Minthogy a penitencia a szentségnek Istentől rendelt kiegészítő része, azért a lehetőség szerint egy gyónásban sem szabad elmaradnia. A gyóntató tehát szigorúan kötelezve van, hogy azt minden feloldozást érdemlő bűnösre, vétkei számának s súlyának arányában kiszabja.
A halálos bűnökre tehát súlyos penitenciát kell kimérnie. Ilyenek azok a cselekedetek, amelyeket az Egyház súlyos bűn terhe alatt szokott megparancsolni, aminők a szentmise, szentségekhez való járulás, böjt, a rózsafüzér elmondása, jelentékenyebb alamizsna stb.
Joga van azonban a gyóntatóatyának a gyónó különböző viszonyait s az adott körülményeket tekintetbe venni és azok szerint a penitenciát enyhíteni.
Okok lehetnek erre a gyónónak testi s lelki gyengesége, avagy feltűnő nagy töredelme, bánata.
Corbeil Péter sensi érsekhez jött egy férfi, ki sűrű könnyek között gyónta meg vétkeit s aztán igen szigorú penitenciáért esedezett. Mire az érsek: „Fiam, minthogy bűneid felette nagyok, hétévi kemény vezeklést szabok ki reád”. „Atyám, nagyon szívesen vállalnék én egész életemre szóló penitenciát” – válaszolt a bűnös. Az érsek pedig:
„Akkor tehát – tekintettel jó akaratodra, elég lesz háromévi penitencia”.
A bűnös most keblét veri: „Ó atyám – szól – én kész vagyok a halált elszenvedni, hogy bűneimért eleget tegyek”.
„Menj, fiam – monda erre a gyóntató meghatottan – menj, s végezz el csupán egyetlen egy Miatyánkot. És hidd el nekem, Isten máris mindent megbocsátott.”
Megteheti a gyóntató azt is, hogy – miként ezt szent papok tenni szokták – maga vállal a bűnös helyett súlyos penitenciát.
Ha a gyónó a szentgyónás elvégzése után pótlólag kifelejtett bűntől kér feloldozást, tekintélyes erkölcstani írók véleménye szerint nem kell szükségképpen kapnia újabb penitenciát.