I.
Mihelyt az emberben valami rendetlen kívánság megfogan, rögtön nyugtalan lesz.
A kevély, a kapzsi soha sem nyughatik, a szegény és az alázatos szívű nagy békességben él.
II.
Az az ember, aki még magát teljesen meg nem törte, hamar kísértésbe esik, és vereséget szenved apró, alávaló dolgokban.
Aki lélek szerint gyönge, még testi ember, és hajlandó arra, ami az érzékekre hat, az nehezen tud a földi vágyaktól teljesen elszakadni.
Ezért aztán gyakran elszomorodik, ha ezekről lemond, könnyen bosszankodik is, ha valaki szembeszáll vele.
Ha pedig elnyerte, amire vágyódott, mindjárt furdalja a lelkiismerete, mert azt tette, amit a szenvedélye diktált, az meg nem vezet el ahhoz a békéhez, amelyre törekedett.
III.
Szívünk igazi békéjét ilyenformán azzal biztosíthatjuk, ha ellenállunk ösztönös vágyainknak, nem azzal, ha kiszolgáljuk őket.
Nincs tehát békesség a test szerint élő vagy a kívülvalókba belefeledkezett ember szívében: hanem csak a buzgó és a lélek szerint élő emberben.