„Minden megújítani Krisztusban!”
A „mindent Krisztusban megújítani” jelszóval vette át a kormányzást, ezt tetté is váltotta a lélek egyszerűségében, szegénységben és bátorságban. Ezekkel az erényekkel szította fel a keresztény életet a hívek között; kora tévedéseivel bátran szembeszállt.
1835-ben látta meg a napvilágot Riesében, egy apró olasz falucskában Veneto tartományban. Szülei, Giovanni Battista és Margherita Sarto a keresztségben a Giuseppe nevet adták fiúknak. A tíz gyerekes Sarto család ugyan szűkölködött anyagiakban, annál gazdagabb volt azonban katolikus hitében. A falu plébánosa, Don Tito Fusarini a kis Giuseppe Sartóra később is örömmel emlékezett vissza, különösen gyors észjárása miatt kedvelte őt. Egyedüli hibája gúnyolódásra való hajlama volt, ezt azonban édesanyja nevelése és önfegyelme segítségével sikerült leküzdenie. Ha rosszul viselkedett, őszinte bocsánatkéréssel és mosollyal igyekezett azt jóvátenni.
Szülőfalujától nem messze, a földeken áll mind a mai napig egy szentély, a Mária mennybevételéről elnevezett, Cendrole-i kápolna. A kis Bepi gyakran futott el mezítláb ehhez a kis templomocskához, melyhez gyerek- és ifjúkorának legkedvesebb vallásos élményei kötődtek, pappá szentelése után is itt tartotta első miséit.
Giuseppe Sarto plébánosa ajánlására a Riese szomszédságában lévő, festői szépségű, középkori városka, Castelfranco gimnáziumába nyert fölvételt, ide gyalogolt naponta mintegy 14 kilométert. Még a középiskolai évek előtt, az asolói székesegyházban bérmálták meg tíz évesen, ettől fogva erős vágy élt benne arra, hogy pap legyen. Hat évvel később, 1851-ben elnyerte a tonzúrát, a papi rend tagjává vált.
Hamarosan elveszítette édesapját, és bár családja nem engedhette meg magának tanulmányai további finanszírozását, ezt a szintén szegény sorból származó velencei pátriárka jóvoltából mégsem kellett félbeszakítania: kisszeminaristaként így került a páduai papnevelő intézetbe.
Nyolc év szorgalmas tanulás után Sartót végül 1858. szeptember 18-án pappá szentelték a castelfrancói bazilikában, újmiséjét pedig a riesei plébániatemplomban tartotta családja legnagyobb örömére.
Első papi állomáshelye a marhatenyésztéséről híres Tombolo falu volt a Pó-síkságon.
Mivel plébánosa folyton betegeskedett, így káplánként Sartónak rengeteg dolga akadt: fáradhatatlanul imádkozott, prédikált, hittant tanított, látogatta a betegeket és a családokat. Már ekkor megmutatkozott gondoskodó szeretete a rászorulók és dolgozó nép iránt, káplántársai a környéken csak úgy emlegették, hogy a „káplánok káplánja”.
Püspöke figyelemmel kísérte szorgalmas papja tevékenységét, és 1867-ben kinevezte Salzano plébánosává. A falu – a püspök szavaival élve – valóban egy „arany papot” kapott személyében: Giuseppe Sarto ezen a településen is kitűnt a hittan és az evangélium lelkiismeretes tanításával.
1875-ben Don Giuseppét kinevezték a trevisói püspökség kancellárjává és az ottani szeminárium spirituálisává: bár Sarto igyekezett elhárítani magától e megbízatást, püspöke hajthatatlanságára végül elvállalta a feladatot.
Kancellárként is kiválóan teljesített, egy kanonok szerint „négy ember helyett dolgozott”: működése kilenc éve alatt naponta instruálta a püspökség 210 papját, orvosolta a mintegy 350 ezer lelket számláló egyházmegye ügyes-bajos dolgait.
Rátermettségéről Rómában is értesültek, és a pápa hamarosan kinevezte Mantua püspökévé. Sarto könnyek közt értesült a váratlan hírről, és szerénységéről tanúskodik, hogy azt vonakodott elfogadni.
