A katolikus Egyház mindig tudta s hitte, hogy isteni Alapítója a bűnbocsátó hatalmat csupán az apostoli kollégiumnak adta meg, amelyről ez a felszentelt püspökökre s papokra szállott. Nekik és nem másoknak szól tehát az ige: „Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik, és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva”. (Jn 20,22.23) Mert ha valami, ám a gyóntatás, bűnoldás, a lelkek megszentelésének isteni nagy műve, és így Krisztus rendszerében csakis a felszentelt pap kezére volt bízható. A tridenti szent zsinat elítéli s az Egyházból kizárja azt, ki állítani merné, hogy nem a pap a penitencia egyedüli kiszolgáltatója. Az új törvénykönyv ezt újra kihirdeti (871. kánon), és súlyosan fenyíti azokat a laikusokat és klerikusokat, kik a papi rend nélkül gyóntatni merészkednének. (2322. kánon.)
Ha tehát néhol azt olvassuk, hogy hajdanában a diakónusok, sőt laikusok is gyóntattak, ez csupán a kánoni penitencia kiméréséről vagy elengedéséről, illetőleg önmegalázást s vigaszt kereső ájtatossági gyakorlatról – de sohasem szentségi gyónásról értendő.
Jonville János mint szemtanú beszél el ily esetet. Midőn a lovagias IX. Szent Lajos szerencsétlen afrikai expedíciója alkalmával a szaracének kivont kardokkal rohantak a foglyok hajójába, ahol Jonville is tartózkodott, a foglyok a papokhoz siettek gyónni; Bellinoi Guidó, a német rend nagymestere pedig a nem pap Jonville lábaihoz borult, hogy lelkét kitárja. A X–XIII. században szokás volt, hogy a haldoklók, ha paphoz nem juthattak, világiaknak gyóntak, hogy így gyónási kötelezettségüket a halálos ágyon elismerjék. Ezt az eljárást maga Szent Tamás is helyesli.
A konszekráló- és oldóhatalom teszi a katolikus papot igazán pappá, sőt ez utóbbi avatja a lelkek igazi atyjává s királyává. Igen, atyává teszi esetleg fiatal kora ellenére, idő előtt aggastyánt (presbytert) alkot belőle. Egész ifjan bevezeti a lelkek óriási, nagyszerű birodalmába, ahol ezeknek fájdalmai, amazoknak hibái s mindannyiban a kegyelemnek bámulatos munkái ámulattal, csodálattal, jámborsággal töltik el, vágyat oltanak belé odaadni, feláldozni önmagát, s így létrehozzák benne azt az atyaságot, amelyről az apostol beszél: „Fiacskáim, kiket újra szülök, míglen Krisztus tibennetek kiképződik”. (Gal 4,19)
Jönnek hozzá olyanok, kik mindent elhagytak Istenért, vagy kik megmaradva a világban, sőt a házasság kötelékében, úgy élnek mégis, mint az angyalok. Mily érzelmek támadnak benne, midőn látja, hogy ezek lábainál térdelve magukat kicsinyes hibákról könnyek közt vádolják! Mennyire meghatja s megalázza ez! Micsoda ő ily lelkek mellett! És minő vágyak kelnek benne, hogy ő, a pap, legalább oly szentül éljen, mint ezek a lelkek.
De megesik az is, hogy gyóntatószékéhez iszonyú bűnökkel terhelt lelkek jönnek. Vallomásokat hall, melyek borzalommal töltik el. Szinte émelyedik az undortól. De nem! Az irgalom s gyengédség erőt adnak neki. Érzi, hogy most nem ő ül ott, hanem Krisztus ő benne. Nincs bűnös, akit megvetni tudna. Azon van, hogy valamennyit felemelje. „Édes barátom, szól az ilyenekhez, ha nincs többé senkid, aki becsül, ha már mindenki megvet és kerül: itt, de csakis egyedül itt találsz megértést, részvétet s bocsánatot.”
Mily megható az ifjú papra, kinek kezén alig száradt még fel a papszentelés olaja, midőn élettapasztalatokban megőszült aggastyán roskad gyóntatószékének zsámolyára s őt atyának szólítja. És ő, a szinte korra nézve gyermek, de lelki rangra öregebb, ítélkezik felette. Aztán jön az egyszerű, ismeretlen paphoz a király, a császár, a püspök, sőt maga a pápa. Leborulnak, atyjuknak nevezik. És valóban a gyóntatószékben ülő pap nagyobb valamennyinél. Ott Isten helyett ül s ítélkezik, mint olyan, ki felelősséggel egyedül Istennek tartozik.1
1 Vö. Bougaud: Kereszténység korunk. V. kötet.