Az egyházparancsok, minthogy Istent helyettesítő, Istentől megbízott hatóság adja azokat, nem csupán jó tanácsok, lelki irányítások, hanem valóságos törvények. Olyannyira, hogy súlyosan vétkezünk, ha azok bármelyikét lényegesen megsértjük. Így halálos bűnt követ el az, aki alapos ok nélkül az ünnepi misét elmulasztja, a böjtöt megszegi stb.
Mindazonáltal az Egyház édesanyai szeretetéből méltán következtethetjük – s ebben minden erkölcstani író velünk egyetért –, hogyha egyes kivételes esetekben az egyházparancsok betartása túlságos nehézségbe ütközik, azok elvesztik reánk kötelező erejüket. Itt azonban csakis oly nehézségekről van szó, melyek nem magából a parancsból, hanem egyes külső, rendkívüli körülményekből erednek, aminő pl. némelyeknek betegsége, feltétlenül szükséges s túlságos nagy elfoglaltsága stb. Az olyan – úgynevezett – „belső nehézségek” azonban, amelyek már a parancs természetével járnak (mint pl. az éhség a böjttel, a szégyen a gyónással), a törvény, a parancs alól fel nem mentenek.
Óvakodjunk tehát attól, nehogy az Egyház gyengéd, anyai szeretete bennünket parancsainak kevésrebecsülésére csábítson. Még kevésbé engedjük magunkat tévútra vezetni némelyek hiú okoskodása által, akik ez egyházparancsokon egyszerűen túlteszik magukat, mert azokat csak a pápa, püspökök – tehát emberek – s nem maga Isten adta.
Igaz ugyan, hogy emberek hozták az egyházparancsokat, de olyan emberek, akikre vonatkozik az isteni ige: „Aki titeket hallgat, engem hallgat”. (Lk 10,16) Azt se feledjük, amit XVI. Lajos francia király mondott, mikor egyszer egyik egyházparancs átlépésére akarták rávenni azon címen, mert „az csak emberektől származik”. „Én még sohasem tapasztaltam – felelt a király –, hogy valaki, aki az egyházparancsokat megszegte, Isten parancsait szentül megtartotta volna.” A gyakorlatban elvégre teljesen egyre megy, vajon a parancs Atyánktól, Istentől, avagy Anyánktól, az Egyháztól származik‑e. Megszegésük egyformán kárhozatba dönt, megtartásukért egyaránt kijár a mennyei jutalom.