A cölibátus magába az evangéliumba nyújtja le gyökereit, s így voltaképpen a katolikus vallásból természetszerűen eredt, fejlődött ki. Krisztus vetette el magvait, midőn tanította s megmondotta, hogy lesznek Egyházában, akik a mennyek országáért, vagyis a tökéletesség kedvéért szüzességre szánják magukat. Magasabb életállapotnak jellemezte ezt, midőn kijelenté róla: „nem mindnyájan fogják fel az igét, hanem akiknek adatott”. (Vö. Mt 19,11.12) Ámde kérdem, kik lesznek elsősorban hivatottak felfogni ezt az igét, kik fogják megkapni az Úrtól a tisztaság kegyelmét? Nemde Krisztus meghitt munkatársai, választott apostolai? És csakugyan valamennyit arra ösztönözte Isten malasztja, hogy a családi életet odahagyva, egész szívét, lelkét kizárólag Krisztusnak adja. „Mert ilyen főpap kellett nekünk, – vallja mindannyi vetekedve s lelkesedve,– szent, ártatlan, szeplőtelen.” (Zsid 7,26) Pál apostol valóságos dicshimnuszt zeng a cölibátusnak, midőn a korinthusiaknak így ír: „Akarnám, hogy mindnyájan úgy lennétek, mint én vagyok…”, mert „aki feleség nélkül vagyon, azokról szorgoskodik, melyek az Úréi, mint tessék az Istennek. Aki pedig feleséges, azokról szorgoskodik, melyek e világéi, mint tessék feleségének, és megoszlott” (1Kor 7,7.32.33) Tertullianus, Origenes, Eusebius irataiból kitűnik, hogy már az első két században a papság túlnyomó részben önként lemondott a házas életről. Egyházi törvény azonban a cölibátusra nézve akkor még nem volt. Nehéz is lett volna azidőtájt elég alkalmas nőtelen férfiút a papságra találni, midőn a zsidóság szemében a nőtelenség szégyen számba ment, a római birodalomban pedig a lex Julia és Papia joghátrányokkal sújtotta. Az Egyház legfeljebb a Szent Pál által előírt korlátozást tartotta be szigorúan, amelynél fogva többször nősült egyént pappá nem szentelt.
Különös lendületet vett azonban a cölibátus a III-ik századtól kezdve. „Valami önfegyelmezési düh”, furor asceticus „szállotta meg az embereket”, mondja de Maistre gróf. Csak fokozta ezt az üldözés, amely a hívek ezreit a városokból, falvakból a vadonba, pusztába kergette, lemondásra, nélkülözésre, világmegvetésre szoktatta s megízleltette velük az egyedül Istent kereső magányos élet élveit. A puszták zsoltárénektől visszhangzottak és pompás erényvirágzás támadt a sivatag fövényén.
A kegyetlen üldözés vihara elvonult s az Egyház egén újra felragyogott a béke napja, de a puszták liliomait el nem fonnyasztotta. Tovább virulnak s ékesítik Krisztus országát.
Szent Eucherius meglátogatja a lerini pusztaságot s elragadtatással beszéli el az ott tapasztaltakat.
„A szentek minő gyülekezetét találtam én ott a lerini pusztában! Valamennyi mintegy alabástromedény volt, amelyből kellemes illat áradt. Az ember az ő mennyországukban az erényes, Istentől kormányzott életnek andalító illatát lehelte be. A belső ember szépsége átragyogott az arcukon. A szeretet egyesítette őket. Alázatban megelőzték egymást, hogy egymásnak szívességet tegyenek. A szelídség volt jámborságuk kísérője s a szent remény szilárdságuk mélységes alapja. Valahányszor találkozol velük, mindannyiszor felleled jártuk-keltükben a szerénységet, a buzgalmas engedelmességet, ajkukon a hallgatást, homlokukon a derűt, minden mozdulatukban a nyugalmas méltóságot. Eszedbe juttatják annak a fenséges rendnek képét, amely a mennyei karok között uralkodik.”
Ez az inkább angyali, mint emberi élet csakis a tisztaság talaján tenyészik. Egyiptom, Szíria, Palesztina s Mezopotámia szinte nyüzsög az aszkétáktól és Szent Ambrus lelkesedve beszél a Földközi-tenger remetékkel benépesített szigeteiről, amelyek úgy húzódnak egyik parttól a másikig, mint valami drága gyöngyfüzér.
Ily viszonyok között ki nem látja be, hogy a közvélemény Krisztus papjaitól is a tökéletesebb, tiszta életet követelte. És a papságnak erre vállalkoznia is kellett, hacsak tekintély, tisztelet s bizalom dolgában az aszkéták s szüzek szent arisztokráciájának nem akarta átengedni az első helyet. A veszély e tekintetben már-már erősen fenyegette az egyházirendet. A helyzetnek bizonyos kényszere tehát arra bírta az Egyházat, hogy már a IV. század elejétől fogva a cölibátust papjaira nézve kötelezővé tegye. 305-ben az elvirai spanyol nemzeti zsinat alkotja meg ez ügyben az első törvényt, midőn 33-ik kánonjában elrendeli, hogy a püspökök, papok és diákonok felfüggesztés büntetésének terhe alatt feleségeiktől tartózkodjanak. A példát követték Nyugat többi egyházai is. A II-ik kárthágói zsinat 390-ben a cölibátus törvényét a szubdiakonusokra is kiterjeszti.
