Valóban, joggal mondja a nagy apostol, hogy Isten gazdag az irgalmasságban és végtelenül szeret minket! Nem elég neki, hogy örök boldogsággal töltse el lelkünket; azt akarja, hogy Fia testéhez hasonlóan a mi testünk is részesüljön a véget nem érő boldogságban. Fel akarja ékesíteni a halhatatlanság, mozgékonyság, szellemiség azon dicsőséges előjogaival, melyekkel Jézus embersége tündöklött, mikor kijött a sírból. Igen, eljön majd az a nap, amikor valamennyien feltámadunk, „kiki a maga rendje szerint”.1 Krisztus a legelső feltámadott, mivel ő a választottak feje és „az elszenderültek zsengéje”.2 Azután feltámadnak mindazok, akik a kegyelem által Krisztushoz tartoznak.3 „Amint Ádámban mindnyájan meghaltak, úgy Krisztusban mindnyájan életre fognak kelni… Azután jön a vég, midőn majd Krisztus átadja az országot Istennek és az Atyának, miután megsemmisített minden fejedelemséget és hatalmasságot és erősséget. Mert addig kell neki uralkodnia, míg ellenségeit mind lába alá nem veti. Mint utolsó ellenség semmisíttetik meg a halál… Midőn pedig minden alá lesz vetve neki, akkor a Fiú maga is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy az Isten legyen minden mindenekben.”4 Krisztus feltámadásakor legyőzte a halált: „Halál, hol a te győzelmed?”5 Legyőzi tehát majd választottaiban is a végső feltámadáskor.
Az Egyház feje és királya akkor fejezi be egészen a művét. Végre egészen Krisztusé lesz az az Egyház, melyért „önmagát adta a végett, hogy dicsővé tegye magának, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem szent legyen és szeplőtelen”.6 A misztikus test akkor éri el majd „Krisztus életkorának teljességét”.7 Akkor Krisztus bemutatja Atyjának a választottak sokaságát, kiknek ő az elsőszülött testvére. – Ó, milyen fenséges látvány lesz majd ez az ország, melyen Jézus uralkodik! Milyen magasztos lesz majd szemlélni, hogyan mutatja be maga Krisztus, a dicsőség királya, vérének és kegyelmének művét Atyjának!… Milyen kimondhatatlan boldogság lesz, hogy ebbe az országba tartozhatunk a Boldogságos Szűzzel, az angyalokkal, a választottakkal és azokkal a boldog lelkekkel együtt, akiket itt a földön ismertünk, akikhez a vér kötelékei vagy szent érzelmek fűztek bennünket! Akkor joggal ismételheti majd Jézus: „Atyám, elvégeztem a munkát, melyet rám bíztál, hogy megtegyem”. Akkor megvalósul szent Szíve óhajtása, melyet az utolsó vacsorán tárt fel Atyja előtt: „Atyám, én őérettük könyörgök, … kiket nekem adtál, … hogy az én örömem bennük teljes legyen. . Akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, ők is velem legyenek, hogy lássák az én dicsőségemet, … és hogy a szeretet, mellyel engem szerettél, bennük legyen és – én őbennük”.8 Krisztus óhajtásai mind teljesülnek: a győzelmes Egyház szemléli majd feje dicsőségét, eltelik „az öröm teljességével”, mely fejéből reá is kiárad. Az örök, isteni élet szétömlik mindannyiunkban és örökre uralkodunk majd Krisztussal.
Szent János a Jelenések könyvében leírja ennek az országnak a dicsőségét: „Mintegy nagy sereg szózatát hallám, és mint sok vizek zúgását, és mint nagy mennydörgések hangját, így szólni: Allelúja! Mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örvendezzünk és vigadjunk, és adjuk meg neki a dicsőséget, mert eljött a Bárány menyegzője és jegyese felkészült! És megadaték neki, hogy ragyogó és fehér gyolcsba öltözzék; a gyolcs ugyanis a szenteknek igaz cselekedetei. És mondá nekem: Írjad: Boldogok, akik a Bárány menyegzős lakomájára hivatalosak!”9
Mindez csak árnyéka az isteni valóságnak, a ránk váró boldogságnak. A keresztségben ennek csak csíráját kaptuk. Ennek a csírának még növekednie, fejlődnie kell; a bűnbánattal el kell távolítani tőle mindent, ami leronthatná vagy kisebbíthetné növekedését. Táplálnunk kell az Élet szentségével, erényeink gyakorlásával. Ez az isteni élet, melyet Krisztus közöl velünk, most még rejtve van bennünk: „Életetek el van rejtve Krisztussal az Istenben”,10 de a mennyben feltárul, ragyogása feltűnik, szépsége nyilvánvaló lesz. – És ne felejtsük el hogy ha egyszer már eljutott erre a kiteljesülésre, nem fejlődhetik, ragyogása nem növekedhetik, szépsége nem tökéletesedhetik többé. Hitünk mondja, hogy itt a földön van helye a munkának és az érdemnek. Az ég a cél: ott nem lesz már többé fejlődés, csak a harc nyeri el jutalmát. „Aki még hisz, érdemet gyűjt; aki már lát, jutalmat nyer.”11
1 1Kor 15,23
2 Uo. 20
3 Ugyanígy feltámadnak a kárhozottak is, de a választottak dicsőséges előjogai nélkül: az ő testük örökké bűnhődik.
4 1Kor 15,22-28
5 Uo. 55
6 Ef 5,27
7 Uo. 4,13
8 Jn 17,4.9.13.24.26
9 Jel 19,6-9
10 Kol 3,3
11 Credenti colligitur meritum, videnti redditur praemium. Szent Ágoston: In Joan, 68., 3.