A pápa azonban nem tűrt ellentmondást: 1885. április 18-án Don Giuseppét püspökké szentelték. Első pásztorlevelében ezt írta Sarto a híveknek:
„Az új püspök mindenben szegény, egyedül szeretetben bővelkedik; nincs más célja, mint hogy a lelkek üdvösségéről gondoskodjon…”
Mantua azonban kemény vidék volt: hiányoztak a papi hivatások, a nép vallásossága megrendült, a szocialisták heccelték a tömegeket, az értelmiséget megbűvölte a szabadkőművesek propagálta, harcias liberalizmus. Sarto azonban nem ijedt meg a helyzettől: határozottan és energikusan kezdett munkához.
Úgy gondolta, haláláig minden erejét mantuai egyházmegyéjére fordíthatja, mégsem így történt: XIII. Leó pápa a Titkos Tanács 1893. június 12-i ülésén Sarto püspököt bíborossá kreálta, három nappal később pedig kinevezte Velence patriarchájává. A minden méltóságtól, címtől és rangtól irtózó Sarto hiába próbált kitérni, a döntés megváltoztathatatlan volt: Mantua, Velence, Treviso, Salzano és különösen a kis Riese népe ujjongott az örömtől, hogy papjukat ilyen megtiszteltetés érte.
1893 októberében Sarto fölkereste szülőfaluját: ekkor találkozott utoljára édesanyjával, aki már nem érhette meg, hogy fia elfoglalja a patriarcha székét a lagúnák városában.
1894 tavaszán, Velencébe való megérkezésekor hatalmas, rivalgó tömeg fogadta, egy évre rá pedig már ő tartotta a jubileumi beszédet a Szent Márk székesegyház fennállásának 800 évfordulójára rendezett ünnepélyen. A bazilika kupolája alatt elhangzó, ragyogó szónoklatában már világosan megfogalmazta későbbi politikai, vallási nézeteit.
1903. július 26-án Sarto patriarcha elhagyta Velencét, hogy Rómába utazzon a XIII. Leó halála után összehívott konklávéra.
Búcsúszavai – „Hamarosan visszatérek!” – nem váltak valóra: 1903. augusztus 4-én a bíborosok pápává választották.
X. Piusz 1914-ig uralkodott Krisztus földi helytartójaként, személye úgy vonult be az egyháztörténelembe, mint az „Oltáriszentség pápája”.
Fáradhatatlanul szorgalmazta a rendszeres gyónást, a gyakori, lehetőleg naponkénti miselátogatást és szentáldozást, mindezt gyermekek részére is.
Keményen küzdött az Egyház ellenségeivel, mindenekelőtt a szabadkőművesekkel és a modernistákkal.
Áldásos működésének a halál vetett véget: az Úr 1914. augusztus 20-án szólította magához.
Végrendeletében ezt írta: „Szegénynek születtem, szegényen éltem, és biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb szegénységben fogok meghalni is…”
X. Pius pápa nem volt sem tudós, sem politikus, hanem szívének minden dobbanásával igazi lelkipásztor volt. Ahol csak tehette, kereste a nép közelségét. Nagyon értett hozzá, hogyan kell az egyszerű emberek nyelvén szólnia. Ha prédikált vagy más alkalmakkor szólt az emberekhez, szava egyszerű volt és világos, s mivel a szívéből fakadt a szó, könnyen megtalálta az utat a hallgatók szívéhez.
Lelkipásztori tevékenységében Vianney János volt a példaképe. A képe állandóan ott volt az íróasztalán, és 1905-ben boldoggá is avatta. Oltárra emelte Eudes Jánost és Bécs nagy lelkipásztorát, Hofbauer Kelement.
Mikor mint mantovai püspök a látogatását jelezte egy plébánosnak, ezt írta neki:
„Szombaton este, éppen úgy, mint vasárnap vagy hétfőn, a rendelkezésükre állok, hogy gyóntassak. S amennyiben jónak látja, fél tizenegykor, a nagyböjti prédikáció helyett mondhatok egy rövid beszédet a népnek.”
Nem is könnyű eldönteni, hogy mit csodáljunk jobban ebben a néhány szóban: a lelkipásztori buzgóságot-e vagy az alázatosságot?
