Csodálatunk s tiszteletünk az újszövetségi örök papi méltóság iránt csak még inkább fokozódik, ha fontolóra vesszük azokat az igazán isteni hatalmakat, amelyeket az Úr az egyházirend által minden érvényesen felszentelt pap kezébe helyez.
A katolikus papnak ugyanis felszenteltetése folytán hatalma van Krisztus igazi teste, személye felett. Mit jelent ez? Nemde annyit, mint rendelkezhetni azzal „aki az Atyától minden idő előtt született. Isten az Istentől, világosság a világosságtól, igaz Isten igaz Istentől” (Hitvallás), akinek minden hatalom adatott az égben s a földön (Mt 28,18); aki által mindenek teremtve vannak, a láthatók s a láthatatlanok (Kol 1,16), aki hatalmának igéjével mindent fenntart. (Zsid 1,3) Kinél Dávid kulcsa vagyon; amit megnyit, azt senki be nem zárja, és amit bezár, azt senki meg nem nyitja (Jel 3,7), s kinek nevére minden térd meghajolni kénytelen az égben, földön s a föld alatt. (Fil 2,10)
Csodáljuk, nemde, Mózes hatalmát, akinek parancsszavára szétválnak a Vörös-tenger hullámai s a sziklából is víz fakad. Bámulattal olvassuk, hogy Józsue szavára megállott a nap. De mi mindez a pap hatalmával szemben, kinek maga mindenek Teremtője is szót fogad?
Igen! Az Istenember, Jézus Krisztus alárendelte magát Józsefnek s Máriának is s miként az Írás mondja „engedelmes vala nekik”. (Lk 2,51) A papnak azonban nagyobb hatalmat enged önmaga felett. Az ő szavára ugyanis nemcsak készségesen megjelenik az oltárán a kenyér s bor színe alatt, hanem egészen új létezési módot vesz fel, amelyet a teológia szentséginek nevez.1
Krisztus teste ugyanis az Eucharisztiában valami szellemies módon, kiterjedés nélkül van jelen s pedig az egész ostyában s annak minden részecskéjében is egészen. Jelen van mindenütt az egész világon, ahol csak az eucharisztikus színek találhatók. Szinte kimeríti mindenhatóságát, hogy jobban, pontosabban tudjon… a papnak engedelmeskedni.
A pap hatalmát, mely ily csodákat létesít, vajon mivel lehetne összemérni? A szentatyák a szentséges Istenanya szerepével igyekeznek párhuzamba állítani. Miként ugyanis Szűz Mária szavára: „Íme az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38) megnyílott az ég s az örök Atya Igéje leszállott a szűzi kebelbe, úgy a papi szó: „Ez az én testem” (Lk 22,19) az Istenembert teszi az oltáron jelenlevővé. Miként Mária beleegyezésével az Isten fiának emberi létet adott, akként adja a pap kijelentésével Krisztusnak a szentségi létezést. Mária csak beleegyezett a misztériumba, mely benne végbement, a pap szavai valóban eszközlik, eredményezik az Üdvözítő csodálatos szentségi létét. És hozzá Mária csak egyszer adta az Isten fiának az emberi természetet, a pap azonban számtalanszor levonja az Úr Jézust oltárunkra s helyezi szentségi létállapotba.
Nem ok nélkül nevezik tehát a szent Atyák a pap hatalmát „megmérhetetlennek”, „végtelennek”, „isteninek”. De halljunk néhányat közülük.
Szent Efrém így áradozik a papi hatalomról elmélkedve: „Ó bámulandó csoda, ó kimondhatatlan hatalom, ó nagy titka a papi méltóságnak, amely előtt szent tisztelettel kell remegnünk!”
„Nagy és csodálatos a papi méltóság – mondja Aranyszájú Szent János, – amily távol áll a lélek a testtől, annyira áll magasabban a papi méltóság a királyi méltóság felett.”
Szent Ágoston így ír: „Ami az angyaloknak nincs megadva, az az emberekre van ruházva. A pap, a gyarló ember, végzi a titokkal teljes áldozatot s mellette mennyei lelkek segédkeznek …” „Ó méltó pap – kiált fel ismét ugyanő – mily tisztelendő vagy te! Ugyanis az Isten igéje, a második isteni személy a pap kezében, mint egykor a Szűz ölében, újra testet ölt.”
Szent Ambrus a kenyér s bor átváltoztatását a világ teremtésével állítja párhuzamba. „Mert miként – úgymond – a teremtés előtt nem volt sem ég, sem föld, sem állat, hanem minden teremtmény a mindenható Isten „legyen” szavára előállott, épp úgy az átváltoztatás előtt nincs egyéb az oltáron a puszta kenyérnél. Ámde a pap igéire: „Ez az én testem”, a kenyér természete megsemmisül, s Krisztus teste jelenik meg. Van ugyan az Isten „Legyen” igéje s a pap: „Ez az én testem” szavai között különbség is. Ámde miben is áll ez? Abban, hogy míg Isten „Legyen”-jére csupán teremtmények létesültek, a papi igék azt hozzák elő, aki mindeneket teremtett, aki által mindenek lettek”.
Nem kevésbé csodálatos az a hatalom, amelyet a pap Krisztus misztikus teste felett gyakorol.
