Mi a belső imádság?
Így határozzuk meg: Isten gyermekének beszélgetése mennyei Atyjával. Jegyezzük meg ezeket a szavakat: „Isten gyermekének beszélgetése”. Szándékosan használtuk őket. Voltak emberek, akik nem hittek Krisztus istenségében, mint egyes deisták a XVIII. században, vagy például azok, akik a francia forradalom idején megalapították a Legfőbb Lény kultuszát és különféle imádságokat találtak ki az „istenség” tiszteletére. Azt hitték, hogy ezekkel az imádságokkal talán megelégedett az Isten. Pedig tisztán csak az emberi szellem hiábavaló játékai voltak, úgyhogy nem lehettek kedvesek Isten előtt.
A mi imádságunk nem ilyen. Nem az embernek, az egyszerű teremtménynek beszélgetése az Istenséggel, hanem az Isten gyermekének beszélgetése mennyei Atyjával, hogy őt imádja, dicsérje, megvallja neki szeretetét, megismerje akaratát és segítséget nyerjen tőle, ami szükséges ennek az akaratnak teljesítéséhez.
Az imádságban mint Isten gyermekei jelenünk meg előtte. Lényegében ez emeli lelkünket a természetfeletti rendbe. Kétségtelen: sohasem szabad elfeledkeznünk teremtményi mivoltunkról, vagyis hogy semmik vagyunk; de a kiindulópont, vagy jobban mondva az a terület, amelyre helyezkednünk kell az Istennel való beszélgetésben, természetfeletti. Más szóval: isteni származásunknak, Krisztus kegyelmével szerzett istengyermekségünknek kell előkészítenie magatartásunk alaphangulatát és úgyszólván vezérfonálul kell szolgálnia az imádságban.
Nézzük, milyen jól megvilágítja Szent Pál ezt a kérdést. „Nem tudjuk, – mondja, – miképpen kell kérnünk, amit kérünk; de maga a Lélek jár közbe értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal.”1 Ez a Lélek pedig, mondja Szent Pál ugyanott, aki értünk könyörög bennünk, „a gyermekkéfogadás Lelke”. Ő tesz tanúságot arról, hogy Isten fiai és örökösei vagyunk és őbenne kiáltjuk Isten felé: Abba, Atyánk!2 Ezt a Lelket akkor kaptuk, amikor már „elérkezett az idők teljessége. Az Isten elküldé Fiát, … hogy a fogadott fiúságot visszanyerjük”.3 Mivel Krisztus kegyelme tett bennünket Isten gyermekeivé, azért „az Isten elküldé Fiának Lelkét szívünkbe”.4 Őáltala imádkozunk Istenhez, mint Atyához; valóban „így most már nem vagyunk idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus”.5
Így tehát abban a Lélekben, akit a keresztségkor, istengyermekké fogadásunk szentségében kaptunk, kiáltjuk Isten felé: „Atyánk vagy!” Azt jelenti ez, hogy istenfiúságunk révén ezentúl már nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is Isten előtt úgy megjelennünk, mint az ő gyermekei.
Hallgassuk meg magát az Úr Jézust. Ő azért jött, hogy „a világ világossága legyen”, és szavai, „telve igazsággal”, megmutatják nekünk „az utat”: „Én vagyok a világ világossága, … az út és az igazság”.6
Jákob kútjánál ülve beszélget a szamariai asszonnyal.7 Ez az asszony csakhamar felismeri benne a prófétát, az Isten küldöttjét, és rögtön megkérdezi tőle, hogy Szamaria hegyein kell-e imádni az Istent, vagy Jeruzsálemben? (Ez a kérdés élénk vitára adott alkalmat honfitársai és a zsidók között.) És mit felel neki Krisztus ? „Hidd el nekem, asszony! hogy eljön az óra, mikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát… Eljön az óra, és már itt vagyon, mikor igazi imádói lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát; mert az Atya is ilyen imádókat keres magának.” Figyeljük meg, mennyire kiemeli az Üdvözítő az Atya nevét! Szamariában, mint tudjuk, hamis isteneket imádtak. Ezért mondja Krisztus, hogy „igazságban” kell imádni az Istent, vagyis az igaz Istent kell imádni. Jeruzsálemben igaz Istent imádtak, de nem „lélekben”; a zsidók vallása külsőségeiben és céljában egyaránt teljesen anyagias volt. A megtestesült Ige alapította meg az új vallást, mely „már itt vagyon”, az igaz Isten vallását, akit lélekben kell imádni, az isteni, természetfeletti, szellemi fogadott fiúság lelkében, amely Isten gyermekeivé tesz bennünket. Ezért hangsúlyozza az Úr Jézus annyiszor az Atyát: „Igazi imádói lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát”. Kétségtelen, hogy mivel Isten fogadott fiai vagyunk és Isten azáltal, hogy gyermekeivé tett bennünket, semmivel sem kevesbítette isteni fölségét, sem korlátlan mindenhatóságát, azért nekünk imádnunk kell őt és meg kell semmisülnünk előtte. De igazságban és lélekben kell imádnunk, vagyis a természetfeletti rend igazságában és lelkében, mely által gyermekei vagyunk.