Amikor a velencei pátriárka pápa lett, minden áldott vasárnap a vatikáni kertben vagy valamelyik vatikáni udvaron a világ minden részéről érkezett zarándokok számára egyszerű katekézist tartott, vagy a napi evangéliumról beszélt röviden.
Különös gondot fordított az Eucharisztiára és a belső életre.
A mai liturgikus élet kulcsszava, „az actuosa participatio” – „tevékeny részvétel”, tőle származik.
Az volt a célja, hogy „a hívek a szentmisét imádkozzák, és ne mise közben mádkozzanak”.
Indítványozta és szorgalmazta a gyakori áldozást is:
„Senkit sem szabad visszatartani az áldozástól, ha a kegyelem állapotában van, és jó szándékkal közeledik a szent asztalhoz.”
Mindenekelőtt azt akarta, hogy a gyermekek az addigi gyakorlattól eltérően – általában tizennégy éves korukban járultak először szentáldozáshoz – korábban áldozzanak.
„…A következő eset rávilágít Pius pápa lelkipásztor-központú gondolkodására: Egy angol mama magával vitte a kisfiát magánkihallgatásra, hogy a Szentatya áldja meg a gyermeket. „Mennyi idős?” – kérdezte a pápa. „Négy éves – válaszolta az édesanya –, és remélem, hogy két vagy három év múlva elsőáldozó lehet.” Akkor a pápa komolyan a kicsi szemébe nézett, és megkérdezte tőle: „Kit fogadsz a szívedbe, amikor áldozol?” Gyorsan jött a válasz: „Jézus Krisztust!” – „És kicsoda Jézus Krisztus?” – kérdezte újra a pápa. „Jézus Krisztus Isten” – mondta a kisfiú. Akkor a pápa az édesanyához fordult: „Hozza el holnap reggel a gyermeket. Én magam fogom megáldoztatni…”
Mivel az emberek megérezték, hogy a pápa milyen bensőséges kapcsolatban él Istennel, s hogy egészen Belőle táplálkozik, egyre inkább terjedt a meggyőződés, hogy szent. Egyszerűen csak „a szent pápa” névvel illették. Mikor egyszer meghallotta, hogy „pápa santo”- nak mondják, nagyon határozottan kiigazította: „Önök eltévesztik a mássalhangzókat: én pápa Sarto vagyok!… „
Nemes jelleme magától értetődő egyszerűségben és alázatosságban, kimeríthetetlen szeretetben, jóságban, nagylelkűségben és nem utolsó sorban finom humorban mutatkozott meg, mellyel a merev szertartásosságot is fel tudta deríteni. De ha az ügy úgy kívánta, energikus és kérlelhetetlen volt.
Pápasága vége felé közeledve egyre inkább érezte a háború fenyegető veszedelmét. „Jön a háború” – szokta mondani nagyon gondterhelten. S még meg kellett érnie, hogy a háború valóban kitört.
„…Igen nagy terhet jelentett számára a háború közeledése. Mélységesen megdöbbent, amikor megkapta a háború kitörésének hírét.
Amikor az osztrák követ azt kérte tőle, hogy áldja meg a monarchia fegyvereit, azt felelte: „Én nem a fegyvereket, hanem a békét áldom meg!”
A háború első napján figyelmeztető üzenetet küldött katolikus híveihez, de már késő volt. Akkor felsóhajtott: „Ó, ez a háború! Érzem, ez a háború a halálom!…”
Anekdotákkal emlékezünk X. Piusz pápára
X. Piusz pápa az egyház történetének egyik legkiemelkedőbb alakja. Egyszerűségével, alázatosságával, valamint kérlelhetetlen hithűségével munkálkodott, hogy a modern világ tévedéseitől – amelyek az egyházba is beférkőztek és még ma is jelen vannak – megóvja a világot. Hosszú méltatás helyett – hiszen röviden méltatni nem lehet a tevékeny és szentéletű egyházfőt – rövid, kedves és frappáns anekdotákkal emlékezünk meg az 1903. augusztus 4-én megválasztott pápáról.
A pápa végrendelete így kezdődik:
„Szegénynek születtem, szegényen éltem, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szegényen fogok meghalni.”
