Mindabból, amit a katolikus Egyházról tudunk, vonjunk le néhány következtetést s tanulságot. Első a mérhetetlen hála legyen Isten iránt, kinek jóvoltából jutott nekünk az a szerencse, hogy katolikusok lehetünk. Csak ismerni kellene másvallású felebarátaink nagy árvaságát, bizonytalanságát s lelki vergődéseit, hogy igazában méltányolni tudjuk azt az ajándékot, melyet a Gondviselés nekünk szinte már a bölcsőnkbe ejtett: az igaz hitet. Azért irattá Stolz Albán, a kitűnő író, sírkövére: „Az a szerencsés ember, ki hívő katolikusnak mondhatja magát, imádkozza el ezért hálából a Miatyánkot s az Üdvözlégyet s gondoljon eközben az én szegény lelkemre is”.
Ebben bizakodott még a Nagy Szent Terézia is aggodalmai között a halálos ágyon: „Hiszen én elvégre, mint a katolikus Egyház gyermeke halok meg!”
Igen! ez lesz egykor a mi legnagyobb vigaszunk is a halál óráján!
Mikor Melanchtonnak, Luther leghívebb tanítványának s munkatársának édesanyja, ki fiát a protestantizmusba követte, halálos ágyán feküdt, így szólott gyermekéhez: „Kérlek, fiam, mondd meg nekem most őszintén, melyik vallás az igazi, a régi vagy az új? De esedezem, ne titkolóddzál most, mikor Isten ítélőszéke elé kell lépnem”. Erre Melanchton egy ideig fejét lehajtva, hallgatásba merülve nézett maga elé. Küzdött benne a gyermeki szeretet s a kevélység. Végre megszólalt: „Anyám, az új vallás könnyebb, de a régi biztosabb”.
Mit nem ér nekünk a teljes biztonság az örökkévalóság küszöbén!
A második következtetés pedig abban az elhatározásban öltsön testet, hogy mi gyakorlati katolikusok akarunk lenni. Enélkül az Egyházhoz való tartozásunk mitsem használ, sőt csak növeli felelősségünket.
Hiszen mi hisszük s tudjuk azt, hogy Egyházunk minket az üdvösség révpartjára tévmentesen vezet; elénkszabott törvényei csak jók s üdvösek és bő kegyelemeszközei nagyon megkönnyítik a keresztény élettel járó nehézségeket.
Legyünk tehát következetesek, férfiasak s határozottak: tartsuk meg az egyházparancsokat!