Lehetetlen, hogy valakiben tökéletes legyen a felebaráti szeretet anélkül, hogy ne élne benne az Isten iránti szeretet is, az a szeretet, amely egyúttal az egész isteni akaratot is magába zárja. Miért?
Mert a szeretetnek, akár Istenre irányul, akár felebarátunk iránt gyakoroljuk, – csak egy természetfeletti motívuma van: az Isten végtelen tökéletessége.1 Ezért tehát, ha igazán szeretjük Istent, szükségképpen felebarátunkat is szeretjük. „A tökéletes felebaráti szeretet – mondotta az örök Atya Sziénai Szent Katalinnak, – lényegében az irántam érzett tökéletes szeretettől függ. A tökéletesség vagy tökéletlenség mértéke azon szeretetben, melyet a lélek irántam érez, abban a szeretetben is megtalálható, melyet a teremtmény iránt érez.”2 Másfelől annyi ok távolít el bennünket felebarátainktól: önzés, érdekellentétek, jellembeli különbségek, sértések, hogy ha valóban és természetfeletti módon szeretjük felebarátunkat, lehetetlen, hogy ne uralkodjék lelkünkben az Isten iránti szeretet és az Isten iránti szeretettel együtt a többi erény is, mely vele jár. Ha nem szeretjük Istent, felebaráti szeretetünk nem tud sokáig ellenállni azoknak a nehézségeknek, amelyekbe gyakorlása ütközik.
Nem ok nélkül jelöli meg tehát Krisztus Urunk ezt a szeretetet mint megkülönböztető jelet, melyről biztosan megismerhetők tanítványai: „Arról fogja mindenki megismerni…” Ezért írja Szent Pál, hogy az összes parancsolatokat „egybefoglalja ez az egy ige: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”.3 És másutt még határozottabban: „Az egész törvény egy szóban teljesedik: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”.4
Szent János is oly szépen mondja: „Ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik és az ő szeretete tökéletes bennünk”.5 Mint Krisztus, akinek hallotta utolsó szavait, Szent János is ismétli, hogy a szeretet Isten gyermekeinek megkülönböztető jegye. „Mi tudjuk, – jegyzi meg feltétlen bizonyossággal, amit ez a két szó is jelez: »mi tudjuk«, – hogy a halálból átvitettünk (a természetfeletti és isteni) életre, mivel szeretjük testvéreinket”.6 Tudni akarod, – kérdezi Szent Ágoston, – hogy a kegyelem életéből élsz-e, Isten megajándékoz-e barátságával, valóban Krisztus tanítványaihoz tartozol-e, az ő Lelkéből élsz-e? Kérdezd meg szívedet: ha úgy szereted az embereket, mint testvéreidet, ha minden embert szeretsz, ha Istenért szereted őket, akkor megtudod rá a választ. És ez a válasz nem csal.7
Hallgassuk meg azt is, amit Szent Terézia mond ugyanerről a kérdésről. Kissé hosszú ugyan a szöveg, de nagyon határozott „Az Úr csak két dolgot kíván tőlünk: azt, hogy szeressük Ő Szent Felségét és szeressük embertársunkat. Ezt a kettőt kell megvalósítanunk s ha e két parancsot tökéletesen teljesítjük, akkor egyesülve vagyunk vele…” Íme a cél. Hogyan érjük el? „Arra vonatkozólag – folytatja a szent, – vajon megtartjuk-e ezt a két parancsolatot, nézetem szerint a legbiztosabb jel az, ha teljesítjük a felebaráti szeretet kötelmeit. Mert hogy szeretjük-e Istent vagy sem, azt nehéz megmondani, bár erre vonatkozólag is vannak nagyon biztos jelek, melyekből megérthetjük, hogy igazán szeretjük őt: ellenben azt nem kell soká kutatnunk, hogy szeretjük-e embertársunkat. Legyetek meggyőződve, hogy minél jobban haladtok előre ez utóbbiban, annál jobban fogtok haladni az Isten iránti szeretetben is… Nagyon fontos tehát szemmel tartanunk magunkat, hogy miképpen állunk e tekintetben; ha jól, akkor minden rendben van. Mivel ugyanis a mi természetünk meg van romolva, nem lehetne meg bennünk a felebaráti szeretet, ha nem gyökereznék Isten iránti szeretetünkben”.8
A nagy szent ebben csak Szent János tanítását visszhangozza. Ez az apostol, a szeretet hírnöke, „hazugnak” bélyegzi azt, aki azt mondja: „Szeretem az Istent” és mégis gyűlöli testvérét. „Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szeretheti?”9 Mit jelentenek ezek a szavak?
Istent totaliter és totum, egészen és az egész Istent kell szeretnünk.
Istent totaliter, „egészen” szeretni annyit jelent hogy Istent teljes lelkünkből, teljes elménkből, egész szívünkből és minden erőnkből szeretjük; annyit jelent, hogy Istent szeretve egész terjedelmében elfogadjuk mindazt, amit szent akarata előír.
Istent totum, vagyis „az egész Istent”, szeretni annyit jelent, hogy szeretjük őt és vele együtt mindazt, ami hozzá tartozik. És mi tartozik Istenhez? Elsősorban az Ige személyében Krisztus embersége. Ezért nem szerethetjük Istent anélkül, hogy egyúttal Krisztus Jézust is ne szeretnők. Amikor azt mondjuk Istennek, hogy szeretni akarjuk, Isten legelőször is azt kívánja tőlünk, hogy fogadjuk el azt az emberséget, mely személyesen egyesült Igéjével: „Ez az én Fiam… őt hallgassátok!” De amikor az Ige egyesült az emberi természettel, tulajdonképpen misztikus módon az egész emberiséggel egyesült: Krisztus csak az elsőszülött a sok testvér között, akiket Isten részesített természetében és részesíteni akarja őket isteni életében, saját boldogságában is. Annyira egyesültek vele, hogy maga az Úr Jézus mondja: Mintegy istenekké, azaz Istenhez hasonlókká lettek: „Én mondottam: istenek vagytok.”10 Ugyanazok a kegyelem által, ami Jézus természete szerint: vagyis Isten szeretett fiai. Itt érünk el annak a törvénynek, melyet Jézus „az ő” parancsolatának nevez, legbensőbb alapjához, legmélyebb értelméhez. Ezért olyan életbevágóan fontos ez a parancs: a megtestesülés óta és a megtestesülés által jogilag, ha nem is valósággal, minden ember egyesült Krisztussal, mint ahogyan a tagok egyek a fejjel ugyanabban a testben. Csak az elkárhozottak vannak örökre megfosztva ettől az egyesüléstől.
Vannak lelkek, akik valóban Krisztusban keresik az Istent, elismerik Krisztus emberségét, de ezzel megelégszenek. Pedig ez nem elég. A megtestesülést minden következményével együtt el kell fogadnunk. Nem elég, ha csak Krisztus saját emberségének adjuk át magunkat, hanem ezzel tartozunk misztikus testének is. Ezért soha el ne felejtsük, mert ez a természetfeletti élet legfontosabb sarkpontja: ha cserbenhagyjuk testvéreink közül akár a legkisebbet is, magát Krisztust hagyjuk cserben; ha segítünk rajtuk, magát Krisztust segítjük. Ha megütjük valamelyik tagunkat, szemünket vagy karunkat, a fájdalmat mi magunk érezzük. Ugyanígy ha megtámadjuk bármelyik felebarátunkat, Krisztus testének egyik tagját támadjuk meg, magát Jézust bántalmazzuk. Ezért mondja nekünk az Úr, hogy „amit egynek e legkisebb atyámfiai közül cselekedtünk, neki cselekedtük”. Az Úr Jézus maga az igazság. Semmi olyanra nem taníthat bennünket, ami nem természetfeletti valóságon alapulna. Ebben is van természetfeletti igazság, melyet hitünk tár fel előttünk: az Ige megtestesülésekor misztikus módon az egész emberiséggel egyesült. Ha nem fogadjuk be és nem szeretjük azokat, akik a kegyelem által Krisztushoz tartoznak vagy tartozhatnak, akkor nem fogadjuk be és nem szeretjük magát Krisztust sem.
Ezt az igazságot különösen megerősíti Szent Pál megtérésének története. Saul a keresztények iránti gyűlölettel eltelve indul Damaszkusz felé, hogy fogságba hurcolja Krisztus tanítványait. Az úton az Úr egyszerre csak földre teríti és ő egy hangot hall, mely ezt kiáltja neki: „Miért üldözesz engem?” „Ki vagy, Uram?” – kérdezi Pál. És a hang így válaszol: „Én vagyok Jézus, akit te üldözesz”. Krisztus nem azt mondja; „Miért üldözöd tanítványaimat?” Nem, mert azonosítja magát velük és az üldöző haragja, mellyel a keresztények ellen fordul, magát Krisztust éri: „Én vagyok Jézus, akit te üldözesz”.