I. Gergely pápa (590–604) pedig a nőtlenséget az alszerpapságtól felfelé az egész nyugati Egyházban szigorúan kötelezővé teszi. Nagy tudatlanságra vall tehát a cölibátus törvényét VII. Gergely pápának (1073–1086) tulajdonítani. Ő csupán elődeinek rendeleteit, amelyek a híveket a nős papok miséjétől eltiltották, megújította, sőt azokat, akik a házas papok miséjén résztvesznek, egyházi átokkal sújtotta. A papi házasságot azonban ő még semmisnek nem nyilvánítá, hanem csupán elmozdította hivatalukból a papokat, akik az Egyház szigorú tilalma ellenére is házas életet élni merészkedtek. Hasonló értelmű rendeletet bocsátott ki II. Orbán pápai is (1087–1099). Hogy pedig a cölibátus szent törvénye annál biztosabban érvényesüljön, II. Calixt pápa elnöklete alatt az 1119-iki rheimsi és az 1113-ban tartott első lateráni, valamint II. Ince alatt 1139-ben tartott második lateráni zsinat a felsőbbrendűek által kötött házasságot érvénytelennek nyilvánította. Ezidőtől fogva tehát a papi rend házassági bontó akadályt alkot.
A trienti szent zsinat főleg a „reformátorok” ellen hangsúlyozza, ha valaki azt állítja, hogy a szent rendekben levő papok vagy ünnepélyes fogadalmat tett szerzetesek házasságot köthetnek, avagy az általuk kötött házasság érvényes, legyen kizárva az egyházból. (Sess. XXIV. de sacr. matrim. 9. kánon.) Az új törvénykönyv a cölibátusra vonatkozólag a következő kánonokat tartalmazza:
A nagyobb rendekben levők (az alszerpapok, szerpapok, áldozópapok, püspökök) a házasságkötéstől el vannak tiltva s a tisztaság megőrzésére kötelesek, úgy hogy az ez ellen vétők szentségtörésben vétkesek. (132. k. 1.)
A kisebb rendekben levők ugyan köthetnek érvényes házasságot, de ezzel egyszersmind ki is válnak a papi rendből. (132. k. 2.)
Ha házas egyén apostoli felmentés nélkül akár jóhiszeműleg is a nagyobb rendeket felvenné, ezeknek gyakorlatától el van tiltva. (132. k. 3.) Ez utóbbira csak akkor kapna engedélyi, ha a házas életről lemond.
A nagyobb rendekben levők által megkísérlett házasságkötés érvénytelen. (1072. k.)
Ha mégis a nagyobb rendben levők akár csak polgári házasságot is kötni megkísérelnének, az apostoli szentszéknek egyszerűen fenntartott kiközösítés büntetését vonják magukra azokkal egyetemben, akik velük házasságra lépni merészkednek. (2388. k.)
Ha valaki nagy félelem behatása alatt vette volna fel a szent rendeket és később, midőn már a megfélemlítés hatása megszűnt, nincs szándéka az illető rendeket gyakorolni, kérheti a Szentszéket, hogy őt a világi rendbe visszahelyezze. Amint ez a bírói ítélettel végbement, bár pap marad mindörökre, de minden papi kötelezettség s így a cölibátus alól is fel van mentve. Ha azonban az illető a megfélemlítés elmúltával a felvett papi rendeket azzal a szándékkal gyakorolta, hogy papi kötelezettségének megfeleljen, ez esetben már köteles a cölibátus megtartására, amely reá nézve bontó házassági akadályt alkot. (214. k. 1.)
A papok óvakodjanak, nehogy nőket, akik gyanúra adhatnak okot, maguknál tartsanak s bármi ürügyön látogassanak. (133. k. 1.)
Csak azokkal a nőkkel szabad együtt lakniuk, akikhez – a természeti kötelék folytán – gyanú nem férhet, aminők az anya, nővér, nagynéne, vagy akik kiváló, közismert tisztességük és előrehaladott koruk folytán minden gyanút kizárnak. (133. k. 2.)
A püspöknek joga s kötelessége a papjai tiszta életére ügyelni, az őket fenyegető veszélyt, illetőleg gyanúokot, botrányt megakadályozni, elhárítani. (133. k. 3.)
Minthogy a papi rend akadálya egyházi eredetű, az Egyház felmentést is adhat alóla. Arra nincs eset az egyháztörténelemben, hogy a pápa püspöknek adott volna felmentést a házasságkötésre. Áldozópapoknak azonban, bár igen ritkán és nehezen, megadja a felmentést és ezt is csak a már megkísérlett (attentált) házasság érvényesítésére.
Az egyháztörténetemben szinte egyedülálló eset a következő. IV. Ulászló lengyel királynak 1648-ban bekövetkezett halála után, testvérét, János Kázmér bíboros áldozópapot, a Wasa család utolsó férfisarját hívták meg trónra. A Szentszék erre az országgyűlés sürgető kérésére megengedte, hogy a bíboros pap, ki II. Kázmér néven foglalta el a trónt a világi állapotba visszatérve Gonzaga Ludovika Mária hercegnőt nőül vehesse. Minthogy azonban házassága 20 éven át gyümölcstelen maradt s így hazájának trónörököst nem adhatott, 1668-ban lemondott a trónról, újra az egyházi állapotba lépett. Mint XIV. Lajos kegyeltje, St. Germain apátja lett és 1672-ben Nevers-ben hunyt el.