A katolikus Egyház felemelt fővel, nyílt homlokkal vallja magáról, hogy ő az üdvösségre szükséges, s így kívüle nincs üdvösség. Nem gőg vagy szűkkeblűség ez tőle, hanem igazságának mélyen átérzett öntudata. Tudja, érzi, hogy Krisztus tanának, a mennyek országa kulcsainak s az üdvösség szükséges eszközeinek ő az egyedüli, jogos örököse, ő kapta a megbízást, hogy tanítson minden nemzetet s viszont mindenkinek lélekben járó kötelessége, hogy őt hallgassa s neki engedelmeskedjék. (Mt 28,20; Mk 16,16)
Ez volt már az apostoloknak Szentlélektől sugallt meggyőződése. Pál apostol az eretnek Himeneust és Sándort amiatt, mert „a hitre nézve hajótörést szenvedtek”, valóságos istenkáromlásról vádolja és átadja a sátánnak, vagyis kiközösíti. (1Tim 1,19.20) Az ősi Egyház sem vélekedett másként. Az eretnekektől, kik Krisztus varratlan köntösét, a keresztény tan egységét szétszaggatták, a legnagyobb borzalommal fordult el s „a kárhozat fiainak” tartotta azokat.
Már Szent Ignác vértanú (†109) állítja: „Aki csak Istené s Jézus Krisztusé, mindaz a püspökkel tart s azok is, kik penitenciát tartva az Egyház egységéhez visszatérnek, szintén Istené lesznek …” (Philad. III.)
Origenes (†254) is nyíltan hirdeti: „Senki se hitesse el magával, senki se csalja meg magát: ezen a házon, vagyis az Anyaszentegyházon kívül senki sem üdvözül”. (Homil. III. in Josue.) Szent Cyprián (†258) pedig szépen mondja: „Senkinek sem lehet atyja Isten, akinek nem édesanyja az Egyház. Ha valaki megmenekült azok közül, kik Noë bárkáján kívül maradtak, akkor az is üdvözül, aki az Egyházon kívül marad”. (Liber de unit. Eccl.)
És valóban érthetetlen is volna, hogy miért jött az Istenfia a világra s miért tanított s miért halt a lelkekért kínos halált, miért alapított Egyházat, ha mégis mindenkinek joga van saját ízlése szerint összetákolni a maga vallását s minden hitben üdvözülhet.
A protestantizmus, mely minden vallást üdvözítőnek tart, voltaképpen a saját létokát s létjogát tagadja s a gyakorlatban ezerszer ellentmond tévtanának. Igyekszik ugyanis hódítani, téríteni a szerinte szintén jó s üdvösséges vallások rovására, a vegyesházasságból származó gyermekeket – még a szülők meggyőződése ellenére is – magának követeli; a „keresztyén” zubbonyt lehetőleg tágra szabja, hogy így minél több felekezetnek s léleknek nyújtson reménységet az üdvösségre. Sőt mi több, a helvét hitvallás nyíltan beismeri: „Krisztus igaz egyházával való közösséget annyira becsüljük, hogy tagadjuk a lehetőségét annak, hogy valaki Isten előtt éljen, aki Krisztus igaz egyházával egyességben nincs, hanem attól elpártol”. (Schoff, Creeds of Christendom vol. III. 228.)
A következetlenségnek ez a szembeszökő megnyilatkozása bírta reá IV. Henrik francia királyt (1589–1610), hogy a katolikus Egyházba visszatérjen. St. Denisben a katolikus és protestáns teológusokat nyilvános, saját maga, az egész udvar s miniszterek előtt tartandó vitatkozásra hívta egybe. Felvetette a kérdést: „Vajon lehet‑e a katolikus vallásban is üdvözülni?” A protestáns teológusok kénytelenek voltak azt felelni: „Mindenki, aki becsületesen él, a katolikus hitben is üdvözülhet”. Erre a király a katolikus teológusok tanát akarta e kérdésben hallani. Ezek nem haboztak kijelenteni: „Aki egyszer – mint Felséged is – a katolikus Egyház igazságát már megismerte, szigorúan köteles annak kebelébe lépni s az ilyen, mint protestáns, nem üdvözülhet”. A király erre így döntött: „A józan ész megköveteli tőlem, hogy a bizonyosabbat válasszam. Azt csak az egyik fél állítja, hogy mint protestáns is üdvözülhetek, abban azonban mindkét fél egyetért, hogy mint katolikus elérhetem üdvömet. És valóban 1593-ban letette a katolikus hitvallást.