Aki ezt írta, túláradóan gazdag szívű lelkipásztor volt, akinek szíve minden állomáshelyén az Egyházért dobogott. Ezt bizonyítja minden életrajzi feljegyzés, emlékezés és írásos emlék.
– Szülőfalujának egyik lakója így emlékezik rá: „Ha a kis Beppi iskolába ment, amint kiért a faluból, lehúzta a cipőjét, és a vállán vitte, hogy ne koptassa. Három évvel később, amikor a testvére is iskolás lett, az édesapjuk készített nekik egy kis kocsit, ami elé csacsit fogtak. Élvezet volt nézni a két gyermeket, mert nagyon elevenek voltak. Újra meg újra játékosan megbirkóztak azért, hogy ki hajtsa a kocsit, és többnyire Beppi került ki győztesen. Akkor felültek a kocsira, mint a római cirkuszok nagy kocsiversenyzői, Beppi a botot fenyegetően felemelve szorosan fogta a gyeplőt, majd teli torokból felkiáltott és úgy hajtotta a csacsit, hogy időben odaérjenek az iskolába.”
– Egyik iskolatársa elmondta: „Szegényesen volt öltözve, s a zsebéből kikandikált egy darab kenyér, amit ebédre hozott magával. És mégis, milyen jó volt! Valamennyien szerettük. Vidám volt, és nagyon szorgalmas. Mindig ő volt közöttünk a legjobb.”
– A fiatal lelkipásztornak egymás után támadtak a jó ötletei, és meg is valósította azokat. Alapított egy kis énekkart, hogy a misén szépen menjen az ének. Mikor este a próbán a fiatalok arról panaszkodtak, hogy nem tudnak rendesen írni és olvasni, azonnal elhatározta: „Alapítunk egy esti iskolát!” És a falu tanítójával egyetértésben minden szükségeset beszerzett, és ő maga tanította a teljesen analfabétákat azzal a megindoklással, hogy „ez a legfárasztóbb”.
– Plébánosként is mindenét elajándékozta, amiről látta, hogy mások hasznát vehetik. Egy alkalommal, mikor már alig volt mit felvennie, az egyik plébános meghívta prédikálni és annyi pénzt adott neki tiszteletdíjként, hogy abból ismét be tudta szerezni a legszükségesebb ruhaneműket. De mire hazaért, üres volt a keze, mert útközben mindent elosztogatott. Akkor a nővére, aki a háztartást vezette, kétségbeesve kért segítséget az egyik szomszédos plébánostól: vegye rá az öccsét, hogy legalább a fehérneműjéhez szükséges vásznat vegye meg.
– Az egyik évben, amikor nagyon gyenge volt a termés, egy ismerős jött a plébániára, hogy a szegények számára gyűjtsön. Adott neki húsz zsák kukoricát – de egyebe nem is volt. Mikor az a másik látta, hogy a kamrában nem maradt semmi, csak egy kevéske bab egy kosár alján, megkérdezte tőle: „És ezek után miből fog élni?”, a plébános nyugodtan felelte: „Legyen nyugodt, a Gondviselés engem még soha nem hagyott cserben!”
– Isten valóban jelét adta, hogy támogatja Sarto plébános munkáját. Egyszer a falu határában lévő szőlőt valami betegség támadta meg, és olyan méreteket kezdett ölteni a baj, hogy a szüret veszélybe került. A plébános tanácsot tartott a híveivel, majd vasárnap, mise után kihirdette nekik: „Holnap reggel harangozni fogunk, és megáldom a kertjeiteket és földjeiteket. Imádkozzatok velem együtt, és legyetek nagy bizalommal.”
És történt, hogy másnap a szőlőkről eltűnt a betegség!
– A szomszédos plébániákról is jöttek a hívek, hogy hallgassák a prédikációit. Mikor ezen a többi plébánosok megsértődtek, s panaszt emeltek a püspöknél, ezt a választ kapták: „Csináljátok ti is ugyanúgy!”
Kanonok korában az egyik napon így szólt hozzá a trevisói püspök: „Kedves Monsignore, térdeljünk le és imádkozzunk, mert szükségünk van az imádságra egy olyan ügyben, amely mindkettőnket érint” – azzal átadta neki az okmányt, amely a püspöki kinevezést tartalmazta. Sarto kanonok nagy megdöbbenéssel olvasta, majd kezébe rejtette az arcát és keservesen sírni kezdett.
