(megtartóztatási nap)
Őszi kántorböjt – Szerda
A Szent Kereszt felmagasztalását követő szerda, péntek, szombat
A kántorböjt pontos böjti fegyelme:
– pénteken szigorú böjt van: 3-szor lehet étkezni, 1-szer lehet jóllakni és húsfélétől tartózkodni kell,
– szerdán és szombaton enyhített böjt van: 3-szor lehet étkezni, 1-szer lehet jóllakni és húsfélét egyszer lehet fogyasztani,
– fontos eleme az őszinte szentgyónás,
– lehetőség szerint vegyünk részt szentmisén,
– többet imádkozzunk és gyakoroljuk az irgalmasság cselekedeteit!
Kántorböjt – jejunium Quatuor temporum
I.Kallixtusz pápa (218-22) között a római pogány földművelő ünnepségek helyére, amelyeket júniusban, szeptemberben és decemberben tartottak, könyörgő napokat rendelt el.
Ezeket egészítette ki egy tavaszi könyörgő nappal Nagy Szent Leó pápa (440-461).
Így jött létre a jejunium Quatuor temporum, azaz a kántorböjt, amely a négy évszakban megvalósuló könyörgő napokat jelenti.
Az ősi időkben december ezen bűnbánati és böjti szombatjain voltak a papszentelések, illetve később a többi évszakban is. Idővel ezek lettek a papokért végzett könyörgések napjaivá. II. Orbán pápa (1095) rendelte el a szerdai, pénteki és szombati böjtöt nagyböjt első hetében, a Pünkösd utáni, a szent Kereszt felmagasztalását (szeptember 14.), és Szent Lúcia emléknapját követő héten.
A latin „ieiunium quatuor temporum” félrehallásából keletkezett a magyar „kántorböjt” kifejezés, amelynek természetesen semmi köze sincs a „kántor” szavunkhoz.
Évente négyszer három napon böjtölünk a papokért és a papságra készülőkért.
A tradicionális latin rítusokban külön miseszövegek tartoznak hozzájuk, illetve ezekhez kapcsolódik az ún. kisebb rendek feladásának a szokása is a kispapok részére. Mindegyik kisebb rend egy-egy lépcsőfokot jelent a szentségi karakterrel bíró szerpapi illetve áldozópapi fokozat eléréséhez.
_______________________
Kupertinói Szent József hitvalló
„A lebegő szent”
„Keresztre feszített Jézusom, vedd magadhoz szívemet és gyújtsd föl benne szereteted tüzét.”
Kupertinói Szent József élete gyönyörű kivirágzása annak az egyszerű és tanulatlan erénynek, melyet Assisi Szent Ferenc minden másnál többre tartott tanítványaiban. Írni alig tudott és mégis csodaszépen beszélt Istenről; az erények elméletéhez nem értett és élete mégis, gazdagon át volt szőve a kegyelem csodálatosnál csodálatosabb megnyilatkozásaival.
1603 jún. 17-én született Copertinoban, a nápolyi királyság egyik eldugott kicsiny falujában. Szülei földhöz ragadt szegény emberek voltak s így nem gondolhattak taníttatására. De amit szellemiekben elmulasztottak, azt bőven pótolták lelkiekben: már gügyögő gyermekkorában elhintették lelkében a jámborság és istenfélelem csiráit. Szelíd, magábavonuló természetű volt és kemény megpróbáltatásokat kellett elviselnie. Az iskolában alig ért el eredményt, sokkal jobban vonzotta a templom és az istentisztelet. Később mondta, hogy a novíciátust ő már gyermekkorában elvégezte.
Hét-nyolc évesen „önkívületbe” esett, és zene hatására annyira megragadták belső élményei, hogy társaitól a „tátott szájú” gúnynevet kapta. Nyolcadik és tizenegyedik életéve között kemény betegség megpróbáltatásait kellett elszenvednie, ami még inkább elválasztotta a külvilágtól és pajtásaitól. Kelevényeinek látványa és bűze még anyja számára is nehézzé tette az ápolást. Amikor végre felgyógyult, szemlélődő befelé fordulása végképp elzárta környezete mindennapi életvitelétől.
A szelíd és magába vonuló fiú már kora fiatalságától különös vonzódást érzett a szerzetesi élethez. Nagy is volt az öröme, mikor a helybeli kapucinus-kolostor lakói tizenhét éves korában maguk közé fogadták laikus testvérnek. De öröme nem sokáig tartott; gyönge testi szervezete és ügyetlensége, a munkára való alkalmatlansága miatt azonban nyolc hónap múlva el is bocsátották.
Józsefnek fájt a kényszerű távozás; saját szavai szerint „mintha a kapucinus öltönnyel együtt a bőrét is lehúzták volna”. De alázatosan meghajolt a Gondviselés rendelése előtt és zokszó nélkül visszatért szüleihez. Ekkor minorita nagybátyja kivitte, hogy a grotellai minoriták befogadták harmadrendű testvérnek. Így mégis csak sikerült bejutnia Szent Ferenc követői közé.
Később azonban, nagy örömére, felvette szolgának egy minorita kolostor, ahol megtanult írni és olvasni. Végül jámborsága miatt felvették a rendbe, méghozzá klerikusnak, és három év múlva, 1628-ban nem annyira tudása, mint inkább életszentsége miatt pappá szentelték. Copertino közelében a Santa Maria de Grottella kolostorba osztották be. Igaz, egyelőre a legalacsonyabb és legmegvetettebb szolgálatokat végeztették vele; de ez egyáltalában nem bántotta. Hiszen ő minden munkát úgy végzett, mintha magának Istennek végezné.
Külső élete és szolgálata éppen olyan egyszerű volt, mint azelőtt, de belső világossága, a teljesen egyszerű és erős lélek fénye nem maradhatott elrejtve.
A bűnösök kedvet nyertek a jóra, a zaklatottak békét, az elnyomottak örömet, a szenvedők vigasztalást és segítséget kaptak tőle. Belső élete azonban különösen eksztázisokban nyilvánult meg, s ezek olyan gyakoriak voltak, hogy életrajzírója elmondhatta róla: „Eksztatikus életet élt.” Lelkét egyszerűen lenyűgözte Isten nagysága és szeretete. József esetében az eksztázis nemcsak abban állt, hogy szellemi képességeit magához ragadta Isten és kikapcsolódtak érzékszervei, hanem sokszor és hosszasan lebegett is. Levitációnak, lebegésnek azt a jelenséget nevezik, amikor valaki minden külső segítség nélkül a gravitációtól független állapotba kerül. Józsefet sokan látták a föld felett lebegni vagy repülni.
Isten bámulatos karizmákkal ruházta föl engedelmes, türelmes és alázatos szolgáját: extázisai órákig tartottak, levitációi (földről való felemelkedések) is gyakoriak lettek szentmisék közben is, annyira, hogy sokan azt mondták: szerzetesi élete felét a föld felett élte le. De a gonosz lélek is sokszor zaklatta, néha látható alakban.
„Egyszer a protestáns János Frigyes herceg részt vett szentmiséjén és látta őt elragadtatásban; ennek hatására két év múlva katolikus lett.”
Ami ideje a munkán felül maradt, azt az imádságnak és elmélkedésnek szentelte. Már ekkor különös áhítattal viseltetett a Boldogságos Szűz iránt; bizalmaskodva kedves édesanyjának szólította, képét nap-nap után liliomokkal, rózsákkal és más idő szerinti virágokkal ékesítette, naivságában cseresznyével és más gyümölcsökkel kedveskedett neki s tiszteletére együgyű, de mély érzésű dalokat költött.
Ez a gyermekded közvetlenség és naiv merészség érett szentet takart.
„Az én Anyám önfejű, mondotta. Hozok neki virágot, nem törődik velük; kedveskedem neki cseresznyével, nem kell neki. Kérdezem, hát mit akar. S azt feleli: A szíved kell nekem. Szíved hódolata az én eledelem.”
A fiatal fráter mély és bensőséges jámborsága, még inkább készséges és mindig vidám engedelmessége idővel gondolkodóba ejtette elöljáróit. Józsefnek már akkor az volt az elve: „Az élet kellemetlenségei csak gyermekharc durrogó pisztolyokkal, az engedelmesség pedig kocsi, mely édesdeden a paradicsomba visz”.
Úgy találták, aki így érez és él, az magasabbra van hivatva. 1625 jún. 19-én másodszor is beöltöztették a rendbe, most már nem laikus, hanem klerikus testvérnek és egyben meghagyták neki, hogy lásson hozzá a teológiai tanulmányok elvégzéséhez.
A szentet kimondhatatlan boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy a püspöki felkenésben nemsokára elnyeri a legfönségesebb hatalmat. Lelkesedéssel fogott tehát neki a tanulásnak. De hiába; csakhamar látnia kellett, hogy a tudomány nem neki való. Bármennyire törte magát, jó eredményt nem tudott elérni. Elöljárói azonban rendkívüli jámborságára való tekintettel szemet hunytak a készültségében mutatkozó kisebb hiányok fölött és már 1628-ban megengedték neki az egyházi rend fölvételét.
A felszenteléssel új korszak kezdődött József életében a misztikus elragadtatások és látomások kora. Egyik extázis a másikat követte nála. Mert teste és lelke a folytonos önsanyargatás és a szüntelen benső imádság következtében olyan készséges eszközévé finomult az isteni szeretetnek, hogy a legkisebb jel vagy egyetlen szó, mely bármi tekintetben Istenre vonatkozott, pl. harangszó, orgonabúgás, a Boldogságos Szűz vagy a szentek neve, a kínszenvedés vagy a mennyország gondolata elegendő volt hozzá, hogy pillanatok alatt elragadtatásba merüljön.
Ilyenkor mintha a fizikai világ törvényei rája nézve elvesztették volna érvényüket, rendszerint a magasba emelkedett s hosszabb-rövidebb ideig ott lebegett.
Máskor meg, mikor a szívét betöltő nagy szeretet heve lobbot vetett, valósággal röpült, mint a madár. Egyszer pl. a karácsony szent titka fölött érzett határtalan örömében felugrott s előbb táncra perdült, azután pedig a templom közepéről a főoltárhoz repült és ott több mint egy negyedórán át átölelve tartotta a tabernákulumot anélkül, hogy az oltáron égő tömérdek gyertya közül csak egyet is levert volna.
Az elragadtatások különösen mise közben ismétlődtek nála igen gyakran. Ezért miséje három óráig, sőt néha még tovább is eltartott.
Mivel ez nagymértékben zavarta a kolostor rendjét, elöljárói kevéssel felszentelése után minden közös kötelesség végzése alól felmentették és úgy intézkedtek, hogy az étkezést is szobájában végezze. Később itt állítottak számára oltárt is.
A szent rendkívüli adományainak e nagy óvatosság ellenére is hamar híre futamodott. Az emberek tömegesen tódultak hozzája, hogy szem- és fültanúi lehessenek megfoghatatlan misztikus elragadtatásainak. Később az inkvizíció is figyelmes lett a dologra és hogy minden visszaélésnek elejét vegye, szigorú vizsgálat alá vonta a szent életét. A vizsgálta 1638-ban Nápolyban indult meg, majd Rómában folytatódott. József olyan egyszerű és természetes feleleteket adott a hozzája intézett kérdésekre, hogy bírái semmi kivetnivalót nem tudtak találni életében.
A szent Officium mégis úgy intézkedett, hogy egyelőre az assisi kapucinus-kolostorban szigorú őrizet alatt tartsák. De ez semmit sem változtatott a dolgokon. Az extázisok szinte nap-nap után ismétlődtek, és a népcsődületek is tovább folytatódtak.
X. Ince pápa a további csoportosulások elkerülésére 1653 júl. 22-én, titokban, szinte lopva a félreeső pietrarossai, onnét pedig a fossombronei kapucinus-kolostorba vitette a szentet. Utóda, VII. Sándor azonban, miután meggyőződött róla, hogy botránytól nem kell tartani, 1657-ben visszaadatta őt rendtársainak, a minoritáknak, akik osmoi kolostorukban jelöltek ki számára tartózkodási helyet.
Az Osmóban töltött hét esztendő a legteljesebb testi és lelki béke jegyében múlt el. Az az átmeneti lelki elsötétedés, mely előtte két éven át gyötrő vigasztalansággal és szárazsággal sújtotta, végleg tovatűnt, és helyén ismét fölragyogott a rendkívüli kegyelmek napja.
Egy-egy elragadtatás most már 6-7 óráig is eltartott és alig hogy az egyik véget ért, kezdődött a másik. Utolsó idejét csaknem állandó extázisban töltötte a szent. Ennek megfelelően mindjobban elszakadt a világtól. Osmóban rendtársain, a püspökön és ennek helyettesén kívül jóformán senkivel sem érintkezett.
Egyetlen világi öröme már csak a madarakkal és virágokkal való barátkozása volt. Ebben is hű követője volt Assisi nagy szentjének. Órák hosszat el tudott bíbelődni fecske, stiglic, kenderíce és egyéb barátaival. Ha imádsága vagy elmélkedése végeztével csicsergő barátai körülröpdösték, ő jókedvűen így szokott rájuk kiáltani:
„Énekeljetek csak madárkáim, énekeljetek vidáman; ne féljetek, nem vagytok terhemre”.
És ilyenkor a kis dalosok fölemelték hangjukat és még hangosabban dicsérték Teremtőjüket.
József ezekben az években test szerint is majd annyi időt töltött misztikai lebegésben (levitáció) szeráfi imádságban a föld fölött, mint a földön. Vágyát ez nem elégítette ki.
„Jézusom, sóhajtott föl, Jézusom, vonj föl magadhoz. Nem bírom már itt lent. Vonj föl oda, ahol te vagy!”
Ez a tüzes szent vágya végre teljesült. Hatvanéves korában egy orozva rátört forró láz felőrölte amúgy is fogyatékos életerejét.
Nagy áhítattal magához vette a szentségeket, utolsó szavai Jézushoz szóltak!
„Keresztre feszített Jézusom, vedd magadhoz szívemet és gyújtsd fel benne szereteted tüzét” s szelíd mosollyal átszenderült az örök életbe (szept. 18).
Mivel sírjánál mindjárt temetése után számos nyilvánvaló csoda történt, rendtársai azonnal megindították szentté avatási pörét. Ez azonban az Egyház szokott óvatossága és körültekintése miatt a vártnál sokkal tovább elhúzódott úgy, hogy az ünnepélyes boldoggá avatás csak 1753-ban, a szentté nyilvánítás pedig 1767-ben következett be.
Azóta ez a szigorú ítéletű egyház így imádkozik:
„Ó Istenem, Te elhatároztad, hogy mindent fölvonzol a földről fölmagasztalt egyszülött Fiadhoz : add kegyelmesen, hogy szeráfi hitvallódnak, Józsefnek érdemei és példája szerint minden földi vágynak föléje emelkedjünk és kegyelemben eljussunk ahhoz, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben Isten örökön örökké. Ámen”.