Krisztus misztikus teste az anyaszentegyház, ezt magából a kinyilatkoztatásból tudjuk. Szent Pál ugyanis azt állítja az Üdvözítőről, hogy a mennyei Atya „mindent az ő lábai alá vetett és őt tette fejévé az egész anyaszentegyháznak, amely az ő teste”. (Ef 1,22.23) Nagyon világos, hogy itt csak hasonlattal állunk szemben. Jellemezni akarja ezzel a Szentlélek azt a lelki, kegyelmi vérkeringést, amely Krisztusból kiindul s átjárja minden hívét. Krisztus által élünk malasztos életet s hajtunk végre az örök üdvösségre is érvényes cselekedeteket.
Ámde ez az egész misztikus test, mondhatnók, a papi kézre van bízva.
Rendes körülmények között ő kapcsol bele a szent keresztség által új meg új tagot a krisztusi testbe. Ő táplálja az oltárnál ezt a testet a szeplőtelen isteni Bárány testével, vérével, hogy „élete legyen s bővebben legyen”. (Vö. Jn 10,10)
A pap az, aki Krisztus testének elszáradt, holt tagjait a feloldozás által új életre támasztja fel. Ó, ha Krisztus azt a hatalmat adta volna meg papjainak, hogy a testileg holtakat „legyen” szavukkal feléleszthetik, bezzeg az egész világ csodálkozva s rajongva tolongna köröttük. Pedig a Megváltó hasonlíthatatlanul nagyobbra képesítette őket, midőn a lelkeket ragadhatják ki az örök halál karjaiból s letördelhetik róluk a sátán bilincseit. Amit a világ összes nagyhatalma, hadserege nem tud elérni, azt teszi a pap, midőn elsusogva a bűnös felett: „én téged feloldozlak bűneidtől”, megnyitja a lélek számára a mennyek országát s bezárja a poklot alatta. Végre a pap az, aki miután annyi áldást közlött az emberekkel, megkeni beteg tagjaikat az üdvös kenettel, hogy győzelmesen vívják meg a haláltusát s minden akadálytól menten érhessék el az égi hazát.
Sőt a szentmise bemutatása által a purgatóriumba is átérnek a papi kezek, törlesztgetve Krisztus érdeméből a túlvilági büntetéseket.
És most ismét kérdem, van-e az égben s a földön, ami a papi hatalomhoz, az örök papi méltósághoz hasonlítható? De szólaljon meg ismét az aranyszájú egyházi tudós, Konstantinápoly lánglelkű püspöke, akinél szebben a papi méltóságról talán senki sem írt. Az ő szavai foglalják össze az elmondottakat.
„Gyarló emberekre, a föld lakóira bízták a menny kincseinek kiosztását. Általuk nyerik a legszentebb titkok befejezésüket. Ők eszközölik a lelkek gyógyulását, az emberi üdvösség nagy munkáját. Nekik – ó csodás és mégis igaz dolog! – oly hatalom gyakorlása van megengedve itt a földön, amelyet a Mindenható sem az angyaloknak, sem a főangyaloknak nem adott meg. Mert a mennyei lelkeknek sem mondotta azt, amit a papoknak: Amit megkötöztök a földön, meg lesz kötözve mennyekben is, és amit feloldoztok a földön, fel leszen oldozva mennyekben is. Igaz! a földi fejedelmeknek is van kötöző hatalmuk, de ez csak a földi életre szorítkozik s csupán a testekre terjed ki. A pap azonban hatalmát a lelkek felett gyakorolja s elér vele a mennyekig. Oly nagy az irgalom Atyjának jósága, oly nagyok kegyei, amelyekkel papjait elárasztja, hogy jóvá hagy mindent a mennyben, amit szolgái az ő nevében tesznek itt a földön. Birtokosai ők Krisztus egész hatalmának. Valóban eszünket kell, hogy elvesztettük legyen, ha tisztelettel nem vagyunk oly hivatal iránt, amely nélkül sem a mennybe el nem juthatunk, sem az örök jutalomban részünk nem lehet. Mert ha igaz az, amit az evangélium tanít: ha újra nem születünk vízből és Szentlélekből, nem mehetünk be Isten országába, ha igaz, hogy az Úr testének élvezése nélkül az örök életből kizáratunk: hogyan meneküljünk akkor a pap segítsége nélkül az örök tűztől, hogyan juthatunk el a boldog halhatatlanságra, minthogy ezeket a nagy dolgokat felszentelt kezek intézik s mindama drága malasztoknak, amelyeket üdvünk érdekében nyerünk, csak az ő közvetítésük s hivatalos ténykedésük folytán leszünk részesévé?! Való igaz, hogy a papok által születünk lelkileg Krisztusban, újraszületve az ő isteni vérében; a keresztség által eltemettetve s új életre kelve ővele. Általuk egyesülünk azzal a titokkal teljes testtel, amelynek leje Krisztus s leszünk az Istenember eleven tagjaivá… Hányszor támogatják ők az erőtlen, gyarló lelkeket? Hány ezret ragadnak ki a pokol hatalmából? Egyiknek megkönnyítik a vétkeivel magára vont büntetést, a másikat üdvös intelmeik, oktatásaik s imáik által szomorú bukástól óvják meg. Üdvünkhöz segítenek minket akkor is, ha a keresztség után Isten kegyelméből kiestünk. Kezükben van az üdvösségünk, valahányszor csak igaz töredelem árán Istennel kibékülni akarunk. Bírják a papok mindazt, ami csak szükséges, hogy a királyok királya, a mindenség Ura irántunk megengesztelődjék.”
1 Vö. Az Oltáriszentség 62. lap stb.