A püspök vigasztalni próbálta azzal, hogy ez az Isten akarata, de ő így felelt:
„Lehetetlen! Ez a teher számomra túlságosan nehéz! Sem erőm, sem képességem nincs hozzá!”
Azzal a szobájába sietett, és azonnal levelet írt Rómába. Ám azt a választ kapta, hogy minden érve ellenére csak engedelmeskedjék. Mikor néhány nap múlva édesanyja örömtől sugárzó arccal jött, hogy gratuláljon a fiának, ő sírással küszködve mondta: „Anyám, nem tudja, mit jelent püspöknek lenni. A lelkem vész el, ha nem teljesítem a kötelességemet!”
– Püspökként is állandóan gondja volt a szegényekre. Nagyon jellemző erre a következő történet: Egy jómódú, idős hölgy püspökké történt kinevezése alkalmából neki ajándékozta briliánssal ékesített aranygyűrűjét. Néhány nap múlva újra felkereste a püspököt, és örömmel látta ujján a gyűrűt.
A püspök azonban ezt mondta: „Ó, Signora, ne nézze, mert a gyűrű ugyanaz, a briliáns azonban már nincs benne.”
– Elvhűsége igen nagy szeretettel párosult. Megtapasztalta ezt az az ember is, aki egy gyalázó iratban megtámadta és megrágalmazta. Néhány pap sürgette, hogy a püspöki becsület megvédése miatt bíróságnál kellene orvoslást keresnie a sérelemre. Ő azonban így válaszolt:
„Hát nem látják, hogy a szerencsétlenen az imádság segít és nem a büntetés?”
Aztán az ember hamarosan elveszítette a vagyonát és nagy ínségbe került. Akkor a püspök egy asszony közvetítésével jelentős pénzösszeget küldött neki, de azzal a meghagyással, hogy a feladót nem szabad megtudnia.
– Ehhez hasonló eseményt bíboros korából is ismerünk: egy tüntetés alkalmával, amelyet az Egyház ellenségei szerveztek, az kiáltozott a leghangosabban, akivel korábban Sarto pátriárka sok jót tett. Ugyanez az ember nem sokkal később ismét segítségért folyamodott hozzá. A pátriárka behívatta magához, a szokásosnál nagyobb összeget nyomott a markába, és nevetve mondta:
„Ezúttal az alamizsna nagyobb, mert te jobban elfáradtál az ellenem való ordítozásban, mint a többiek. Ezért én is többet adok neked, hogy ismét visszanyerhesd erőidet.”
Rengeteg legenda és történet kering Giuseppe Sartóról – a későbbi X. Piusz pápáról – mind káplán, plébános és püspök korából, valamint pápai működéséről.
Azokból az anekdotákból szemezgetünk, amelyek a megválasztásához kötődnek…
– Egy korabeli magyar újságírók által terjesztett legenda alapján, az akkor még velencei pátriárka éppen egy magyar szerencsejátékossal, Gály Lajossal sakkozott, mikor Rómába hívatták konklávéra. A partit félbeszakították annak reményében, hogy majd a konklávé után befejezik, de az sohasem történt meg, mivel pápaként Rómában kellett maradnia.
Azonban nemcsak nem számított a megválasztására, hanem nem is akarta azt. Ennek oka mély alázatossága volt, ugyanis nem érezte magát alkalmasnak a pápaságra. A konklávé előtt egy a pátriárkával ugyancsak jó barátságban lévő személy azt az óhaját fejezte ki, hogy a Szentlélek súgja meg a bíborosoknak, szavazzanak Sarto bíborosra.
„Hm – mosolygott a kedves arcú ősz főpap. – Önnek igen rossz véleménye van a Szentlélekről!”
Hogy mennyire nem számított megválasztására, azt jól példázza az, hogy Velencében eleve retúr vonatjegyet vásárolt, hogy a konklávé után minél hamarabb visszatérhessen, amint leadta szavazatát az esélyes Rampolla bíboros államtitkárra.
Erre azonban nem került sor, a sakkparti függőben maradt, hiszen a velencei bíboros pátriárka, X. Piusz pápa lett XIII. Leó pápa utódja a péteri székben.
