öntheti a papi szív tengerébe, mint a feledés óceánjába, mert a papnak nincsen otthon, mint Sámsonnak, Dalilája, aki a hallgatás szent törvényét kíváncsiságával, féltékenységével, hízelgéseivel veszélyeztetné. „A világ – mondja Bougaud – ösztönszerűleg megérezte, hogy a gyóntatás és hitvesi szerelem nem élhetnek együtt. Azért, ahol nős a pap, eltűnt a gyónás vagy puszta formasággá süllyedt.” Vedd el a cölibátust és az oltárral együtt a gyóntatószék is felesleges bútorrá válik templomainkban.
A papnak azután vezérnek, példaképnek, támasznak kell lennie a tisztaságért küszködő lelkek, főleg ifjúság táborában. Ámde, ha maga a vezér félreáll, ha hősi példát nem mutat, a csata veszve van. Ki fog magában bátorságot érezni a hosszas, heves küzdelemre, ha erre a vezér példát nem ad?
A pap minden, még a legnagyobb tökéletességre törekvő telkeknek is, tanítója, mestere. De lehet-e méltán az, ha maga számára a tökéletesebbről lemond?
De meg általában, a keresztény nép jól tudja, érzi, hogy a lelki élet Siloe tavát, amelyben számára javulás, gyógyulás, megszentülés ígérkezik, csupán angyali kezek hozhatják mozgásba. Azért angyalt keres, angyalt akar látni a papjában.
A cölibátus által hozott áldozat teszi a papot a lelkek igazi atyjává, valóságos lelkipásztorrá.
A korán papja, mint fanatikus harcos rohan a csatába. Megveti ugyan az életet, de maga halált osztogat. Mennyivel más a katolikus pap önfeláldozása, aki öldökli magát, természetét, hogy másoknak életet osztogasson! A protestáns lelkész is utazik bibliás ládái felett a missziókba. „Commis voyageurje”, utazó ügynöke lesz a keresztény szeretetnek, mert nem tud, miként a katolikus pap, annak áldozatja s így apostola lenni. Mi más a lelkészség, a „papság” a katolikus papságon kívül, ha nem intézményes, törvénnyel szentesített nyírása az idegen bárányoknak? Mikor az elevenbe vágó, sírig tartó áldozatról van szó, fut valamennyi. Miért fut? „azért fut, mert béres és nincs köze a juhokhoz.” (Jn 13,13) A katolikus pap marad a tisztaság szent keresztfáján, mert utánozza azt, aki naponkint kezei között áldozat marad; mert jó pásztor, aki „életét adja az ő juhaiért”. (Jn 10,11)
Isten mintha csak így szólna hozzá: „Életedet, amelyet nekem adtál, én népemnek ajándékozom. Verítéked érte folyjék, életerőd érte emésztődjék. Ha jönnek a csapások, járványok, üldözések, testeddel fedd a nyájat. Nem szabad félned a haláltól. Hiszen életcélod az áldozat. Ne építs magadnak sírboltot, hiszen nem tudod hova szántalak téged és hol kell az utolsó áldozati lángnak ellobbannia”. És ha csakugyan megkondul a vallásüldözés vészharangja, mint most Mexikóban, ha a papot szent kötelessége a kolerás, pestises beteg ágyához, avagy börtönbe, számkivetésbe hívja, ha a közeli halál vigyorog szemébe, minő csodálatos erőt s megnyugvást ad neki az a tudat, hogy „magam vagyok, nincs mögöttem aggódó feleség, sikoltozó gyermek.”
A papnak az igazság megvesztegethetetlen szócsövének, az erkölcsi törvény szabad s független őrének kell lennie. De lesz-e ehhez elég bátorsága, s meg fogja-e védeni Isten s az Egyház jogait a hatalmasokkal szemben, ha családját e miatt veszély fenyegeti, ha attól kell tartania, hogy feleségét kinézik a társaságból, fiait kiüldözik az iskolából, leányát nem tudja férjhez adni’? Érzi ezt az állam is és valahányszor az Egyházat igába akarja hajtani, eszközül a papi házasságot választja. Minden forradalom, amely tudvalevőleg az Egyházban látja mindig a legnagyobb ellenségét, elveti a cölibátust. A keleti császárság s az orosz cárok is így tették a papokat a világi hatalom szolgalelkű uszályhordozóivá. A cölibátus megszüntetésével elrabolták a papság erkölcsi szabadságát s függetlenségét. Bölcsen mondotta VII. Gergely pápa: „Nem szabadítható fel az Egyház a világiak szolgasága alól, hacsak előbb az egyháziakat meg nem szabadítjuk asszonyaiktól”. Ki tudja, minő küzdelmek várnak még a jövőben Egyházunkra! Akkor talán látni fogunk megint Perpetuákat, kik hajukat ékesítik, nehogy valaki azt higgye, – nekik a mártírhalál gyászt jelent, látni fogunk gyermek Origeneseket, kiknek anyjuk elrejti ruháikat, nehogy gyermekésszel a hóhérok karjába rohanjanak s magukat szükségtelenül vértanúhalálnak adják. Látni fogjuk, miként fog a szüzesség liliomszára vérpiros rózsákat hajtani. És akkor hol lesz a katolikus papság? Nem ő hivatott-e elsőnek helytállani? Ámde ehhez minden köteléktől szabad szív szükséges, olyan szív, amelyet a szüzesség titkos szent vértanúsága, Krisztusért való kínszenvedésre a halálra már előkészített. „Kérlek azért titeket, atyámfiai – Krisztus papjai – hogy a ti testeteket adjátok élő, szent és Istennek kedves áldozatul.” (Vö. Róm 12,1)