Az Úr Jézus, ki azt állítá magáról: „az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű” (Mt 11,30), a gyónás elég súlyos terhét is nagyon megenyhítette, főleg azáltal, mert azt titkossá tette. Az Egyház ugyanis meg van győződve, hogy az Újszövetség isteni, bölcs törvényhozója, aki céljai elérésére bizonyosan alkalmas eszközöket tervezett, másként nem is rendelkezhetett. Nyilvános gyónással ugyanis kitűzött célját: a magán és közjót soha el nem éri. Lehettek tehát hajdanában nyilvános gyónások, de ilyenek általában sohasem voltak kötelezők.
A gyónási titoktartást továbbá a természetjog is megköveteli. Midőn ugyanis a bűnös a gyóntatószékhez térdel, a gyóntatóval mintegy rejtett szerződésre lép: „őszintén bevallók mindent, feltéve, hogy te titkot tartasz”. És a pap, midőn a gyónót elfogadja, ezt a szerződést a maga részéről is megerősíti, mondhatnék, aláírja. Tehát szigorúan köteles is annak megtartására. Végre maga az Anyaszentegyház is a maga részéről a lehető legszigorúbb törvényekkel, illetőleg büntetésekkel igyekszik a gyónási titkot körülsáncolni, biztosítani. Az új törvénykönyv ez ügyben azt határozza: „A szentségi pecsét sérthetetlen; miért is a gyóntató szorgosan óvakodjék, nehogy a bűnöst szóval, jellel vagy bármily más módon valamennyire is elárulja”. (889. k.)
És csakugyan ez a három oldalról is megszilárdított pecsét meglepő módon, gondviselésszerűleg ép is maradt napjainkig. Nem akarjuk ezt a tényt azért csodává vagy még kevésbé hitágazattá avatni, mert úgy látszik ismer rendkívüli ritka kivételeket is. Wildt állítása szerint alig van az egész világtörténelemben 6–7 hitelesen bizonyított eset a gyónási titok megsértésére. Chaubard szerint – hogy csak egyet említsünk – egyik Toulouse melletti falu plébánosát a XVIII. század végén a világi hatóság kerékbe törette, aztán elevenen megégettette, mert midőn némelyek halállal fenyegették – a gyilkos nevét nekik elárulta volna. Ezek azonban szinte csodaszámba menő kivételek, amelyek a gyónási titok hősi áldozatai mellett számba sem jöhetnek.1 Hiszen még maga Luther is, aki a gyónás szükségességét tagadta, arra a kérdésre, vajon szabad-e a gyóntatónak a bűnös ellen tanúskodnia, ezt a felelet adta: „Éppen nem, mivel nem nekem, hanem Krisztusnak gyóntak. Minthogy Krisztus, amit gyóntak, titokban tartja, nekem is titokban kell tartanom és kereken mondanom: «Nem hallottam. Ha Krisztus hallott valamit, mondja meg ő»”.
Minő kimondhatatlan nagy jótéteménye az Üdvözítőnek a titkos gyónás egyesekre.
„Vigasztalót kerestem – mondja a próféta – és nem találtam.” (Iz 63,5) Hol van az a jó barát, aki a szegényt, gazdagot, gyermeket és aggot, gonosztevőt s szentet egyformán szeretettel fogad? Akinek szíve tűz és jég egyszerre? Mert minő szerencsétlenség volna a lelkekre, ha ez a szív nem volna tűz és minő veszély önmagára, ha nem volna jég. Minő szükség volna az ily jó barátra, aki előtt kiönthetjük bánatunkat, amelyet senkivel a világon nem közölhetünk, még meghittjeinkkel sem, mert azok a bánatok néha legédesebb viszonyainkból születnek. Hallgatva kell törülgetni könnyeinket. Főleg manapság hiányzik az ilyen jóbarát, midőn annyi a csalódás, a tört remény, a gyötrődő lélek, a keseredett szív, midőn, ha valaki szerencsétlen, nem tud egyebet, mint öklével fenyegetni a mindenért hibáztatott társadalmat, midőn annyi az öngyilkosság, téboly és vérengző gyűlölet. Évenkint hány nő, fiatal leány, sőt gyermek, hány férfi öli meg magát kétségbeesésből. Szegény szerencsétlenek, kik fájdalmas magányukat, vigasztalan lelki nyomorukat nem tudták elviselni – inkább megváltak a földi élettől…2
Mit nem ért volna mindezeknek a jó barát, ki teljesen önzetlen részvéttel, szeretettel, gyengédséggel fogadja őket, kinek Isten hatalmat adott minden baj s bánat forrásának a szív bűnsebeinek behegesztésére, s aki hozzá a feltétlen, Istentől szavatolt titoktartás folytán teljesen megbízható? És íme ezt a jó barátot adta Krisztus minden egyes léleknek a gyóntatóatyában.
Hogy pedig mit jelent ez a titoktartó orvos és tanácsadó a társadalomra, már csak abból is világos, mert a közjó voltaképpen egyesek javának összege.
De felvethetné valaki, hogy a haza java, az uralkodók élete vagy egyéb egészen rendkívüli fontos érdek elégséges ok lehetne a gyónási pecsét megtörésére.
Ennek cáfolására idézünk egy részlelet abból a párbeszédből, amelyet IV. Henrik, francia király, lelkiatyjával, Cotton jezsuitával folytatott.
„Nem hozhatna-e maga az Egyház oly törvényt – kérdi a király – mely megengedné a papoknak megtörni a gyónási pecsétet akkor, midőn a király szándékolt meggyilkolását gyónná meg neki valaki?”
„Felség – feleli erre Cotton, – ha ily esetben meg lenne engedve a gyónási titok elárulása, az uralkodók élete csak még nagyobb veszélynek volna kitéve. Ha ugyanis tudná a bűnös, hogy ilynemű vallomása őt a törvényszék elé juttathatja, akkor egyáltalán eltitkolná borzasztó szándékát és így egyáltalán nem lenne mód őt bűnbánatra indítani s szándékától eltéríteni. De különben is, ha kívánatosnak látszik, hogy emberi felség elleni sértések, merényletek, tudomásra jussanak, bizonyára még inkább kellene akkor arra törekedni, hogy az isteni Felség ellen elkövetett vagy szándékolt gonosztettek nyilvánosságra jöjjenek s lehetőleg meggátoltassanak. A királyok tehát olyasmit kívánnak a saját érdekükben, amit Isten a saját érdekében eltilt. IV. Henrik e szavakkal búcsúzott gyóntatójától: „Jól beszélt atyám!”
Azért míg az állami szolgaságba alacsonyodott orosz püspöki kar 1875-ben a gyóntatóknak kötelességévé teszi az állam elleni vétségek denunciálását, a római egyház, már csak az állam érdekében is, rendületlen szilárdságában fenntartja a gyónási titkot. Sőt isteni törvényről lévén szó, az Egyháznak nincs is hatalma arra, hogy a gyónási pecsét feltörésére felmentést adjon.
1 Vö. Az Anyaszentegyház öt parancsa. 110. lap.
2 Vö. Bougaud: Kereszténység és korunk. V. k.