– Hasonló történet, amikor 1903 nyarán a bíborosok pápaválasztásra gyűltek össze Rómában.
Az egyik előkészítő megbeszélés közben történt, hogy egy francia bíboros megszólította a velencei pátriárkát, aki olasz anyanyelvén kívül csak latinul tudott.
Sarto bíboros egyből közölte, hogy ő az anyanyelvén kívül nem nagyon beszél más nyelvet. „Nem beszélek franciául.”
A francia bíboros rögtön közölte is vele:
„Akkor önnek semmi esélye nincs, hogy megválasszuk, egy pápának franciául tudnia kell! – „Egy bíborosnak, aki nem tud franciául, annak semmi esélye, hogy pápává válasszák”. „Így van, Eminenza, hála Istennek!” – fejezte be Sarto a beszélgetést.
Amikor az egymást követő választási fordulókban egyre több szavazat esett rá, könnyes szemmel kezdte kérlelni az atyákat:
„A megválasztásom az Egyházra romlást hozna! Alkalmatlan és méltatlan vagyok! Felejtsetek el engem!”
Mikor pedig mégis megválasztották, felismerte Isten akaratát, de megkérte a bíborosokat: „Segítsetek nekem, kérlek titeket, segítsetek nekem!”
Azonban a Szentlélek mégis kiválasztotta Sarto bíborost, hogy Krisztus földi helytartója legyen. És milyen jól is járt vele a katolikus világ!
X. Piusz konzervatív reformpápasága és választott pápai jelmondata vezessen minket a küzdelemben:
„Mindent megújítani Krisztusban!”
– Az első éjszakán, amelyet a vatikáni palotában töltött, zavarta, hogy a hálószobája előtt egy svájci gárdista alabárddal járkál föl és alá. „Menj aludni – mondta az elképedt testőrnek –, neked is jobb lesz és engem is hagysz békén aludni.” A ceremóniamester helyett megelégedett a legegyszerűbb kiszolgálással, és megtiltotta, hogy a koronázási ünnepségre meghívókat küldjenek szét.
– Megválasztása után a nevéből (Sarto ugyanis szabót jelent) hamarosan a következő kissé tréfás, de nagyon mély értelmű mondás született: „Itália levetkőztette a pápaságot, amikor elvette világi hatalmát. A Szabó azonban majd készít neki egy új ruhát.”
Az antimodernista eskü
Bevezetés
Semmi nem új a nap alatt, még az eretnekségek sem. Nincs korunknak egyetlen olyan extravagáns, ultramodern tanítása sem, amit valahol, valaki, valamikor ne talált volna már ki, és ne próbált volna meg terjeszteni. Mégis vannak korunknak olyan egyedülálló, eddig soha nem volt speciális jelenségei, melyek a kizárólag ezeken a kérdéseken rágódó katolikus hívőket könnyen a kétségbeesésbe, sőt, szinte a meghasonulásba kergethetik. Mindannyian ismerjük e jelenségeket, nem is ezeket akarjuk itt felsorolni. Mindössze arra szeretnénk emlékeztetni, hogy korunk modernizmusa sem a II. Vatikáni Zsinat után keletkezett, hanem olyan tanítás, amit a pápák már csaknem 100 évvel ezelőtt lelepleztek és elítéltek.
IX. Pius és XIII. Leó pápa után Szent X. Pius pápa harcolt a legelszántabban e tévtan ellen.
E harc részét képezte az az antimodernista eskü is, melynek szövegét az alábbiakban közöljük, s amelyet a II. Vatikáni Zsinatig minden nyilvánosan szereplő egyházi személynek le kellett tennie. Gondoljuk csak meg, minden 1965 előtt felszentelt pap köteles volt ezt az esküt letenni!
Iusiurandum contra errores modernismiaz 1910. szeptember 1-én megjelent „Sacrorum antistitum” kezdetű motu proprio-ból(Az antimodernista eskü)
(ez a szöveg Jacques Ploncard d’Assac Le secret des franc-macons című könyvéből készült német kiadás 189. oldalán levő szövegének a fordítása)
„Én, N.N., szilárdan hiszek és elfogadok minden tanítást és minden egyes tant, melyet az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala megállapított, felállított és kijelentett, különösen a tanok azon fő részeit, melyek e kor eretnekségeinek ellentmondanak.
