I.
Amennyire lehet, kerüld a sokbeszédű társaságot, mert sok bajt okoz a világi dolgok hánytorgatása, még ha igaz szándékkal történik is.
Egy-kettőre bemocskol és megejt bennünket a hiúság.
Jobb szeretném, ha többször csöndben maradtam volna, és emberek között nem forgolódtam volna.
II.
De vajon miért beszélünk olyan szívesen, és miért szaporítjuk a szót; noha ritkán térünk vissza a hallgatáshoz valami lelkiismeretfurdalás nélkül?
Azért beszélgetünk olyan szívesen, mert vigasztalást várunk attól, hogy egymással szót váltunk, így próbálunk könnyíteni különféle gondolatokban elfáradt szívünkön.
És szeretünk sokat beszélni meg gondolkodni arról, amit nagyon kedvelünk, óhajtunk, vagy amit nagyon veszedelmesnek tartunk.
De jaj, gyakran haszontalanul, hiába.
Ez a külső vigasztalás ugyanis a belső, isteni vigasztalásnak nem kis kárára van.
III.
Virrasszunk hát és imádkozzunk, hogy az idő hiába ne múljék.
Ha szabad és illendő is beszélni, olyasmit beszélj, ami épít.
A rossz szokásnak és lelki haladásunk elhanyagolásának nagy része van abban, hogy szánkra nem vigyázunk.
Viszont nagy segítség a lélek haladásában az isteni dolgokról való lelki beszélgetés: legfőképpen akkor, ha lélekben, gondolkodásban hasonlók találkoznak egymással Isten színe előtt.