PÜNKÖSD UTÁNI 18.VASÁRNAP
Valamikor a mai vasárnapnak nem volt külön miseszövege, mert a kántorszombat liturgiája – amikor a papszentelést végezték – áthúzódott erre a vasárnapra is. Mikor szombat este helyett szombat reggel kezdték az áldozatot bemutatni, akkor azt a miseszöveget tették erre a vasárnapra, amelyet a római Szent Mihály templom fölszentelésének ünnepén szoktak mondani. Ezért a mise énekei a templomszentelésre vonatkoznak, a szentleckében (1 Kor 1,4-8) és evangéliumban (Mt 9,1-8) pedig a papszentelésre történik célzás. Az új papok lettek gazdagok igazán e napon a kegyelemben és ők kapták meg a hatalmat a bűnök megbocsátására. Imádkozzunk az Egyház szándékának megfelelően a kántorböjttel kapcsolatban jó papokért.
– Az evangéliumban leirt csodás gyógyítás Péter házában történt Kapharnaumban. Ennek mély jelentősége van ránk nézve. Mi is Péter házának, az Egyháznak lakói vagyunk. Ez a hely, ahol lelkünk sebei meggyógyulnák, ahol megvan ma is a hatalom a bűnök bocsánatára. Íme, ha a szentlecke tanításában kételkednénk, hogy valóban bűn nélkül lehetünk mindvégig, az ítélet napjáig, a szent evangélium eloszlatja kétségünket, mi is átérezve énekeljük: Örülök, mikor az Úr házába megyünk, melynek vezetője Péter és utódai.
– Azután a csendes imádságot érdemes jól átelmélkednünk és tanítását szívünkbe vésnünk, hogy a szentmisében való részvételünkben megvalósulhasson! Világosan benne van, hogy minden szentmisében csodálatos csere van köztünk és Isten között. Mi odaadjuk Istennek áldozatként a mi emberi életünket, melyet jelképez a kenyér és a bor. Isten ezt az áldozatunkat elfogadja, mert a magunk helyett feláldozott kenyér és bor szent Fia testévé és vérévé lett, tehát a mi áldozatunk a legszorosabb egységbe olvadt Krisztus áldozatával.
Most tehát viszontadományként adja Isten a mi feláldozott emberi életünkért az isteni életet, mert szent Fia testével és vérével táplálva, az istenség részeseivé tesz minket. Ez a szentmisében levő misztérium és ha ennek az igazságát megértettük, akkor életünkben meg kell valósítanunk
Introitus:
Adj, Uram, békességet azoknak, kik benned bizakodnak, hogy prófétáid igazmondóknak bizonyuljanak: és hallgasd meg szolgádnak és népednek, Izraelnek könyörgését.
_____________________
Villanovai Szent Tamás püspök és hitvalló
„Amit egynek a legkisebbek közül tesztek, nekem teszitek.”
„Ha azt akarod, hogy Isten meghallgassa kérésedet, hallgasd meg te is a szegénynek szavát. Ha azt akarod, hogy Isten megelőzzön szükségedben, előzd meg te is a szegényt az ő szükségében és ne várd, míg koldulni kezd.”
„Hála neked, Jézusom, hogy úgy távozom a világból, mint szegény szerzeteshez illik: nincs semmim”.
Tamás Fuentellanában született 1488-ban. Apja, aki molnár volt, a péntekenként őrölt lisztet elosztotta a szegények között. Anyját is jótékonyságáról ismerték. Tamás utánozta a szüleit: gyermekként gyakran elajándékozta a reggelijét, sőt még ruhadarabjait is a szegényeknek.
Korán megmutatkozott, hogy átlagon felüli képességekkel rendelkezik. Amikos meghalt az apja; egy házat és némi pénzt hagyott rá. Tamás hazatért, a pénzt szétosztotta a rászorulók között, a házat pedig anyja beleegyezésével kórházzá alakította át. Ragyogó tanár hírében állt. Kétévi tanító tevékenység után ott hagyta a professzorságot, és belépett az ágostonosok rendjébe. Rendtársai csodálták a csendes, szerény novíciust.
1518-ban pappá szentelték. Most már a kolostorban is kellett teológiát tanítania. Csakhamar keresett gyóntatóatya és igehirdető lett. V. Károly császár udvarába akarta vitetni, ez azonban nem valósult meg.
1519-ben házfőnök, 1527-1529 között az andalúziai, 1534-1537 között a kasztíliai rendtartomány elöljárója lett.
1555-ben Tamás érsek úgy érezte, hogy meggyengült egészsége miatt hivatalát már nem tudja ellátni, ezért vissza akart vonulni. Mielőtt azonban erre sor került volna, meghalt. Előzően mindenét elajándékozta, még az ágyát is; csak azt kérte, hogy kölcsönvehesse addig, amíg szüksége lesz rá, hogy rajta halhasson meg. (+Valencia, 1555. szeptember 8.)
Tamás érseket 1618-ban boldoggá, 1658-ban pedig szentté avatták.
Már valenciai érsek volt, mikor egy botrányos életű papjának az ügyét kellett elintéznie. Hiábavalónak bizonyult annál minden figyelmeztetés, nem hallgatott senkire. Végre az érsek magához idézte. A pap ezt az idézést már nem vehette hallatlanba, nagy morogva útnak indult tehát Valencia felé. Közben a följelentőket szidta magában: törődnének a maguk dolgával. Megátalkodott szívvel várta a dorgatóriumot. Neki ugyan beszélhetnek!
Tamás érsek azonban egy rossz szót sem szólt, mikor elébe került a bűnös, hanem barátságosan betessékelte a házi kápolnájába. Ott azután komoly atyai hangon, de azért barátságosan csak annyit mondott neki:
„Testvérem az Úr Krisztusban! A te lelkedet tőlem kérik majd számon az ítélet napján. És szigorú lesz a számonkérés. Azért én most akarok érted vezekelnie.”
A pap elálmélkodott a szíves fogadtatáson, még inkább a főpásztor beszédén. Sejtelme sem volt, hogy mi lesz már most vele. Mire fölocsúdott volna, az érsek már ott térdelt a kápolna feszülete előtt, félrehúzta válláról a kopott, foltos csuhát – mert abban járt érsek létére is, kezébe vett egy korbácsot és – kezdte magát ostorozni. Kiserkedt a vére a csapások alatt. Nézte a pap elrémült arccal ezt a véres vezeklést, s egyszer csak ő is ott térdelt az érsek mellett. „Az Isten szerelmére! tört ki belőle a szó, én vagyok a bűnös! Nekem jár ez a fenyítés! Én akarok vezekelni!”
A hatvanadik év körül járt Szent Tamás, mikor ez az eset történt. S az a szeretet, bölcsesség, elszántság, ami sugárzik belőle, egy Istenből való hosszú életnek kiérett gyümölcse. A lelkekkel sáfárkodik, s meg tudja tenni ezt a gesztust is, csakhogy megnyerje őket. S nem fél, hogy kisebbedik a méltósága, hogy elfogy az ereje. Kisebbedés, veszteség nem érheti, annyira hozzánőtt az Úristenhez, annyira érzi magában az ő erejét. Utánozza Krisztust, aki kiüresítette önmagát … a kereszt haláláig, mert nem rablott zsákmány volt benne a méltóság és fölség; tehát el sem is veszítheti. Szent Tamás egészen krisztusi lélek. Azért tud kivetkőzni mindenből, ami földi nagyság, s akkor tűnik ki, hogy óriás.
Elkezdte járni ennek a kivetkőzésnek útját már kisgyerek korában. Megtörtént vele, hogy tél idején egy szál ingben ment haza az iskolából, mert mindenét odaadta valami szegény gyereknek. Vagy elcserélte az új ruháját egy rongyos fiúéval, és mikor otthon faggatni kezdték, váltig bizonygatta, hogy ez neki sokkal jobban áll. Máskor meg hat kéregető állított be egymásután a házukba. Tamás maga volt otthon. Nem tudott máshoz hozzáférni, de volt az udvarukon egy kotlósuk hat csirkével. Adott hát mindegyiknek egy-egy csirkét. S mikor megérkeztek a szülei, megvallja: jó, hogy nem jött hetedik, mert annak már a kotlóst kellett volna odaadni.