Először: Vallom és hiszem, hogy Isten, minden dolgok kezdete és vége, az értelem természetes világánál, azaz „a világ teremtése óta művei alapján értelemmel felismerhető” (Róm 1,20), vagyis hogy Isten a teremtés látható művei által, mint e teremtés oka bizonyossággal felismerhető és bizonyítható.
Másodszor: Elismerem és elfogadom a kinyilatkoztatás külső bizonyítékait, vagyis Isten tetteit, elsősorban a csodákat és próféciákat, mint a keresztény vallás isteni eredetének szilárd és biztos jeleit és kijelentem, hogy ezek minden időben, így a jelenlegiben is, minden ember értelmének a legjobban megfelelnek, ahhoz a legjobban alkalmazkodnak.
Harmadszor: Ugyanilyen szilárdan hiszem, hogy az Egyházat, a kinyilatkoztatott Ige őrzőjét és tanítóját, maga az igaz és történelmi Krisztus közvetlenül és direkt alapította köztünk leélt földi életében, és azt Péterre, az apostoli hierarchia fejedelmére és a késői korokban az őt követő utódaira építette.
Negyedszer: Az apostoloktól az egyházatyákon keresztül mindig ugyanabban az értelemben és ugyanazzal a jelentéssel korunkig áthagyományozott hitvallást feltétel nélkül elfogadom; ezért a legteljesebb mértékben elvetem a dogmák fejlődéséről szóló eretnek koholmányt, mely szerint ezek értelmezése a kor szerint változhat, s eltérhet attól, amit az Egyház azelőtt megfogalmazott. Ugyancsak elvetek minden tévtant, mely a Krisztus menyasszonya által hirdetett és általa hűen megőrzött tudást egy filozófiai koholmánnyal vagy az emberi tudat egy másik termékével – mely emberi igyekezettel folyamatosan alakul ki és a jövőben is végtelen fejlődésen megy át – akarja helyettesíteni.
Ötödször: Abszolút igaznak ismerem el, és őszintén vallom, hogy a hit nem vak vallási érzület, mely a tudatalatti egyik rejtekéből a szív vágyától és az erkölcsileg formált akarat hajlamaitól hajtva tör elő, hanem az igazságnak a „hallás útján” (lásd: Róm 10,17) az értelemmel való valóságos elfogadása, mely által mi Isten, a Legigazabb tekintélye alapján igaznak tartjuk azt, amit nekünk a személyes Isten, Teremtőnk és Urunk mondott, kijelentett és kinyilatkoztatott.
Mélységes tisztelettel alávetem magam, és tiszta szívből csatlakozom minden elítéléshez, kijelentéshez és előíráshoz, melyek a „Pascendi” enciklikában és a „Lamentabili” dekrétumban szerepelnek, különösképpen azokhoz, melyek az ún. dogma-fejlődésre vonatkoznak. Egyúttal elvetem azoknak a tévtanát, akik azt állítják, hogy az Egyház által képviselt hit a történelemnek valaha is ellent mondhat, és hogy a katolikus dogmák abban az értelemben, ahogy őket eddig magyarázták, nem hozhatók összhangba a keresztény vallás valódi alapjaival.
Elítélem és elvetem ezenkívül azoknak az álláspontját is, akik azt mondják, hogy egy képzett kereszténynek kettős személyisége van, egy hívő és egy történész, mint ha a történésznek megengedhető lenne, hogy olyasmit állítson, ami a hívő hitével ellenkezik vagy olyan feltevésekkel álljon elő, melyekből az következik, hogy a dogmák tévesek vagy kétségesek, még ha direkt nem is tagadja őket.
Továbbá elvetem a Szentírás magyarázatának és értelmezésének azt a módját is, mely az Egyház hagyományának, a hit és az Apostoli Szék normáinak mellőzésével a racionalisták kitalálásaihoz csatlakozik, és az éppoly szabados mint céltalan szöveg-kritikát az egyetlen és legfőbb szabálynak kiáltja ki.