A katolikus Egyház azonban, midőn magát egyedül üdvözítőnek hirdeti, távolról sem oly kegyetlen s szűkkeblű, mint azt ellenfelei feltüntetni szeretnék. Mert voltaképpen mi mást tanít ezzel, mint azt, hogy mindenki a lehető legfontosabb, az egész örökkévalóságot érdeklő ügyben a saját meggyőződését tartozik követni és súlyosan vétkezik, ha az ellen cselekszik. Tehát súlyosan vétkezik az, a) aki megismerte a katolikus Egyházban Krisztus egyedül igaz Egyházát, tudomást szerzett az isteni parancsról, mely az abba való belépésre kötelez s annak megfelelni mégis vonakodik; b) aki Krisztus igaz Egyházát meggyőződése ellenére elhagyja; c) aki kételkedvén saját vallása igazságában, az igazság keresésében lényeges hanyagságot követ el. A súlyos vétek pedig – mindnyájan tudjuk és valljuk – kioltja a lelki életet, a megszentelő malasztot s kárhozatba dönt.
Aki azonban saját hibáján kívül, tehát jóhiszeműleg tévelyeg, emiatt üdvét el nem veszti. Sőt, ha emellett Isten akaratát saját lelkiismerete szerint betölteni igyekszik s jámborul él, ezáltal Isten családjába, az Egyházba lelkileg belekapcsolódik s így az Egyház által üdvözül. Ilyképpen van Istennek számtalan gyermeke minden vallásban és népben, kiket a szeretet keresztelt meg s tett lelkileg katolikus testvéreinkké. Azért mondja Péter apostol az akkor még pogány Kornelius századoshoz: „Bizonnyal tapasztalom, hogy nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben, aki őt féli és igazságot cselekszik, az kedves előtte”. (ApCsel 10,34.35) Szent Pál sem hiába mondja Istenről, hogy „Üdvözítője minden embernek, főképpen a híveknek”. (1Tim 4,10) És Szent János evangélista elragadtatásában „nagy sereget” lát a mennyország ölén, „melyet senki sem számlálhatott meg minden nemzetből és nemzetségből, népekből és nyelvekből”. (Jel 7,9)
„Ó, Isten bölcsességének és tudományának mélységes gazdagsága! mely meg foghatatlanok az ő ítéletei és megvizsgálhatatlanok az ő utai!” (Róm 11,33)
Azt ugyan bizonyosan tudjuk, hogy mi üdvözít, de hogy ki üdvözül, ki tudná azt Istenen kívül megmondani?! Ő látja csupán a lelkiismereteket és sokat pótolhat ott, ahol jóakaratot lát s a külső eszközök hiányoznak.
Chevenus püspök Amerikában három fiatal protestáns lelkészt térített meg s szentelt később katolikus papokká. Ezek azt vallották, hogy megtérésük kegyelme előtt soha sejtelmük sem volt arról, hogy vallásuk hamis s benne nagyon ártatlanul éltek. Newman (1801–1890), a későbbi bíborosérsek, azt írhatta, mint katolikus, az eretnekségben töltött éveiről: „Nem hiszem, hogy valaha vétkeztem volna az igazság ellen”. Találtunk mi is megtérőkre, kik mielőtt a katolikus Egyház igazságát felismerték, teljes jóhiszemben s angyali ártatlanságban éltek s megtérésük után hamarosan sokra vitték a keresztény tökéletességben.
Amíg tehát egyrészről a tévelyt, az eretnekséget, mint ilyet, a leghatározottabban kárhoztatjuk s nem szűnünk meg hangsúlyozni az azzal járó óriási lelki kárt s veszélyeket, de másrészt a tévelygőkre részvétes szeretettel tekintünk. Egy Szent Terézia s annyi más szent mennyit sírt s vezekelt, hogy megtérésüket Istentől kiesdje! Mi is igyekszünk őket az igazságnak mindenképpen megnyerni, hogy velünk élvezzék Krisztus Egyházának mérhetetlen jótéteményeit. Szívesen feltételezzük bennük a jóhiszemet, el nem ítélünk senkit; s senki örök üdve felett végképpen kétségbe nem esünk, „mert Istennél semmi sem lehetetlen”. (Lk 1,37)