Mikor hallotta Szent János ezt a parancsolatot, melyről beszámol? Az utolsó vacsorán. Elérkezett az a nap, amely után oly lángolón vágyódott az Üdvözítő: „Vágyva vágytam…”1 Tanítványaival együtt elköltötte a húsvéti bárányt, de az előképeket és jelképeket isteni valósággal helyettesítette: megalapította az egyesülés szentségét és apostolainak megadta a hatalmat, hogy tovább folytassák. És mielőtt halálra indulna, kitárja szent Szívét, hogy „barátai” előtt felfedje titkait. Ez mintegy Krisztus végrendelete: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket”.2 Majd beszédje végén megismétli parancsát: „Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket”.3
Az Úr Jézus először is azt mondja, hogy egymás iránt köteles szeretetünk új parancsolat. Mit jelent ez a kifejezés?
Az Úr Jézus „új”-nak nevezi a keresztény szeretet törvényét, mert az Ószövetségben – legalább is egyetemes értelemben – nem volt még határozottan kihirdetve. Az Isten iránti szeretet parancsa világosan benne volt Mózes öt könyvében és az Isten iránti szeretet bennfoglaltan a felebaráti szeretetet is tartalmazza. Az Ószövetség néhány nagy szentje tudta, hogy a testvéri szeretet kötelessége minden emberi fajra kiterjed. De az ószövetségi törvényben sehol sem található határozott parancs, hogy minden embert szeretni kell. Az izraeliták ezt a parancsolatot: „Ne gyűlöld testvéredet szívedben… Ne állj bosszút s ne emlékezzél meg polgártársaid igaztalanságáról: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”,4 nem minden emberre, hanem csak szorosabb értelemben vett felebarátjukra értették. (A héber szó elárulja, mit jelent a felebarát: a fajhoz tartozó, honfitárs, egyfajtabeli.) Ezenkívül maga Isten tiltotta meg népének, hogy bizonyos fajokkal érintkezzék, sőt elrendelte kiirtásukat (például a kánaánitákét).5 A zsidók azonban e törvényt hamisan értelmezték és ez már nem Istentől származott: „Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet!” Az a parancs, hogy minden embert, még ellenségeinket is szeretnünk kell, Jézus előtt nem volt kifejezetten megerősítve és kihirdetve. Ezért nevezi az Üdvözítő „új” parancsolatnak és „az ő” parancsolatának.
És ő annyira fontosnak tartja e parancsolat teljesítését, hogy kéri Atyját, élessze fel tanítványaiban ezt a kölcsönös szeretet: „Atyám! tartsd meg őket a te nevedben, kiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi… Én őbennük, te meg énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek”.6
Jól jegyezzük meg, hogy Jézus nemcsak apostolaiért könyörgött ezzel az imádsággal, hanem értünk is: „Nem csupán őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavaik által hinni fognak énbennem, hogy mindnyájan egyek legyenek, amint mi egyek vagyunk, én őbennük, te meg énbennem”.7
Tehát testvéreink szeretete Krisztus legfőbb óhajtása. Oly erős e vágya, hogy nemcsak tanácsolja, hanem megparancsolja: ez „az ő” parancsolata. Teljesítése a legbiztosabb jel, melyről felismerhetők tanítványai: „Arról fogja mindenki megismerni, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymáshoz”.8 Ez a jel mindenkinek szól és nincs is más jel: „Mindenki megismeri”. Csalhatatlan jel: az a természetfeletti szeretet, mellyel egymást szeretitek; félreérthetetlen bizonyítéka annak, hogy hozzám tartoztok. És valóban, az első századokban a pogányok erről a jelről ismerték fel a keresztényeket: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” – mondották.9
Az utolsó ítélet napján az Üdvözítő előtt is ez a jel különbözteti meg a választottakat a kárhozottaktól. Ezt ő maga mondja: őt hallgassuk, mert ő a csalatkozhatatlan igazság.
A holtak feltámadása után az Ember Fia ott ül majd dicsősége trónusán. A nemzetek összegyűlnek előtte: a jókat jobbjára, a gonoszokat baljára állítja. Majd így szól a jókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot”. És miért jutalmazza így őket? „Mert éheztem és ennem adtatok; szomjúhoztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felruháztatok engem, beteg voltam és meglátogattatok engem, fogságban voltam és eljöttetek hozzám”. És ekkor megdöbbennek az igazak, hiszen sohasem látták Krisztust ilyen szükségben. De ő majd azt feleli nekik: „Bizony mondom nektek, amit egynek e legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtétek”.10 – Azután ugyanazzal a szóval fordul a gonoszokhoz is, megátkozza és örökre eltaszítja őket magától. Miért? Mert ők nem szerették őt – testvéreik személyében.
Tehát magának Jézusnak a szájából tudjuk, hogy az az ítélet, mely eldönti örök sorsunkat, attól a szeretettől függ, mellyel szeretjük Jézus Krisztust – testvéreink személyében. Amikor az utolsó napon megjelenünk Krisztus előtt, nem azt kérdezi majd tőlünk, sokat böjtöltünk-e, bűnbánatban éltünk-e, hosszú órákat töltöttünk-e az imádságban. Nem, hanem hogy szerettük-e és segítettük-e testvéreinket. Tehát a többi parancsolat mellékes? Egyáltalában nem, de teljesítésük semmit sem ér, ha nem tartjuk meg ezt a parancsolatot, amely annyira kedves az Úr Jézus előtt. Hiszen az ő parancsolata, hogy szeressük egymást.
1 Lk 22,15
2 Jn 13,34
3 Uo. 15,12
4 Lev 19,17-18
5 Jahvénak ez a szigorúsága a durva bálványimádásba és erkölcstelen kicsapongásokba merült törzsekkel szemben érthető: a velük való érintkezés biztosan végzetes lett volna az izraelitákra.
6 Jn 17,11.23
7 Uo. 20-21
8 Jn 13,35
9 Tertullianus: Apolog. c. 39.
10 Mt 25,40