A tapasztalat azt mutatja, hogy minél inkább előrehalad a lélek a lelkiélet útjain, annál inkább kevesbedik az okoskodás munkája az imádságban. Miért? Mert a lélek telve van a keresztény igazságokkal, nem kell többé ismeretet gyűjtenie a hitigazságokról, lelkében már összegyűjtötte őket. Most már csak ébren kell tartania és fel kell frissítenie őket a lelkiolvasmánnyal.
Így már nincs annyira szüksége a léleknek a hosszú megfontolásokra: teljesen át van hatva, telítve van az isteni igazságokkal. Megszerezte már az imádság anyagát. Most már kapcsolatba léphet Istennel az értelmi tevékenység nélkül is, melyre szabályos módon rákényszerülnek azok, akik nem rendelkeznek még ezekkel az ismeretekkel. – Természetesen e tapasztalati törvény alól vannak kivételek, melyeket gondosan figyelembe kell vennünk. Vannak olyan lelkek, akik nagyon előrehaladtak már a lelkiélet útjain, mégsem tudnak imádkozni valamilyen könyv segítsége nélkül. Úgyszólván az olvasmány csalogatja rá őket: ha elhagynák, káros volna rájuk. Mások viszont csak szóbeli imádsággal tudnak beszélgetni az Istennel és kényelmetlenül éreznék magukat, ha más útra kényszerítenék őket. – Általában azonban igaz, hogy amennyire előrehalad a lélek a hit világosságában és a hűségben, ugyanúgy erősödik benne a Szentlélek működése is. A lélek egyre kevésbé érzi szükségét az okoskodásnak, hogy megtalálja Istent.
Mint ugyancsak a tapasztalat bizonyítja, különösen áll ez az olyan lelkekre, akik mélyebben és behatóbban megismerték Jézus misztériumait.
Halljuk, mit írt Szent Pál az első keresztényeknek. „Krisztus igéje lakjék bennetek gazdagon.”1 A nagy apostol azt óhajtja, hogy a hívek „minden bölcsességgel tanítsák és intsék egymást”. – Ez a buzdítás a mi Istennel való beszélgetéseinkre is vonatkozik. Hogyan kell ezt értenünk?
Az evangéliumok Krisztus szavait tartalmazzák. Szent Pál és Szent János leveleivel együtt ezek a sugalmazott könyvek fejtik ki a legtermészetfelettibb módon Jézus misztériumait. Isten gyermeke bennük találhatja meg istenfiúságának legtökéletesebb igazolását és magatartása számára a legközvetlenebb példát. Krisztus bennük tárja elénk földi életét, tanítását, szeretetét. A legjobb források tehát, hogy megismerjük Istent, az ő természetét, tökéletességeit, műveit: „Isten… maga támasztott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán”.2 Krisztus az Isten nagy kinyilatkoztatása a világ számára. Isten maga mondja nekünk: „Íme az én szeretett Fiam, őt hallgassátok”. Mintha csak azt mondaná: „Ha kedvesek akartok lenni előttem, nézzetek Fiamra, őt kövessétek. Semmi mást nem kívánok, mert az a ti rendeltetéstek, hogy hasonlók legyetek Fiamhoz”.
Ha az Üdvözítőt nézzük és cselekedeteit szemléljük, ez a legbiztosabb módja az Isten megismerésének. Aki őt látja, látja Atyját is. Ő egy Atyjával; csak azt cselekszi, ami kedves Atyja előtt. Atyjának kedve telik minden cselekedetében, megérdemli tehát, hogy a mi szemlélődésünknek is tárgya legyen. „Azért is, Uram, – írja Szent Terézia gyóntatójának, – Kegyelmed ne keressen más utat, még ha fel is ért volna már a szemlélődés csúcsára; mert ez az út teljesen megbízható. Ez a mi Urunk reánk nézve minden jónak forrása, Ő majd személyesen fogja Önt oktatni. Elmélkedjék az ő életéről; ez a mi legjobb mintaképünk.” Majd hozzáteszi a szent: „De hogy mi a helyett, hogy minden erőnkkel igyekeznénk ezt a szentséges emberi természetet mindig szem előtt tartani – s bárcsak adná az Úr, hogy ezt mindig megtegyük, – mondom, hogy e helyett szántszándékkal szorgosan és állandóan távol tartsuk magunktól: ez az, amit én nem tudok helyeselni. Az ilyen lélek, amint mondani szokás, elveszti lába alól a talajt. Mert akármennyire gondolja is az illető, hogy el van telve Istennel, igazában, nézetem szerint, nincs megfelelő támasza; mert amíg itt élünk és emberek vagyunk, nagy előnyünk, hogy Istent embernek tudjuk és képzeljük”.3
De Krisztus nemcsak cselekedett, hanem tanított is: „Kezdettől fogva cselekedett és tanított”.4 Minden szava isteni titkokat fed fel előttünk és csak azt mondja el, amit lát. Szavai, ő maga mondja, „szellem és élet” számunkra: a lélek életét rejtik magukban, nem úgy, mint a szentségek, hanem megvilágosítanak és megerősítenek bennünket. Jézus tettei és szavai bizalom, szeretet forrása számunkra és cselekedeteink alapja.
Ezért kell Krisztus szavainak „bennünk maradni”, hogy életelveinkké váljanak. Ezért olyan hasznos a lélek számára, aki az imádságból akar élni, hogy mindig olvassa az evangéliumot és kövesse édesanyánkat, az Egyházat, amikor az egyházi év folyamán elénk állítja Jézus cselekedeteit és emlékezetünkbe idézi szavait. Mikor az Egyház így elvonultatja szemünk előtt Krisztusnak, az ő Vőlegényének és a mi elsőszülött testvérünknek életét és annak főbb állomásait, bőséges forrást tár fel előttünk, melyből a lélek táplálhatja imádságát. Az a lélek, aki így lépésről-lépésre követi az Úr Jézust, az Egyház révén összegyűjti az imádsághoz szükséges anyagot. Legfőképpen itt találja meg a hűséges lélek „az Isten Igéjét” és amikor egyesül vele a hitben, természetfeletti módon megtermékenyül. Mert Krisztus Jézus legcsekélyebb szava is világosság, élet és béke forrása a lélek számára.
E szavakat a Szentlélek érteti meg velünk és teszi termékennyé számunkra. Jézus mennybemenetele előtt így szól tanítványaihoz: „A Szentlélek… majd megtanít titeket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondottam nektek”.5 Ez az ígéret nem eredménytelen, mert Krisztus igéi nem múlnak el. Krisztus, a megtestesült Ige, keresztségünk napján megadta nekünk Lelkét, az Atyával együtt elküldötte hozzánk, mert a keresztség a mennyei Atya gyermekeivé és Krisztus Jézus testvéreivé tett bennünket. Ez a Lélek bennünk marad: „Nálatok marad és bennetek lészen”.6 És mit cselekszik bennünk ez az isteni Lélek? Maga Krisztus Urunk jelenti ki: az igazság Lelke „eszünkbe juttatja” Jézus szavait. Mit jelent ez? Amikor az evangélium olvasásakor, vagy az Üdvözítő valamelyik életrajzának tanulmányozása közben, vagy pedig az egyházi év folyamán az Egyház vezetésével szemléljük Krisztus cselekedeteit, misztériumait, egyszer csak valamelyik szó, amelyet már annyiszor újra meg újra elolvastunk a nélkül, hogy különösebben megkapott volna bennünket, egyszerre természetfeletti világosságot nyer előttünk, amit azelőtt nem ismertünk. Ezt a hirtelen fénysugárt a Szentlélek gyújtja meg lelkünk mélyén: olyan, mint egy eddig nem sejtett életforrás váratlan felfedezése; mintha új, szélesebb távlat nyílt volna meg a lélek szeme előtt, mintegy elrejtett világ, melyet a Lélek fed fel előttünk. A Szentlélek, akit a liturgia az Isten ujjának nevez,7 ezt az isteni szót belevési, belevájja a lélekbe, úgyhogy mindig ott él benne, hogy világossága és cselekedeteinek alapja legyen. Ha a lélek alázatos és figyelmes, akkor ez az isteni szó ott dolgozik benne, csendben, de termékenyen.
Ha állhatatosan minden nap hosszabb-rövidebb időt, amennyire képességeink és állapotbeli kötelességeink megengedik, rászánunk a mennyei Atyánkkal való beszélgetésre, hogy befogadjuk sugallatait és hallgassuk a Lélek „emlékeztetőit”, akkor Krisztus szavai, „az Ige igéi”, mint Szent Ágoston nevezi, megsokasodnak bennünk, lelkünket isteni fénnyel árasztják el és megnyitják előtte az élet forrásait, melyekből mindig ihatik. Így válik valóra Krisztus ígérete: „Ha valaki szomjazik, jöjjön énhozzám és igyék. Aki hisz énbennem, … élő víz folyói fakadnak majd belőle”. És Szent János hozzáteszi: „Ezt pedig a Lélekről mondotta, melyet veendők valának az őbenne hívők”.8
A lélek viszonzásul hitre, bánatra, töredelemre, bizalomra, szeretetre, örömre, a mennyei Atya akarata iránti odaadásra váltja érzelmeit. Mintegy olyan légkörben él, mely egyre jobban megerősíti az Istennel való egyesülésben. Az imádság lesz mintegy lélekzetvétele, élete; eltölti az imádság szelleme. Ilyenkor az imádság állapottá lesz és a lélek akkor találja meg Istenét, amikor akarja, még ezerféle elfoglaltsága közepett is.
A nap azon pillanatai, amikor a lélek kizárólag csak az imádsággal foglalkozik, csak erősítik ezt az állapotot, melyben bensőségesen és édesen egyesül Istennel, hogy vele szíve mélyén beszélgessen és hallgassa a Magasságbeli szavait.
Ez az állapot több, mint Isten puszta jelenléte: bensőséges, szerető társalgás, melyben a lélek Istennel beszélget, néha ajkaival, de leggyakrabban szívével, vele bensőségesen egyesül, napi munkái és elfoglaltságai ellenére is. Van sok egyszerű és egyenes lélek, akik hűségesen hallgatnak a Szentlélek ihletéseire és eljutnak erre a kívánatos állapotra.
„Uram, taníts meg minket imádkozni!.”
1 Kol 3,16
2 2Kor 4,6
3 Önéletrajz, 22. fej. Olvassuk el egészen ezt a fenséges fejezetet és hallgassuk, milyen keserű szavakkal siratja a nagy misztikus, hogy egy ideig mellőzte az imádságban a szemlélődést Krisztus szent embersége felett.
4 ApCsel 1,1
5 Jn 14,26
6 Uo. 17,3
7 A Veni Creator-himnuszból.
8 Jn 7,37-38