A szentek életében bőségesen találhatunk hasonló vonásokat. – Szent Márton katona volt, mielőtt megkeresztelkedett. Útközben találkozott egyszer egy koldussal. Szánalomra indult és megosztotta vele köpenyét. A következő éjjel megjelent neki Krisztus, vállán a szegénynek adott köpeny-darabbal és Márton elragadtatva ezeket a szavakat hallotta: „Te öltöztettél engem ebbe a ruhába”. – Egyszer Szent Erzsébet férjének, a hercegnek távollétében találkozott egy nyomorult bélpoklossal, akit mindenki elhagyott. Fogja és saját ágyába fekteti. Mikor a herceg visszatért és meghallotta a történteket, nagy haragjában el akarta űzni a szegény bélpoklost. De mikor közeledett az ágyhoz, a megfeszített Krisztus alakját látta benne.11 – Ugyanígy Sziénai Szent Katalin életében is olvassuk, hogy amikor egyszer a dominikánusok templomában volt, egy koldus ment hozzá és alamizsnát kért tőle az Isten nevében. Semmit sem tudott neki adni, mert sem aranyat, sem ezüstöt nem szokott magánál hordani. Kérte azért a koldust, hogy várjon rá, amíg hazamegy és megígérte neki, hogy akkor szívesen és bőséges alamizsnát fog neki adni mindabból, amije csak van. De a koldus sürgette: „Ha valamid van itt, akkor azt kérem, mert nem várhatok addig”. Katalin aggódva kereste, mit adhatna neki, hogy segítsen nyomorúságán. Végül is talált egy kis ezüst keresztet. Boldogan azonnal nekiadta a szegénynek és ez megelégedetten távozott. A következő éjjel az Úr Jézus megjelent a szentnek, kezében a kereszttel, melyet drágakövek ékesítettek.
– Megismered ezt a keresztet, leányom?
– Igen, megismerem – válaszolt a szent – de mikor még az enyém volt, nem volt ilyen szép.
– Te nekem adtad tegnap, a szeretet erénye iránti szeretetből. Ezt a szeretetet jelentik a drágakövek. Ígérem neked, hogy az utolsó ítélet napján az összes angyalok és emberek gyülekezete előtt visszaadom neked ezt a keresztet, úgy amint most látod, hogy örömed teljes legyen. Ezen a napon, amikor ünnepiesen kinyilvánítom Atyám irgalmasságát és igazságosságát, nem rejtem el az irgalmasság ama cselekedetét sem, melyet irántam gyakoroltál.12
Krisztus a mi felebarátunkká lett, vagy helyesebben: a mi felebarátunk Krisztus. Ő jelenik meg előttünk ilyen vagy olyan alakban. Ő jelenik meg előttünk szenvedve a betegekben, szűkölködve a nyomorgókban, bebörtönözve a foglyokban, szomorúan a siránkozókban. A hit mutatja meg őt nekünk tagjaiban. Ha nem látjuk meg őt, gyenge a hitünk, tökéletlen a szeretetünk. – Ezért mondja Szent János: Ha nem szeretjük felebarátunkat, akit látunk, hogyan szerethetnénk Istent, akit nem látunk? Ha nem szeretjük Istent abban a látható alakban, amelyben megjelenik előttünk, vagyis felebarátunkban, hogyan mondhatnánk, hogy szeretjük őt istenségében?13
1 Vö. Szent Tamás: II-II., q. 25. a. 1.
2 Párbeszéd, II. köt.
3 Róm 13,9-10
4 Gal 5,14
5 1Jn 4,12
6 1Jn 3,14
7 Si vis nosse, quia accepisti Spiritum Sanctum, interroga cor tuum: si est ibi dilectio fratris, securus esto. Non potest esse dilectio sine spiritu Dei. In Epist. Joan. Tract. VI., c. 3.
8 A belső várkastély, 5. lakás, 3. fej. Id. mű, I. köt. 343-344. l.
9 1Jn 4,20
10 Jn 10,34. Vö. Zsolt 81,6
11 Montalambert: Magyarországi Szent Erzsébet, 8. fej.
12 Kápuai Boldog Rajmund: Sziénai Szent Katalin élete, 2. könyv, 3. fej.
13 Vö. Szent Tamás: II-II., q. 24. a. 2. ad 1.