A bölcs ember házát sziklára építi. „És szakadt az eső, jött az árvíz, a szelek fúttak és ama háznak estek, de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapítva” (Mt 7,25). Az isteni Megváltó mikor ezeket a szavakat mondotta – magamagára s Egyházára gondolt. Mert valóban ő, a bölcsek Bölcse ezt az eljárást követte. Lássuk!
Fülöp Cezarea regényes, szép vidékére száll a lelkünk. A napsugaras országúton halad a Mester. Nyomában a tanítványok. Egyszer csak megáll, s az apostolokon végigjártatva szemét, felveti a kérdést: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” És a tanítványok erre előadják az akkor közszájon forgó vélekedéseket: némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek vagy egynek a próféták közül.
„Hát ti kinek mondotok engem?” –folytatja a Mester kérdezősködését. Előlép erre Simon, akit az Úr már első találkozásakor Kéfásnak, vagyis Péternek (sziklának) nevezett el, valamint ő áll mindig hivatásszerűen az apostolok élére, ha az Egyház nevében beszélni és döntenie kell, s minden kétséget, ingadozást kizáró szavakkal kijelenti: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia!” És most halljuk Jézus feleletét, amellyel ezt a bátor kijelentést megjutalmazza. Meglepő, szinte megdöbbentő, méltósággal, erővel teljes, magasztos, amit mond:
„Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben vagyon. Én is mondom tehát neked, hogy te Péter (szikla) vagy és erre a kősziklára fogom építeni Egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. És neked adom a mennyország kulcsait.” (Mt 16,13–19)
Íme, így bontakozik ki az épülő Egyház tervrajza. Örökre épül, mert a pokol összes hatalmai nem dönthetik le. Örök tehát a fundamentuma is, mert az épületet az alapjától elválasztani nem lehet.
És minő szerepet fog ez a fundamentum ebben a lelki épületben betölteni?
Megmondja Krisztus az utolsó vacsorán:
„Simon, Simon, – szólt az apostolfejedelemhez búsan, de ünnepélyesen – íme, a sátán kikért titeket magának, hogy megrostáljon, mint a búzát; de én könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited, és te egykoron megtérvén, megerősítsd testvéreidet.” (Lk 22,31–32)
Ezt az örök fundamentumot beszennyezheti az egyéni, az emberi gyarlóság, de a hite sziklaszilárd marad, meg nem fogyatkozhatik, mert hiszen valamennyinek a hite reá támaszkodik, belőle merít erőt s biztonságot.
A feltámadás után történt. Az Úr megjelent a Genezáreti-tó regényes partján a halászgató apostoloknak. Megvendégeli őket s azután sétára indul velük. Mellette lépdel Péter, mögötte a többi. Egyszer csak megszólítja Jézus Pétert: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem ezeknél! Felelé neki: Igen, Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged. Mondá neki: Legeltesd az én bárányaimat. Ismét monda neki: Simon, János fia, szeretsz-e engem? Felelé neki: Igen Uram, te tudod, hogy szeretlek téged. Mondá neki: Legeltesd az én bárányaimat. Harmadszor mondá neki: Simon, János fia: Szeretsz-e engem? Elszomorodék Péter, hogy harmadszor is kérdé őt: Szeretsz-e engem? és felelé neki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Mondá neki: Legeltesd az én juhaimat.” (Jn 21,15–17) Nyilvánvalóan az első pápa beiktatása ez. Reá van bízva az egész nyáj, a bárány s a juh, vagyis a hívők, a papság s a püspökök, akik – mint Bossuet találóan megjegyzi, a hívekkel szemben ugyan pásztorok, de a pápával szemben bárányok.
Ha mindebből elfogulatlanul levonjuk a következtetést, világosan látjuk, hogy Krisztus az örök Egyházát Péterre építette, a mennyek kulcsait Péterre bízta s pedig külön őreá; az összes nyáj pásztorává Pétert tette, a hit főoszlopává Pétert állította.
Az igazi krisztusi Egyház tehát Péter nélkül meg nem állhat, el sem gondolható.
Péternek tehát az ő hivatalutódaiban ma is kell léteznie, élnie – miként a búcsúzó Üdvözítő csakugyan meg is mondotta, mikor apostolaihoz így szólt: „Íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28,20)