Az Üdvözítő másutt még határozottabban beszél. A szamariai asszonnyal folytatott beszélgetésében mondhatnánk alapgondolatokat adott: tanítványainak példát nyújtott. „Történt, – mondja Szent Lukács, – hogy mikor egy helyen imádkozik vala, amint azt bevégezte, mondá neki egyik tanítványai közül: Uram! taníts bennünket imádkozni.”8 És mit válaszolt Krisztus? „Midőn imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! szenteltessék meg a te neved…” Ne felejtsük el: Krisztus Urunk Isten. Mint Ige, mindig „az Atya keblén” van. Senki sem ismeri az Istent, csak a Fiú. Krisztus tehát tökéletesen tudja, mit kell mondanunk Istennek, vagy mit kell kérnünk tőle, hogy „igazi imádói lehessünk, akiket Isten keres magának”. Tökéletesen ismeri azt is, milyen magatartással kell megjelennünk az Isten előtt, amikor beszélgetünk vele, hogy kedvesek legyünk előtte. Ő maga mondja el azt, amire tanít bennünket. Már pedig ő nem nyilatkoztathat ki mást, csak amit lát: „Az egyszülött Fiú… maga jelenté ki”.9 És amit ő mond, azt meghallgathatjuk, sőt meg kell hallgatnunk. Ő az az út, melyet félelem nélkül követhetünk: aki ezen halad, „nem jár sötétségben”10 Mit mond tehát Jézus, amikor meg akar tanítani bennünket az imádság tudományára, amelyet annyira szükségesnek tart, hogy szüntelenül gyakorolnunk kell: „Mindenkor imádkozni kell”?11 Először is megjelöli azt a címet, melyet meg kell adnunk Istennek, mielőtt felajánlanánk neki hódolatunkat. Ez a megszólítás mintegy irányadó, vagy ha úgy tetszik, ennek kell megadnia a hangszínét a beszélgetésnek, erre támaszkodnak következő kéréseink. Ez a megszólítás diktálja lelkünk magatartását az Isten előtt. És mi ez a cím? – „Atyánk…”
Így tehát magának Krisztusnak az ajkáról, a szeretett Fiútól, kiben Istennek kedve telt, kapjuk azt a drága biztatást, hogy Istennel való kapcsolatainkban az legyen legelső és legfőbb érzelmünk, amely a gyermeket fogja el Atyja előtt. Kétségtelen, még egyszer hangsúlyozzuk, – és ez nem kevésbé jelentős szempont, – ennek a gyermeknek sohasem szabad elfeledkeznie eredeti teremtmény-mivoltáról, mely bűnbe esett és állandóan magában hordja a bűn melegágyát, mely elválaszthatja az Istentől. Azért, mert a mi Atyánk „a mennyekben van”, nem kevésbé a mi Istenünk. Mikor az Üdvözítő elhagyta apostolait, így szólt hozzájuk: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez”.12 Ezért mindig mélységes tisztelettel és nagy alázatossággal kell eltelnie az Isten gyermekének. Kéri „bűnei bocsánatát és hogy kísértésbe ne essék és hogy megszabaduljon a gonosztól”. De ezt az alázatosságot és ezt a tiszteletet megkoronázza rendíthetetlen bizalmával, mert „(minden jó adomány és) minden tökéletes ajándék onnan felülről vagyon, alászállva a világosságok Atyjától”,13 és betetőzi gyengéd szeretetével, a fiú szeretetével Atyja iránt, aki őt igazán szereti.14
Az imádság tehát mintegy kivetülése istengyermekségünk bensőséges életének, mintegy gyümölcse Krisztusban elnyert istenfiúságunknak, mintegy önkénytelen kivirágzása a Szentlélek ajándékainak. Ereje ezért oly éltető és termékeny. Az a lélek, aki erre rászánja magát, rendszerint kimondhatatlanul bőséges kegyelmeket merít belőle, melyek lassanként átalakítják Jézusnak, a mennyei Atya egyetlen Fiának képmására. „A nagy kegyelmeknek, amelyekben nekem részem volt, a belső ima a kapuja”, – mondja Szent Terézia. „Ha ez be van zárva, nem tudom, hogyan adná meg őket az Úr.”15 A lélek örömet is merít belőle, mely mintegy előíze a ránk váró égi egyesülésnek, a mennyei örökségnek. „Bizony, bizony mondom nektek; amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja nektek…, hogy örömetek teljes legyen.”16
Ilyen a bensőséges imádság: Isten és a lélek bizalmas együttléte, „benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket”.17