Azoknak a véleményét is elvetem, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a teológia-történet tanárának elsőként el kell vetnie minden olyan véleményt, mely a katolikus hagyomány természetfeletti eredetét vallja vagy azt, mely szerint az Egyház ígéretet kapott, hogy minden egyes kinyilatkoztatott igazság mindenkori megőrzéséhez isteni segítséget kap; ezután a tanár minden egyes atya írását tisztán tudományos szempontok szerint kell interpretálnia tekintet nélkül bármely megszentelt tekintélyre, és véleményét olyan szabadsággal kell megalkotnia, mint bármely más profán tárgyról.
Végezetül általánosságban vallom, hogy oly messze állok, ahogy csak lehet attól a téveszmétől, mely a modernistákat arra az állításra ösztönzi, miszerint a szent hagyomány semmilyen isteni dolgot nem tartalmaz, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy azt panteista módon értelmezzék, úgy, hogy végezetül nem marad más a hagyományból, mint a történelem közönséges eseményeinek puszta leírása vagyis olyan emberek története, akik a Krisztus és apostolai által megkezdett iskolát az elkövetkezendő századokban saját szorgalmukból, ügyességükből és elképzelésükből folytatták.
Ezért a legnagyobb eltökéltséggel életem utolsó leheletéig szilárdan fogom magam tartani az atyák hitéhez, az igazság biztos karizmájához, mely a püspöki hivatal apostoli utódlásában (in episcopatus ab Apostolis successione, lásd: Szent Ireneus) van, volt és lesz mindig; és nem azt vallom, ami a különböző korok képzettségének megfelelően jobbnak és alkalmasabbnak tűnhetne, hanem az atyák hitéhez ragaszkodom, melyet „soha más módon nem fogok hinni, soha más módon nem fogok értelmezni” (lásd: Tertullian), mint a kezdetektől fogva az apostolok által prédikált abszolút és változtathatatlan igazságot.
Fogadom, hogy mindezt hűségesen, csorbítatlanul és őszintén megtartom és sértetlenül megőrzöm, és ettől soha, se tanításban, se szóban vagy írásban el nem térek. Ezt fogadom, erre esküszöm, Isten és Isten Szent Evangéliuma engem úgy segéljen! Ámen!”
(Katolikus honlap)
Amikor 1903-ban a konklávéra indult, a velencei hívek sírva búcsúztak tőle.
Ő így válaszolt nekik: „Élve vagy halva, de visszajövök”.
És valóban visszatért Velencébe: 1959-ben XXIII. János pápa egy napra visszavitette a holttestét és a lagunák mentén a velencei nép olyan lelkesedéssel fogadta, mintha az eleven pátriárka tért volna haza.
Kifejezett kívánsága volt, hogy a testét ne balzsamozzák be, de amikor a boldoggá avatáskor felnyitották a sírt, a testét teljes épségben találták!
XII. Piusz pápa 1951. június 3-án nyilvánította boldoggá X. Piuszt, majd három évvel később,1954. május 29-én a szentek sorába iktatta. Romlatlan teste a Szent Péter-bazilikában, az első bal oldali mellékkápolnában nyugszik.
Ünnepét 1955-ben vették fel a római naptárba, szeptember 3-ra, 1969-től Szent Bernát után, augusztus 21-én ünnepeljük.
X. Piusz mind a mai napig útmutató számunkra mind jámborsága, mind a liberalizmussal és a modernizmussal szembeni küzdelme miatt.
Boldogok lehetünk, hogy egy ilyen példaképünk van szerény és áldozatos személyében, aki idejekorán fölhívta figyelmünket a katolikus kereszténységünk megőrzéséhez fontos, illetve az arra veszedelmes dolgokra.
Bizalommal hívjuk őt segítségül Egyházunk megmentésére és bajainkban segítségünkre!
Lángoló tűz volt egész életében, a legkisebb falutól kezdve egészen a pápai trónig. Példája nyomán az Istenszeretet lángját akarjuk magunkban hordani, és másoknak átadni.
Istenünk, te Szent X. Piusz pápát mennyei bölcsességgel és apostoli erővel töltötted el, hogy védelmezze a katolikus hitet, és mindent megújítson Krisztusban. Add, hogy tanítását és példáját követve elnyerjük a mennyei jutalmat. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen!