Sokat! Mindent!
1. Először is biztonságot és lelki békét. A protestáns ember a saját hitelvei címén kutatja s keresi az igazságot. Vallása nem ismer oly tekintélyt, amely tévmentesen s kötelező módon eléje adhatná azt.
A katolikus ember azonban fel van mentve, hogy hit és erkölcs dolgában kutasson, hiszen jól tudja, hogy a Krisztus által felállított s a Szentlélek által ellenőrzött tanítói hivatal, vagyis a pápa s a vele egyesült püspökök őt tévmentesen tanítják s kalauzolják az üdvösség útján.
Tudja ezt a katolikus ember, mert a Szentírásban nyilván olvassa, hogy:
a) a pápaság sziklájára épített Egyházán a pokol kapui erőt nem vehetnek (vö. Mt 16,18).
b) Krisztus az Egyházával marad, s így kizárt dolog, hogy az Egyházat az ő tanításától eltérni engedje (vö. Mt 28,20).
c) A Szentlélek állandó tanítómestere az Egyháznak, emlékeztetve mindenre, amit Krisztus tanított (vö. Jn 14,26).
Mindebből következik, hogy az Egyház s annak feje, a pápa, isteni segítség folytán, mikor mint az egész Egyház legfőbb pásztora tanít, hit s erkölcs dolgában nem tévedhet. Nem valami csoda, sem pedig isteni sugalmazás vagy a pápának adott külön kinyilatkoztatás ez, hanem a jóságos isteni Gondviselés intézkedése, amely az Egyház érdekében a pápát megóvja attól, hogy hivatalos minőségében mint legfőbb tanító s vezér, a krisztusi tanoktól eltérjen. Az a Gondviselés, amely a madarakat s liliomokat gondozza, hogy is ne védené meg százszorta inkább Egyházát, a lelkek millióit a tévedéstől, romlástól, pusztulástól. Ámde, ha a pápát a tévedéstől meg nem óvná, a nyáj, amely pásztorát követni köteles, szükségképpen mérges legelőre tévedne, s így Jézus lélekmentő, nagy, szent szándékai meghiúsulnának.
Az igaz katolikus ezt világosan belátja, mint dogmát erős hittel vallja, s nem győz hálálkodni érte Istennek. Nyugodtan él Egyháza kebelén s nyugodtan hal egykor meg. Hányan meg is irigyelték már a katolikusok boldog, nyugodt halálát. Sok másvallású a halál óráján a katolikus Egyház kebelére kívánkozik, de olyan katolikus alig akad, aki az örökkévalóság küszöbén más vallás kebelén keresné lelki megnyugvását.
Minden igazi katolikus örül s hálálkodik ilyenkor, hogy a katolikus Egyház gyermeke lehet, s mint ilyen léphet Isten ítélőszéke elé.
Szent Teréz is ezzel vigasztalta magát lelki szorongásában: „Mit félsz, hiszen te a katolikus Egyház leánya vagy!?”
Stolz Albán, híres író pedig ezt íratta sírjára: „Az a szerencsés ember, aki magát katolikusnak vallhatja, imádkozzék el ezért hálából egy Miatyánkot s gondoljon közben az én szegény lelkemre is.”
A katolikus Egyháztól kapom:
2. Az egész Krisztust. Kapom Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben. A katolikus Egyház híven megőrizte ezt a legdrágább gyémántot, amelyet neki alapítója ajándékozott. Helyesen érti és tévmentesen magyarázza Krisztus e szavait: „Ez az én testem.” „Ez az én vérem.” (Mt 28,26.28) „Én vagyok az élő kenyér, aki mennyből szállottam alá.” (Jn 6,41) Ha nem így volna, akkor Krisztus Egyháza kezdettől fogva mostanáig bálványimádó volna, ami a krisztusi ígérettel összeférhetetlen. Az Oltáriszentségben tehát Krisztus valóságosan, igazán, elevenen jelen van, kiterjeszti valami titokzatos módon jelenlétét mindenüvé, ahol csak a szentmisében átváltoztatott kenyér s bor színe található. De ez még, mondhatnám, valamiképpen nem az egész Krisztus.
Odaborulok az oltár elé. Hitem mit mond? Itt Jézus Krisztus. Elevenen, igazán. De – sajnos, nem beszél. Ó, Jézus, hol a szavad? Te ígérted: „Íme, én veletek vagyok, maradok …” De szótlanul? De némán? Be’ kár!
Itt Jézus Krisztus, elevenen, igazán, de nem kormányoz. Ígérted, Uram! hogy velünk maradsz, de hol a pásztorbotod?
Nézem a szent fátyolt, a kenyér színét. Hitem átlát rajta, de mindjobban azt is érzem, azt is látom, hogy van Jézus Krisztus, aki nincs itt.
Látom az Oltáriszentségben az engedelmes, alázatos, feláldozott Jézust, de hol a tanító, a jó pásztor, a tévmentes tekintély?
Ez Rómában van a Szentatyában.
Ami az Oltáriszentségből hiányzik, az megvan nekem a pápában. E kettő adja nekem együttesen az egész Krisztust (vö. Bougaud: Kereszténység és korunk).
3. A katolikus Egyháztól kapom a teljes és biztos bűnbocsánatot. Hiszen Krisztus az ő Egyháza lelki elöljáróinak mondotta: „Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik.” (Jn 20,23)
4. Kegyelemforrást nyit nekem a katolikus Egyház az élet csatáira a bérmálásban, a családi élet terheinek viselésére s megszentelésére a házasság szentségében, s a nagy útra – a halálos ágyról az örökkévalóságba – a szentkenet szentségében.
5. De még a földi boldogság szempontjából is mérhetetlen, sokat kapunk a katolikus Egyháztól. Nem kaphatnánk ebben a tekintetben sem többet tőle még akkor sem, ha ez volna a főcél, amelyért az isteni Mester megalapította Egyházát.
Először is alig van jótékonysági munka, amely ne volna egyházi eredetű. Nincs emberi nyomorúság, baj és szenvedés, amelynek enyhítéséről a katolikus Egyház intézményesen ne gondoskodott volna. Az iskolák, kórházak, árvaházak, segélyegyletek stb. katolikus eredetűek.
Hogy a katolikus Egyház mily mérhetetlen hatással van az egyéni, családi, társadalmi boldogságra s a haza igazi javára, elárulják a következő statisztikai adatok is.1
a) Az öngyilkosok között 2–3-szor annyi a másvallású, mint a katolikus. Kérdem, miért? Miért lesz, teszem azt, Szentesen 4–5 módos református gazda öngyilkos, míg ugyanannyi között Erzsébetfalván vagy Kispesten 1–1 szegény katolikus gyárileány szerelmi bánatában magát megmérgezi?
b) Miért bomlik fel az unitáriusok közt minden 9-ik, a kálvinisták közt minden 11-ik, az evangélikusok közt minden 18-ik, a zsidók közt minden 14-ik, a görögkeletiek közt minden 15-ik – és a katolikusok közt csupán minden 37-ik házasság?
c) Végül az „egyke”! Hogy csak egyetlen példával rávilágítsunk: 1900–1910 között a Dunántúlon a katolikusok 160,803-mal szaporodtak, ugyanez idő alatt a reformátusok 13-mal. Százalékban: a katolikusok szaporulata 7,24 %, a reformátusoké 0.004 %. Ez más szóval annyit tesz: a katolikusok 1810-szer szaporábbak, mint a reformátusok, és 4.027,532,000 (négymilliárd-huszonhétmillió-ötszázharmickétezer) kálvinistának kellene a Dunántúlon élnie, vagyis kb. háromszor annyinak, mint ahány ember ma a földkerekségen él, hogy ily arányú szaporodás mellett annyi magyart adjanak a reformátusok a hazának, mint ahányat a katolikusok valóban adnak. Ha a hazának csak református lakója volna, csakhamar lakatlan, elhagyott sivataggá válnék. Hogy ez nem lesz így, azt hazánk az országot alapító, nemzetfenntartó katolikus vallásnak köszönheti.
1 Vö. Pezenhoffer Antal: A demográfiai viszonyok befolyása a nép szaporodására. Bp. 22.