A papi hivatás fenségére nagyon rávilágít az az állandó s általános tisztelet, amelyben azt az Egyház, nevezetesen az Isten lelkétől áthatott szentek s nagy emberek részesítették.
Már az őskeresztény korból származó „Apostoli Konstitúciók” a papokat prófétáknak, fejedelmeknek, vezéreknek, királyoknak s Isten és ember közötti közbenjáróknak nevezik. Másutt ismét az apostolok, lelkipásztorok, a nép atyái s Krisztus helyettesei címekkel tisztelik meg őket.
Az egyháztörténelem is számos megható esetét jegyezte fel a paptiszteletnek.
Már a kereszténység első századaiban Cajus római szenátor Gabbinus papnak lábait szokta megcsókolni. Királyok, ha pap járult eléjük, leszállottak trónjukról, eléjük mentek, kezet csókoltak nekik s mélyen meghajolva áldásukat kérték. Honorius és Valentiniánus császárok leirataiban e szavak fordulnak elő: „A papok nevét tisztelettel teljesen olvassuk és az egész világ fejet hajt előttük”. Nagy Theodózius császár Meletius püspöknek nem csak kezét, hanem fejét, száját és szemét is megcsókolta.
Guntram francia király rendelete szerint, ha világi és papi egyén lóháton találkoznak egymással, a világi vegye le kalapját az Isten szolgája előtt. Ha pedig a lovagló világi gyalogos pappal jön szembe, szálljon le lováról s tisztelettel üdvözölje.
Nagy Károly császár pedig a következőket rendeli: „Komoly akaratunk és parancsunk, hogy alattvalóink a papoknak, mint Isten helyetteseinek pontosan engedelmeskedjenek. Fel nem foghatjuk ugyanis, miként lehetnének irántunk hívek és engedelmesek azok, akik Isten és az ő papjai iránt hűtelenek és engedetlenek. Mindazok, kik a papoknak nem fogadnak szót, még ha saját fiaink volnának is azok, méltóságaiktól megfosztandók. Az ily gonosztevőket nem tűrjük közelünkben s hitetleneknek, becsteleneknek és istenteleneknek nyilvánítjuk és száműzzük őket országunkból, mert azt akarjuk, hogy a mi birodalmunk keresztény s nem pedig pogány legyen”. Vazul császár ezeket köti fiának, Leónak szívére: „A papok iránt tanúsított tisztelet magára Istenre vonatkozik. Mert, miként a mi akaratunk, hogy a nép tisztelettel legyen minisztereink iránt, és pedig irántunk való tekintetből, éppen úgy Isten is megkívánja, hogy az ő szolgáit tiszteljük és pedig ővégette”.
Hasonló utasításokkal látja el Szent István királyunk fiát, Szent Imre herceget. „A királyi trónt, írja István, a püspökök rendje díszíti. Kedves fiam, ők legyenek tanácsadóid, őrizd meg őket, mint szemed fényét. Ha az ő jóindulatukat bírod, ne félj elleneidtől. Ha ők őrködnek feletted, biztonságban fogsz lenni. Az ő könyörgésük minden dologban ajánlani fog téged a mindenható Istennek… az ő közbenjárásuk által töröltetnek el az emberek vétkei. Ha őket tökéletesen szereted, magadat kétségkívül megoltalmazod, és országodat tiszteletreméltóan kormányzod”. (III. fejezet.)
A Szentek élete is számtalan remek példával szolgál a paptiszteletre.
Remete Szent Antal valahányszor pappal találkozik, kezet csókol s térdreesve kéri annak áldását. Assisi Szent Ferenc ezt az utasítást adja tanítványainak: „Isten papjai iránt minden tisztelettel s hódolattal kell lennünk, mert ők lelki atyái, tehát mintegy lelkük, életük a keresztényeknek. Ha angyalt és papot látnék felém tartani, először is a papnak csókolnék kezet és azt mondanám az angyalnak: Várj, ó angyal, mert lásd, ennek keze az élet Igéjét érinti s valami emberfelettivel dicsekszik”.
Szienai Szent Katalin és Oigniesi Szent Mária a papok lábnyomait is megcsókolták.
Nem kevésbé jellemzi a szentek magasztos véleményét a papi hivatásról az a szent irtózat, amely őket arra ösztönözte, hogy méltatlanságuk érzetében az egyházirend felvétele elől kitérjenek, illetőleg arra csupán a szent engedelmesség kényszere alatt vállalkozzanak. A méltósággal arányos felelősség tudata csaknem összeroskasztotta őket.
Szent Márk remete csupán jóhiszeműsége által menthető, midőn levágja inkább hüvelykujját, csakhogy ily módon pappászenteltetését meghiúsítsa.
A szentéletű Mutues apát, kit akarata ellenére pappá szenteltek, egész életében egyetlen egyszer sem mert az oltárhoz közelíteni, hogy rajta az isteni áldozatot bemutassa. Assisi Szent Ferenc nem ritkán egész testében remegett, midőn meggondolta, mily tisztának s szentnek kell annak lennie, aki a papi ténykedésekre, nevezetesen a szentmiseáldozat bemutatására vállalkozik. Erélyesen unszolták, hogy vegye fel az áldozópapi rendet. A szent éppen efelett tűnődik, tépelődik útjában, midőn angyal jelen meg neki, aki ragyogó folyadékot tartalmazó üvegedényt tartott kezében. „Lásd Ferenc – szólott – ily tisztának kell a papi léleknek lennie.” Erre a folyadék szinte vakító fényt árasztott magából. Szent Ferenc e perctől fogva még kevésbé volt rábírható a magasabb egyházirend felvételére.
Loyolai Szent Ignác, miután pappá szentelték még egy álló esztendeig készült primíciájára. Páli Szent Vince nem egyszer ismételte, ha nem volna már pap, méltatlansága folytán sohasem merné magát még egyszer elhatározni e szentség felvételére. Felszenteltetése évfordulóján megsiratta azt a „merészséget”, hogy az áldozópapi méltóságra vállalkozott.
A szentek mindent az örökkévalóság szemszögéből néztek s telve voltak Isten nagy gondolatával. Tetteik, nyilatkozataik felkiáltójelek, amelyek megszívlelendő igazságokra hívják fel figyelmünket. A papi hivatást illető felfogásuk bizonyára szent tiszteletet s félelmet ébreszt az egyházirend magasztos méltóságával szemben. Óva int mindenkit, nehogy hivatás nélkül vakmerően a szentélybe tolakodjék, avagy bárkit önző, természetes okokból a papi pályára rábeszéljen, kényszerítsen. Ámde másrészt ugyancsak a papi méltóság hallatlan fensége, amely még a szenteket is megdöbbentette, vágyat s szent epedést kell, hogy keltsen mindazokban, akiket Isten hivatással tüntet ki. Az ilyeneknek egyben bőséges támogatást is ígér a terhek viselésére, amely alatt az ő malasztja nélkül az angyali vállak is összeroskadnának. Éppen a szent papok példája bizonyítja, hogy a kegyelem által segélyezett hivatással mily nagy dolgokat tehet az ember Isten dicsőségére s a világ javára s mily magasztos polcra emelkedhetik az Úr földi s mennyei országában.