Az Egyház Krisztus misztériumain kívül a szentek ünnepeit is megüli.
Mi vezette az Egyházat a szentek megünneplésére? Az a mindig termékeny gondolat, hogy a megtestesülés óta egyek Krisztus és tagjai. – A szentek Jézus misztikus testének megdicsőült tagjai. Bennük már „kialakult” Krisztus, „elérték teljességüket”. Mikor tehát az Egyház őket dicséri, Krisztust magasztalja bennük. „Dicsérj engem – mondotta az Üdvözítő Szent Mechtildnek –, mert én vagyok az összes szentek koronája.” És az apáca látta, hogy a kiválasztottak minden szépsége Krisztus véréből sugárzik, ragyogásuk az ő erényeiből fakad. Azért az isteni felhívásnak megfelelően minden erejével magasztalta a legboldogabb, imádandó Szentháromságot, mert „ő a szentek ékessége és csodálatos méltósága”.1
Valóban, tudjuk, hogy az Egyház a szentek ünneplésekor a Szentháromságnak ajánlja fel dicséretét. Mindegyik szent Krisztus kinyilatkoztatása: az isteni Mintakép vonásait hordozza magán, de egészen különös, egyéni módon.2 Minden szent Krisztus kegyelmének gyümölcse és az Egyház ennek a kegyelemnek dicsőségében gyönyörködik, mikor győztes gyermekeit magasztalja: „Magasztaltassék kegyelmének dicsősége”.3
Így tehát a szentek tisztelete az Egyház gyönyörűsége. Büszke választottainak e légiójára, mert hiszen ők Krisztussal való egyesülésének gyümölcsei és a mennyország fényességében már együtt uralkodnak Vőlegényével. Bennük Krisztust magasztalja: „Uram, mi Urunk, mily csodálatos az egész világon a te neved!… Dicsőséggel és tisztelettel koronáztad meg őket”.4 Újra emlékezetükbe idézi annak az örömnek az emlékét, amely akkor járta át lelküket, mikor bevonultak a mennyországba: „Jó és hűséges szolgáim, menjetek be Uratok örömébe… Jöjjetek, Krisztus jegyesei, vegyétek a koronát, melyet az Úr öröktől fogva nektek készített…” Magasztalja apostolainak, vértanúinak, főpapjainak, hitvallóinak, szüzeinek erényeit és érdemeit. Együtt örül dicsőségüknek és itt a földön élő testvéreik elé tárja példájukat, hogy ha nem is tudják őket mindig követni, legalább dicsérjék őket: „Ha a vértanúkat nem tudod követni tettekkel, kövesd lélekben; ha nem érheted el dicsőségüket, bizonyára elérheted boldogságukat; ha nem utánozhatod őket érdemeiddel, utánozd vágyaiddal; ha nem teheted kiválósággal, próbáld meg ragaszkodással”.5
És ha már magasztalta őket, közbenjárásukat kéri. Talán csorbát ejt ezzel Jézus végtelen hatalmán, aki nélkül semmit sem tehetünk? Semmiképpen sem. Krisztus működését nem csökkenti, hanem inkább kiterjeszti az, ha szívesen meghallgatja a szenteket, mennyei udvarának fejedelmeit és ha közbenjárásukra megadja nekünk azokat a kegyelmeket, amelyekért buzgón könyörgünk.6 Így állandóan valami természetfeletti váltóáram kering misztikus testének összes tagjaiban.
Végül, mivel az Egyház nem tudja valamennyi szentet külön megünnepelni, azért az egyházi év végén egy fenséges ünnepben, mindenszentek napján egyesíti őket. Ekkor úgyszólván kimerül diadalmi énekében.
Szent János apostol nyomán megnyitja előttünk az eget és Vőlegénye országában bemutatja azt a dicsőséges sereget, a választottak azon tengernyi légióját, „melyet senki sem képes megszámlálni, amint a trón előtt állanak, hosszú fehér ruhákba öltözve, kezükben pálmaág és nagy szóval kiáltanak: Üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak, … mert megölettél, és megváltottál minket Istennek önvéreddel, minden törzsből és nyelvből és népből és nemzetből”.7 E dicső látomásra a gyönyörűség borzongása fut át az Egyházon: Hallgassuk csak, hogyan szólítja fel győztes gyermekeit: „Áldjátok az Urat mindnyájan ti, az ő választottjai, üljetek örömnapot és hálával zengjetek neki! Dicsérje őt minden szentje!… Dicsősége ez minden szentjének”.8
Mi is hivatalosak vagyunk, hogy résztvegyünk ebben a diadalban, hogy Krisztus udvarát alkossuk a „szentek fényességében”, hogy „az Atya keblén” megosszuk a Fiú dicsőségét, miután itt a földön résztvettünk misztériumaiban. Énekeljük már előre a mennyország e dicséretét, ahol az örök alleluja visszhangzik. Erős hittel és lángoló szeretettel, a lehető legbensőségesebben egyesüljünk az Egyház imádságával, – Krisztus Jegyesének és a mi édesanyánknak imádságával.
1 A különös kegyelem könyve, I. rész. 31. fej.
2 Lásd fentebb, 242-244. l.
3 Ef 1,6. A szerző ezt a gondolatot részletesebben is kifejti Le Christ dans ses mystères, „Krisztus az ő misztériumaiban” c. munkájában: „Krisztus minden szentek koronája”, 20. fej.
4 Zsolt 8,2-6
5 Si martyres sequi non vales actu, sequere affectu; si non gloria, certe laetitia; si non meritis, votis; si non excellentia, connexione. Szent Ágoston: Sermo 280., c. 6.
6 Haec vero nostra et sanctorum cohaerentia est, ut nos congratulemur eis, ipsi compatiantur nobis, militent pia intercessione. „Abban áll összetartozásunk a szentekkel, hogy mi együtt örülünk dicsőségüknek, ők együtt éreznek velünk és küzdenek értünk kegyes közbenjárásukkal.” Szent Bernát: Sermo 5. in festo omnium sanctorum.
7 Jel 7,9-10; 5,9
8 Antifóna mindenszentek vesperae-jéből. Vö. Tób 13,10; Zsolt 148,14; 149,9