Meglátjuk tehát az Istent. De ez még nem minden: Isten látása csak első eleme az örök életnek, csak első forrása az örök boldogságnak. De ha az értelem betelik az örök Igazsággal, nem kell-e betelnie az akaratnak is a végtelen Jósággal? Szeretjük majd az Istent.1 „A szeretet soha meg nem szűnik” – mondja Szent Pál.2 Többé nem lesz gyenge, ingadozó az Isten iránti szeretetünk, melyet gyakran szétszórnak a teremtmények és amely romlásnak van kitéve, hanem erős, tiszta, tökéletes és örök szeretettel szeretjük. Ha ebben a siralom völgyében, amikor sírnunk és küzdenünk kell, hogy megőrizzük magunkban Krisztus életét, olyan erős tud lenni a szeretet egyes lelkekben, hogy kitörő heve lelkünk mélyéig meg tud rendíteni bennünket: „Ki szakít el minket Krisztus szeretetétől?… Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmak, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket az Isten szeretetétől, mely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban vagyon”,3 – milyen lesz akkor az a szeretet, mely örökre átöleli a végtelen Jóságot, hogy soha többé el ne veszítse? Milyen éhes szárnyalás az Isten felé, mely örökre kielégül! Milyen szomjas ölelkezés, mely örökre csillapul! Ez a soha véget nem érő szeretet imádásban, gyönyörűségben, hálaadásban jut kifejezésre. Szent János mutatja be, hogyan borulnak le a szentek Isten előtt, úgyhogy visszhangzik az ég dicséretüktől: „Az áldás és a dicsőség és a bölcsesség és a hálaadás, a tisztelet és a hatalom és az erősség a mi Istenünké, örökkön-örökké!”4 Mindez szeretetünk kifejezése.
Végül élvezzük az Istent. – Az evangéliumban olvassuk, hogy maga az Úr Jézus is lakomához hasonlította a mennyek országát, melyet Isten Fia tiszteletére készített: „Felövezvén magát asztalához ültet minket és odaáll szolgálni nekünk”.5 Mit jelent ez? Azt, hogy Isten maga lesz a mi örömünk. „Uram! – kiált fel a Zsoltáros – (a választottak) megrészegülnek házad dús javaitól, gyönyörűséged patakjával itatod őket, mert nálad van az élet forrása.”6 Így szól Isten az őt kereső lélekhez: „Én vagyok igen nagy jutalmad”.7 Mintha csak azt mondaná: „Annyira szerettelek, hogy nem természetes boldogságot akartam adni neked. Bevezettelek saját házamba, fiammá fogadtalak, hogy részed legyen az én boldogságomban. Azt akarom, hogy az én életemből élj, hogy saját boldogságom a te boldogságod legyen. A földön neked adtam Fiamat: embersége által halandó lett, halálra adta magát és kiérdemelte neked azt a kegyelmet, hogy gyermekem lehessél és az is maradhassál. Neked adta magát az Oltáriszentségben, a hit fátyola alatt. Most itt az örök dicsőségben én magam adom neked magamat, hogy részesítselek életemben és soha véget nem érő boldogságod legyek”. Önmagát adja, mivel önmagát adta; a Halhatatlan önmagát adja a halhatatlanoknak, mert halandóvá lett a halandókért.8 A kegyelmet idelent, a dicsőséget odafent, mindkettőt ugyanaz az Isten adja. A dicsőség csak a kegyelem kiteljesülése: az istenfiúság, mely itt a földön rejtett és tökéletlen, de odafent kinyilvánul és beteljesül.
Ezért vágyódott annyira a Zsoltáros Isten bírása után: „Amint kívánkozik a szarvas a forrás vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Istenem! Szomjazza lelkem az erős, élő Istent…”9 „Akkor elégülök ki, ha megjelenik dicsőséged.”10
Ezért mondja az Üdvözítő is, amikor erről a boldogságról beszél, hogy Isten így szól majd a hűséges szolgához: „Menj be Urad örömébe”.11 Ez az öröm magának Istennek az öröme, az az öröm, melyet Isten azáltal élvez, hogy ismeri végtelen tökéletességeit, az a boldogság, melyet Isten érez a három Személy kimondhatatlan közösségében; az a nyugalom és gyönyörűség, melyben Isten él; az ő öröme a mi örömünk is lesz: „Hogy az én örömem bennük teljes legyen”.12 Az ő boldogsága és nyugalma a mi boldogságunk és nyugalmunk; az ő élete a mi életünk; tökéletes élet, melyben minden tehetségünk teljesen kielégül.
Ez „a változhatatlan jóban való teljes részesülés”, – mint találóan mondja Szent Ágoston.13 Ennyire szeretett bennünket az Isten. Ó, bárcsak tudnánk, mit készít Isten azoknak, akik szeretik!…
És mivel ez a boldogság és ez az élet Istené, azért örökké tart. – Nem lesz soha határuk, sem végük. „Az Isten majd letöröl szemünkből minden könnyet, és halál nem leszen többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem leszen többé.”14 Nem lesz többé sem bűn, sem halál, sem halálfélelem. Semmi sem rabolja el tőlünk ezt az örömet, mert „mindenkorra az Úrral leszünk”.15
Hallgassuk Jézust milyen erőteljes szavakkal biztosít erről bennünket! „Én örök életet adok juhaimnak, és nem vesznek el mindörökké, és senki sem ragadja el őket kezemből. Amit Atyám nekem adott, mindennél nagyobb és senki sem ragadhatja ki Atyám kezéből.”16 Milyen biztosság cseng ki Jézus szavaiból! Mindig vele leszünk és soha semmi sem választhat el tőle bennünket. Benne végtelen örömet élvezünk, melyet senki sem rabolhat el tőlünk, mivel ez az öröm magának Istennek és Krisztusnak az öröme. „Most ugyan szomorúságban vagytok, de majd ismét meglátlak titeket és örvendeni fog szívetek, és örömeteket senki sem veszi el tőletek.”17 – Mondjuk a szamariai asszonnyal:
– Ó Uram Jézus, isteni Mester, lelkünk Megváltója, elsőszülött Testvérünk, adj nekünk ebből az isteni vízből, mely örökre kielégít és éltet bennünket!18 Add, hogy a kegyelem által egyek maradjunk veled itt a földön, hogy egykor ott lehessünk majd, „ahol te vagy”, hogy örökre láthassuk emberséged dicsőségét, ahogy kérted számunkra Atyádtól19 és örökre élvezhessünk Téged országodban!
1 Szent Tamás szerint (I-II., q. 3. a. 4.) az örök boldogság lényege a színről-színre látott Isten bírása. Ez a boldogító látás elsősorban az értelem ténye. Az értelem bírásából azonban következik az akarat boldogsága is, mert ez is megtalálja kielégülését és nyugalmát a szeretett lény bírásában, akit az értelem tár eléje.
2 1Kor 13,8
3 Róm 8,38-39
4 Jel 7,12
5 Lk 12,37
6 Zsolt 35,9
7 Ter 15,1
8 Seipsum dabit, quia seipsum dedit; seipsum dabit immortalibus immortalem, quia seipsum dedit mortalibus mortalem. Szent Ágoston: Enarrationes in Ps. 42., 2.
9 Zsolt 41,2-3
10 Uo. 16,15
11 Mt 25,21
12 Jn 17,13
13 Plena participatio incommutabilis boni. Epist ad Honorat. 111, 31.
14 Jel 21,4
15 1Tesz 4,16
16 Jn 10,28-30
17 Jn 16,22
18 Uo. 4,15
19 Uo. 17,24-26