A Katolikus Egyház tanítása, de meg az egész keresztény társadalomnak általános, közös meggyőződése, hogy papi pályára csak annak szabad lépnie, akinek erre hivatása van. Mindenki szánja s elítéli azt a szerencsétlent, aki hivatás nélkül lett pappá. Ámde mi az a hivatás? Ez a kérdés – úgy véljük – valamennyiünket nagyon érdekel. Nevezetesen az ifjúságot, amely az élet nagy válaszútján pályát akar választani, jövője felett kíván dönteni. De érdekli másodsorban a szülőket is, akiknek gyermekük jövendő sorsa nem lehet közömbös.
Kétféle hivatást különböztet meg a teológia. Külsőt, amelyet a püspök eszközöl, midőn a felszentelendőt a szemináriumba felveszi, megvizsgálja s felszenteli. Ez az ún. kánoni hivatás, amely bár nélkülözhetetlenül szükséges, de magában véve még nem elégséges. Hogy valaki lelkiismeret szerint pappá lehessen, belső hivatásának is kell lennie.
Ez a belső hivatás az isteni Gondviselés örök végzése, amellyel egyeseket tetszése szerint a papi állapotra s annak teendőire kiválaszt, nekik megfelelő tulajdonságokat s kegyelmeket adományoz s szent szándékát valamiképpen tudtukra is adja.