Minél inkább közeledik azonban a lélek a legfőbb Jóhoz, annál inkább részesül az isteni egyszerűségben. Az elmélkedésben az értelem és a kinyilatkoztatás adatai alapján fogalmat alkotunk magunknak Istenről. Minél előbbre haladunk a lelkiéletben, annál inkább egyszerűsödnek Istenről alkotott fogalmaink. Ezek a fogalmak azonban még nem maga az Isten. Hol találhatjuk meg hát az Istent a maga mivoltában? A tiszta hitben. Lelkünk számára ebben az életben a hit jelenti azt, amit a mennyországban a boldogító látás, amikor színről-színre látjuk majd az Istent, úgy amint van.
A hit tárja fel előttünk, hogy megfoghatatlan az Isten. Amikor eljutottunk már annak felismerésére, milyen végtelenül felülmúlja Isten a mi fogalmainkat, akkor jutottunk el odáig, hogy kezdjük megérteni, mi az Isten. Bár Istenről való fogalmaink csak gyarló képek, valamit mégis elárulnak az isteni tökéletességekből és tulajdonságokból. A hit imádságában megérti a lélek, hogy az isteni lényeg önmagában véve, a maga végtelen egyszerűségében egyáltalában nem az, mint amit a kinyilatkoztatással támogatott értelem állít elénk.1 A lélek elvetette szeme elől mindazt, amit az érzékek, a képzelet, sőt maga az értelem is, bizonyos határig eléje tárt, hogy így eljusson oda, ahol a tiszta hit megmutatja neki az Istent. A lélek előrehaladhat, egymásután hagyja el az érzékek és a képzelet, az értelmi megismerés, a kinyilatkoztatott hitigazságok köreit; elérkezett a Szentek szentjéhez. Tudja, hogy e fátyol mögött, mintegy homályban, Isten rejtőzik. Szinte megérinti, de még nem látja. A hit imádságának ezen a fokán a lélek állandó összeszedettséggel Istenben él; érzi, hogy vele egyesült, a sötétség ellenére is, melyet majd csak az örökkévalóság boldogító fényessége oszlat szét. Változatlanul ugyanaz az érzelem tölti el: élvezi azt a boldogságot, hogy Isten színe előtt járhat: „Kedvesem árnyékában kívánok én megtelepedni és gyümölcse édes az ínyemnek”.2 Ez a nyugalmi imádság kezdete. Nyugodtan állíthatjuk, hogy sok lélek elnyeri, aki hűségesen engedelmeskedik a kegyelemnek. – Amikor az imádságnak ez a foka megerősödik és megszilárdul a lélekben, a lélek a hit ezen egyszerű odaadásából és a szeretet bensőséges egyesüléséből bátorságot, belső lendületet, szívének szabadságot, Isten előtt alázatosságot, odaadást merít, melyre nagy szüksége van e hosszú zarándoklásában a szent hegy, az Isten teljessége felé: „Más a sok beszéd, más az állandó érzelem”, – mondja Szent Ágoston.3
Ha azután úgy tetszik a legfőbb Jóságnak, akkor Isten átvezeti a lelket a természetfeletti élet rendes határain túl, hogy titokzatos közlésekkel átadja magát neki. Ekkor a természetes képességek az isteni működés által megnemesítve, a Szentlélek ajándékainak, különösen az értelem és bölcsesség ajándékának hatására felsőbbrendű tevékenységet fejtenek ki. A misztikus írók leírják ezen isteni működés különböző fokozatait, melyeket néha rendkívüli jelenségek kísérnek, mint például az elragadtatás.4
Az imádság és az Istennel való egyesülés ilyen magaslataira saját erőfeszítésünkkel egyáltalában nem tudunk eljutni: ez egyedül Isten végtelen szabad akaratától függ. De vágyódhatunk-e utána?
Ami azokat a rendkívüli jelenségeket illeti, amelyek az imádság ilyen fokait kísérik, mint az elragadtatás, magánkinyilatkoztatások, stigmák, – nem. Ez kevélység és vakmerőség volna.
De ha csak az ilyen imádság lényegéről van szó, vagyis Isten mivoltának és tökéletességeinek tiszta, egyszerű és tökéletes megismeréséről, a lélekben belőle fakadó erős szeretetről, akkor igenis minden erőnkkel törekedjünk az imádság magas fokára, hogy élvezhessük a tökéletes szemlélődést. – Mert életszentségünk legfőbb szerzője Isten. E közléseivel ő működik hathatósan a lélekben és ha nem vágyódnánk utánuk, azt jelentené, hogy nem óhajtjuk „szeretni Istent teljes szívünkből és teljes lelkünkből és teljes elménkből és teljes erőnkből”.5 – És különben is, mi adja meg életünk legfőbb értékét? Leszámítva az isteni közreműködést, mi szabja meg életszentségünk fokát? Mondottuk már, hogy a szeretet tisztasága, és ereje, amellyel eltöltjük ezt az életet és véghezvisszük cselekedeteinket. Már pedig a szentségek közvetlen hatásán kívül ezt a tiszta és erős szeretetet az imádságból meríthetjük a legbőségesebben. Ezért olyan hasznos számunkra, ezért vágyódhatunk joggal magas fokára.
Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy e vágyunkat alá kell rendelnünk Isten akaratának. Egyedül ő tudja, mi felel meg legjobban lelkünknek. És bár minden erőnkkel törekednünk kell, hogy nagylelkűen és alázatosan hűek maradjunk az elnyert kegyelemhez és nem kell korlátoznunk lángoló vágyainkat, hogy magasabb tökéletességre jussunk, mégis az a legfontosabb, hogy állandóan megőrizzük lelkünk nyugalmát, abban a szilárd meggyőződésben, hogy Isten jósága és bölcsessége vezet mindnyájunkat.
1 Szent Tamás: I., q. 13. a. 2. ad 3.
2 Én 2,3
3 Aliud est sermo multus, aliud diuturnus affectus. Epist. 130., c. 19.
4 Vö. Saudreau több szempontból is kiváló munkáit, például L’état mystique; Poulain S. J.: Les grâces d’oraison; Lambelle: La contemplation ou les principes de théologie mystique; Dom Lehodey: Des voies de l’oraison mentale.
5 Mk 12,30