S ezt nem azért tette, mintha elnézte volna a dolgot, mintha nem lett volna érzéke az élet realitásai iránt. Jómódú emberek voltak a szülei: a spanyolországi Fuellána község polgárai, és tudták, hogy a gazdagnak illik segíteni a szegényen. Számon kérték ugyan fiuktól, hogy mit csinál, de nem ellenezték a bőkezűségét. Sőt örültek neki. Mi kifogásuk is lehetett volna ellene? A fiú jó szívvel hallgatott rájuk mindenben, őrizte az első ártatlanságot, szorgalmasan tanult. Az Úr – hála neki – adott mit aprítani a tejbe.
De nemcsak hogy tanult, hanem egészen kiváló tehetség volt. Elvégeztették vele a salamancai egyetemet is, s alig hogy végezte, huszonhat éves korában már tanszéket szerzett ott. De nem maradt sokáig. Más tudományt szomjazott ő, a szentek tudományát! Egyre jobban látta, hogy az Úr egészen le akarja foglalni a maga számára. Nem elég, hogy a ruháját adja oda az ő kedvéért, mint gyermekkorában tette, magát akarja mindenestül. Belépett hát az ágostonos remetékhez.
1520-ban pappá szentelték. Első miséjét karácsonynapján mondta.
A tudománynak nem fordított hátat, a jámborságban nagy léptekkel haladt előre. Azt tartotta, hogy „a nagy tanultság jámborság nélkül olyan, mint a kard a gyerek kezében: csak árt vele magának”. De azt is, hogy „nagy hasznára van ugyan az embernek, ha jámbor, de az Egyháznak és felebarátainak csak akkor tud a jámborságával is használni, ha tudománnyal párosítja … nagy tévedés azt hinni, hogy a tudományos foglalkozás nem fér meg a szerzetesélettel”.
Harmincnégy évet töltött a szerzetben. Járta itt az Isten-keresésnek és szolgálatnak
azt az útját, amit a szabályok kijelöltek. Szolgált az oltárnál, recitált a kórusban, ápolt a betegszobában, s ami ideje maradt, azt a könyvtárban töltötte tanulmányban vagy a cellájában imádságban. Azt szokta mondani, hogy ezeken a helyeken érzi magát otthon; máshol mintha börtönben volna. Aztán volt prior Salamancában és Burgosban, majd tartományfőnök az andaluziai és kasztdiai provinciában.
Elöljáró korában különösen négy dologra ügyelt.
Először is, hogy az istentiszteletet buzgón és áhítattal végezzék az ő kolostorában. Mert hogyan várhatnák az Úr áldását, ha nem adják meg neki az illő tiszteletet?
Azután az elmélkedésre. Mert ha ez elmarad, az áhítat is elvész az oltárnál, a figyelem a kórusban; akkor nyugtalan és szomorú lesz a szerzetes, nem ízlik neki a munka, és a sátán ott csapja be, ahol akarja; eltéved az ilyen a jól jelzett úton is.
Harmadszor, hogy a béke és a testvéri egyetértés meglegyen, mert amelyik kolostorból ez hiányzik, pokol lesz belőle.
Végül, hogy senki se lustálkodjék, mert ez a bukás kezdete.
Közben V. Károly császár udvari szónokává választotta. Mar régóta hallgatták őt sokan, és mindig szívbemarkoló volt a szava. Prédikálásának irányát mutatja az a nyilatkozata, hogy bár a könyvekben is sok használhatót lehet találni az igehirdetőnek, de amire igazán szüksége van, az „az életszentség, alázatos imádság és az Isten dicsőségét meg a lelkek üdvösségét néző buzgóság”. Benne megvolt. S nemcsak a szerzetesi élet gyakorlatai szoktatták rá, nemcsak a hősies önmegtagadások és mindennapi szeretetszolgálatok bizonyították meg; maga az Úr vezette őt a misztikai élet rendkívüli útjain is.
„…Imádság közben, különösen a szentmise alatt Tamás gyakran élt át misztikus eksztázisokat. Ezek gyakran kínosak voltak számára, és mindent megtett, hogy elrejtse őket. Így egy beöltözéskor mondott prédikációja alkalmával negyedórán át nem tudott beszélni…”
Szent Tamás mindent megtett, hogy rejtekben tartsa a rendkívüli kegyelmeket, mégis gyakran fölcsillant a karizmáktól kincses lelke az emberek előtt is és hódított.
Egyszer Vallisoletben prédikált a császári udvar előtt. Jelen volt V. Károly is. Azt beszélte el a Szent, hogyan mosta meg az Üdvözítő apostolai lábát az utolsó vacsorán. Mikor Szent Péter szavaihoz ért: Uram, te akarod mosni az én lábaimat? annyira átélte az apostol alázatos megrökönyödését, hogy egyszerre önmagát érezte a helyében.
Mintha hozzá jött volna az Úr. És csak azt tudta rebegni: „ Uram ! Te? – nekem? Te, az én Istenem, az angyalok dicsősége, a mennyország ékessége, minden teremtmény Ura nekem? nekem?!” és elakadt a szava. Úgy állt ott, mint egy szobor; csak a könnyek ömlöttek szeméből. Vagy jó félóráig állt ebben az elragadtatásban, de senki meg nem mozdult volna hallgatói közül. Várták a látomás végét. És mikor a szent magához tért és beszélni kezdett, úgy szólt, mintha angyal jött volna az égből. Úgy szólt, mint aki megtapasztalta a nagy Isten nagy kegyelmeit. A legmegrögzöttebb szív is megindult szavára.
Mikor a granadai érsekség megüresedett, nem kerülhette el, hogy a császár föl ne ajánlja neki. Ekkor még sikerült elhárítani. A következő alkalommal azonban már nem: a valenciai érsekséget el kellett fogadnia. Ráparancsoltak a szent engedelmesség nevében. Nem szívesen vállalta. Sokat gyötrődött magában a rá háruló felelősség miatt. Egyszer azzal állított be gyóntatójához: „Atyám, atyám! Gondolja, hogy megmenthetem lelkemet az érseki méltóságban? Van reményem az üdvösségre?” De azért meddő töprengésekbe nem merült, hanem mindent megtett, hogy mégis megmentse lelkét.
Egy szál kopott ruhában állított be érseki városába. Mikor trónjára vezették, félretolta a selyemvánkosokat és megcsókolta a földet. Első látogatása a börtönnek szólt. A káptalan 4000 aranyat adott neki, hogy berendezkedhessen, megszerezze a főpapi ruhákat. Tudták, hogy szegény barát. De a szent mindjárt odaadta az egész összeget a nemrég leégett kórház fölépítésére. S megmaradt az ócska csuhában, a legszükségesebb berendezéssel a lakásában. Eleinte szemrehányásokat tettek neki érte. A káptalanja szégyellte, hogy csak ilyen érsekük van. S hiába volt 18.000 arany évi jövedelme, végig így maradt.
„…A székesegyház kanonokjai, akik sokat adtak a méltósággal teli fellépésre, gyakran szégyenkeztek érsekük miatt. Egyikük meglepte egy alkalommal, amikor éppen szerzetesruháját foltozta. ,,De excellenciád, ezt mégiscsak megcsinálja önnek bármelyik szabó egypár fillérért!” — vélte kissé bosszankodva. ,,De az a pár fillér egy szegény embernek talán az ebédjét jelenti” — jegyezte meg halkan az érsek. ,,Nagyon lekötelez a személyem körüli szorgoskodásával, de tudja, hogy sem az állásom, sem a kötelességem nem a ruházatomtól függ. Csak a rám bízott lelkekről kell gondoskodnom.” — mondotta más alkalommal. Amikor a kanonokok arra késztették, hogy hordja legalább a selyem püspöki kalapot, végre engedett. Olykor azonban rámutatott a kalapra, és nevetve mondta: ,,Ez az érseki méltóságom! Elöljáróim, a kanonok urak szükségesnek tartják, hogy hordjam, mert különben nem lennék érsek!…”
Ha arról volt szó, hogy a maga számára vegyen valamit, két sousért is alkudni tudott a végletekig. De ha segíteni kellett valakin, marokkal adta az aranyat. Naponként ötszáz szegényt táplált; megyéje árváit ő nevelte; tizenegy éves püspöksége alatt nem ment férjhez szegény leány, kinek tőle hozomány ne járt volna.
Egy szegény nemes ember, akit egyébként is segített, éjnek idején állított be egyszer hozzá. Nem mert nappal menni, mert szégyellte, hogy ismét segítségre szorul.
„Jaj de nagy nyomorúságban lehet szegény, mondta titkárjának a szent, hogy ilyen időben jön. Adj neki húsz tallért!” De még elő sem szedték a pénzt, már ismét megszólalt: „Mégis inkább negyvenet adj. Mert ha nem lenne nagyon megszorulva, nem, jött volna most. És vigasztald meg, hogy csak bízzék az Úr Istenben”.
Meggyőződése szerint vagyonára a szegényeknek van joguk. Mikor a császár az irizzo-i vár építéséhez kért tőle 20.000 tallért kölcsön, nem akart adni. Kell az Anyaszentegyház szegényeinek. Figyelmeztették, hogy meg talál sértődni a császár.
„Nagyon sajnálnám, válaszolta, ha őfelségének okot adnék a haragra. De ha nem tudok a császár akaratának eleget tenni az Isten sérelme nélkül: nagyon szívesen venném, ha őfelsége megengedné, hogy visszamenjek a cellámba. Még itt hordom a kulcsát az övemen.”
De belátta, hogy nagyon fontos vár megerősítéséről van szó, s mégis adott 10.000 tallért – biztos zálog ellenében.
Többször szemére vetették, hogy könnyelmű az adakozásban; sok csaló is akad azok között, akiket támogat. Nem tudták más útra téríteni. „Ha csalók vannak köztük, azokat intézze el a helytartó meg a rendőrség. Ez az ő kötelességük. Az én kötelességem, hogy mindenkit támogassak, aki az ajtómon zörget. Mit számit az, ha becsapnak, mikor mi az alamizsnát jó szívvel és az Úr Jézus nevében adjuk!”
Azt is szokta mondani: „Ha azt akarod, hogy Isten meghallgassa kérésedet, hallgasd meg te is a szegénynek szavát. Ha azt akarod, hogy Isten megelőzzön szükségedben, előzd meg te is a szegényt az ő szükségében és ne várd, míg koldulni kezd. Mindenekfölött pedig azokon segíts, kik röstellnek koldulni. Ha megkoldultatod őket, az annyi, mintha megvásároltatnád velük az alamizsnát”.
„Felelj nekem, bűnös: Vásárolhatsz-e pénzeden valami jobbat és szükségesebbet, mint bűneidnek váltságát?”
Tizenegy évig viselte az érseki méltóságot. Halálos betegségében (67 éves korában) nem volt már semmi mása, csak az ágya, amiben feküdt. Azt is odaajándékozta a fogháznak s megkérte az őrt, hogy hagyja nála kölcsön, míg be nem fejezi életét. Mikor sikerült az ügyet elintéznie, örvendezve hálálkodott: „Hála neked, Jézusom, hogy úgy távozom a világból, mint szegény szerzeteshez illik: nincs semmim”.
Kisasszony napján betegágya előtt misét mondtak.
Úrfelmutatáskor még fölsóhajtott: „Benned bíztam, Uram”.
Kommunióra már a mennyországban egyesült lelke Istenével.
Istenünk, ki Szent Tamás püspököt a szegények iránti irgalmasság erényével ékesítetted fel, kérünk, hogy az ő közbenjárására mindnyájunkat, kik Hozzád esedezünk, tölts el kegyesen irgalmasságod gazdagságával.
A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen!
_____________________
Szent Emmerám püspök és vértanú
Szent Emmerám vagy Regensburgi Emmerám (más nevén Emmeramus, Emmeran, Emeran, Heimrammi, Haimeran, vagy Heimeran) Poitiersban született keresztény püspök és vértanú. 652 körül halt meg és a neki szentelt Szent Emmerám-apátságban temették el Regensburgban, Németországban. Emléknapja a katolikus egyházban szeptember 22-én van.
Élete
Emmerám életéről csaknem kizárólag másodlagos forrásokból tudunk. Freisingi Arbeo 750 körül írt egy életrajzot Emmerámról Vita Sancti Emmerami címmel hozzávetőlegesen 100 évvel a szent halála után.
Ezen forrás szerint Emmerám aquitániai nemesi családba született. Egyes források megemlítik, hogy később Poitiers püspöke lett. Bár az okiratok között ez nem szerepel. Lehetséges, hogy ez az esemény Dido halála és Ansoaldus kinevezése között volt.
Amikor 649 körül hallott a Bajorországban terjedő pogányságról, Ratisbonába utazott, az Agilolfingek udvarába, I. Theodo bajor herceghez. Az utazása a Loire völgyén, a Fekete-erdőn és a Dunán keresztül vezetett. Theodo fogadta udvarában Emmerámot, aki mintegy három évig térítő munkásságot folytatott itt. A bajorok úgy ismerték meg Emmerámot, mint egy jámbor embert.
Legenda a Catholic Encyclopedia szerint
Emmerám legendája szerint I. Theodo lánya Uta (vagy Ota) Emmerámnak bevallotta házasságon kívüli terhességét. Arbeo szerint az apa Sigipaldus lehetett Theodo udvarából. Emmerám azt javasolta Utának, hogy vallja be az apa kilétét, akit az udvarban nagy tisztelet övezett, és így enyhítse saját szégyenét.
Nem sokkal ezután, 651-ben, ratisbonai tevékenységének 3. évében elzarándokolt Rómába.
Elutazása után Uta őt jelölte meg jövendő gyermeke apjának.
Amikor ezt Theodo herceg és fia Lantpert megtudták, Lantpert elindult a püspök után. Egy Helfendorf(Aying, München városrészének egy része) nevű helységben érte utol a régi római Via Julia Augusta úton, mely Salzburgot és Augsburgot kötötte össze.
Lantpert és követői elkezdték Emmerám kínvallatását. Mártírságának napja a hagyomány szerint szeptember 22. Emmerám társai Vitalis és Wolflete saját vérében fekve találtak rá, de még élt. Sürgősen Anschheimbe vitték az akkor ott álló erődített Szent Péter templomba.
Halála után gyorsan terjedt népszerűsége, miután Uta bevallotta az igazat,
Emmerámot Anschheimben temették el. A legenda szerint ekkor negyven napig esett az eső. Emmerámot később exhumálták, maradványait tutajra tették az Isaron. Amikor a tutaj elérte a Dunát csodálatos módon árral szemben felúszott Regensburgig, ahol Emmerámot a Szent György templomba helyezték el. Gawibaldus püspök maradványait a neki szentelt templomba vitette. Ez a templom 1642-ben leégett, és 1645-ben maradványait a Szent Emmerám-apátságba szállították. A templom ma basilica minor, melynek oltára alatt ezüst ereklyetartóban van a szent lábcsontja. Ignaz de Senestrez püspök 1833-ban az ereklyét kánoni vizitációja során ellenőrizte.
Emmerám kultusza a régi Magyarországon valószínűleg Gizella királyné tevékenysége következtében terjedt el. Gizella Regensburgból magával hozott papok által alapította a nyitrai Szent Emmerám-bazilikát, melyben Emmerám ereklyét helyeztek el.
A szlovák történészek véleménye alapján azonban Emmerám kultusza Pribina nagymorva fejedelem idejében terjedt el (feltételezik, hogy felesége regensburgi volt, bár erre nincs bizonyíték).
Ez az elmélet azonban nyilván más okból is hibás. Egyrészt a morva templom nem a várhegyen, hanem a síkságon terült el, ahogy a korabeli morva város is (Nitrava), illetve érdekes módon Emmerámnak nincs szentelt temploma sehol másutt Szlovákiában vagy Csehországban.