És Isten gyermekének ez a beszélgetése mennyei Atyjával a Szentlélek közreműködésével megy végbe. – Valóban, Isten megígérte Zakariás próféta által, hogy az Újszövetségben kiárasztja a lelkekre a kegyelem és az imádság lelkét: „Kiöntöm Dávid házára és Jeruzsálem lakóira az irgalom és az imádság lelkét”.18 Ez a lélek a Szentlélek, a gyermekkéfogadás Lelke, akit Isten elküldött azok szívébe, akiket eleve arra rendelt, hogy gyermekei legyenek Krisztus Jézusban. Azok az ajándékok, melyekkel ez az isteni Lélek elhalmozza lelkünket, keresztségünk napján, amikor beléönti a kegyelmet, segítségünkre vannak mennyei Atyánkkal való érintkezésünkben. A félelem ajándéka tisztelettel tölt el bennünket az isteni fölség előtt. A hálás érzület ajándéka a gyermeknek atyja iránti gyengédségét összhangba hozza félelemmel. A tudomány ajándéka új fényt áraszt a lélekben a természetfeletti igazságokra. Az értelem ajándéka révén behatolhatunk a hittitkok rejtett mélységeibe. A bölcsesség ajándéka megízlelteti, érzelmi módon megismerteti a kinyilatkoztatott igazságokat. A Szentlélek ajándékai nagyon is valóságok, igazi készségek, melyekkel nem törődünk eléggé. A Szentlélek ezen ajándékok révén lakik a megkeresztelt lelkében, mint egy templomban; ezek által segíti és vezeti mennyei Atyjával való beszélgetéseit: „A Lélek segítségére van erőtlenségünknek,… maga jár közbe értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal”.19
Az imádság lényeges eleme a lélek természetfeletti kapcsolata az Istennel. Ebből meríti a lélek az isteni életet, minden életszentség forrását. Ez a kapcsolat akkor jön létre, amikor a hit és szeretet szárnyán, Jézus Krisztusra támaszkodva átadja magát Istennek és az ő akaratának, a Szentlélek ihletésére: A bölcs „arra adja szívét már hajnalban, hogy keresse az Urat, az ő Alkotóját, és könyörög a Magasságbeli színe előtt”.20 Semmiféle okoskodás, semmiféle tisztán természetes erőfeszítés nem hozhatja létre ezt a kapcsolatot: „Senki sem mondhatja: Úr Jézus! hanem csak a Szentlélek által”.21 Ez a kapcsolat a hit sötétségében valósul ugyan meg, de fénnyel és élettel árasztja el a lelket.
Az imádság tehát a Szentlélek ajándékainak közreműködésével azoknak az érzelmeknek kiteljesedése, amelyek Jézus Krisztusban elnyert istenfiúságunkból fakadnak. Ezért olyannak kell lennie, hogy minden megkeresztelt, jóakaratú lélek hozzájuthasson. Különben is Jézus minden tanítványát meghívja a tökéletességre, hogy méltó gyermekei lehessenek a mennyei Atyának: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes”.22 Már pedig a tökéletesség csak akkor valósítható meg, ha a lélek az imádságból él. Nyilvánvaló: Krisztus nem azt akarta, hogy nehéz legyen a vele való érintkezés az imádságban, vagy hogy felülmúlja a legegyszerűbb lelkek képességét, akik pedig őszintén keresik őt. Ezért mondottuk, hogy az imádság így határozható meg: Isten gyermekének beszélgetése mennyei Atyjával.
„Így imádkozzatok: Miatyánk, ki vagy a mennyekben…”23
1 Róm 8,26
2 Róm 8,15
3 Gal 4,4-5
4 Uo. 6. Vö. Róm 8,15; 2Kor 1,22
5 Ef 2,20
6 Jn 8,12; 14,6
7 Uo. 4,5 és köv.
8 Lk 11,1 és köv.
9 Jn 1,18
10 Uo. 8,12
11 Lk 18,1
12 Jn 20,17
13 Jak 1,17
14 „A lélek mintegy felemelkedve (a hit és remény) két szárnyán az ég felé lendül és egészen az Istenhez emelkedik… Lángoló áhítattal és mélységes tisztelettel, bizalommal eltelve beszél neki összes szükségleteiről, mint ahogyan az egyetlen fiú beszélne a legszeretőbb atyával.” A trienti zsinat katekizmusa, 4. rész, 2. fej. 3. §. „Isten azt akarja, hogy ne félelemmel és rettegéssel jelenjetek meg előtte, mint a rabszolga ura előtt, hanem teljes szabadsággal és tökéletes bizalommal meneküljetek hozzá, mint a gyermek atyjához.” Uo., 2. fej. 2. §.
15 Önéletrajz, 8. fej. Id. mű, II. köt. 79. l.
16 Jn 16,23-24
17 Szent Terézia: Id. mű, II. köt. 79. l.
18 Zak 12,10
19 Róm 8,26. „A Szentlélek imádságaink lelke. Ő ihleti és teszi mindig kedvesekké őket az Isten előtt.” A trienti zsinat katekizmusa, 4. rész, 1. fej. 7.
20 Sir 39,6
21 1Kor 12,3
22 Mt 5,48
23 Mt 6,9