I.
Vizsgálódó tekintetedet magadra fordítsd, tartózkodjál mások tetteinek megítélésétől.
Amikor másokat megítél az ember, hiábavaló munkát végez; gyakran téved, és könnyen vétkezik: amikor viszont magát ítéli és rostálgatja meg, mindig hasznosan munkálkodik.
II.
Gyakran elfogultságaink szerint ítélünk a dolgokról, mert ítélőképességünket könnyen megrontja a rendetlen ellenszenv vagy rokonszenv.
Ha minden vágyódásunk mindig tisztán Istenre irányulna, nem olyan könnyen zavarodnánk meg érzéki természetünk ellenállása miatt.
De sokszor rejtőzik valami bennünk, vagy fölbukkan valami odakint, ami eltérít Istentől.
Titokban sokan önmagukat keresik mindabban, amit véghez visznek, és maguk sem tudják.
Úgy látszik, mintha nyugodt békében élnének, mindaddig, amíg az ügyek szándékuk és kedvük szerint alakulnak.
Ha pedig másképp fordulnak, mint ahogyan óhajtják, egykettőre megrendülnek és elszomorodnak.
III.
Hangulatok és vélemények különbsége miatt gyakran támad nézeteltérés barátok és polgártársak, szerzetesek és istenfélő emberek között is.
A régi megszokást nehéz elhagyni, és saját korlátai közül senki sem lép ki szívesen.
Ha saját belátásodra és igyekezetedre támaszkodol inkább s nem Jézus Krisztusnak magához vonzó erejére, aligha válsz megvilágosodott emberré: mert Isten azt akarja, hogy teljesen őtőle függjünk, és a szeretet ihletében minden emberi belátás mértékén túllépjünk.