A lelkiismeretvizsgálat nem külön része a penitenciatartás szentségének, miként ezt némely katekizmus és imakönyv kevésbé szabatosan feltünteti, hanem egyszerűen csak eszköze annak, hogy teljes gyónást tudjunk végezni.
Mindazoknak tehát, akik méltán feltehetik, hogy alapos lelkiismeretvizsgálás nélkül teljes gyónást végezni nem tudnak, szoros kötelességük, hogy bűneik felkutatására megfelelő időt szenteljenek. Azonban csupán ajánlatos, de nem kötelező a lelkiismeretvizsgálás azokra nézve, kiknél nincs veszély, hogy gyónásukból súlyos bűn kimarad.
A lelkiismeretvizsgálatot bár komolyan, de nem rendkívüli és túlfeszített szorgalommal kell végeznünk. Elég, ha reá azt a gondot fordítjuk, aminővel fontos ügyeinket szoktuk végezni. Felírni bűneinket sohasem tartozunk, még akkor som, ha e nélkül előreláthatólag egyet-mást ki is fogunk feledni. Nagyobb gonddal kell lelkiismeretét megvizsgálnia annak, aki ritkán gyónik és változatos életkörülmények, nagyobb veszélyek között él, mint a gyakori gyónónak, főleg ha az szokott egyformaságban tölti napjait. Nagyobb pontosságra van kötelezve az, aki járatos az erkölcstanban, mint a lelki ügyekben teljesen járatlan.
A lelkiismeretvizsgálatban elkövetett hanyagság súlyos avagy bocsánatos bűn lehet a gondatlanságnak foka szerint.
Mindenesetre magát súlyosan bűnösnek s gyónását érvénytelennek, szentségtörőnek tekintheti az, aki több halálos bűnt felejt ki, mint amennyit meggyónik. Az önvizsgálatban elkövetett kisebb könnyelműség és felszínesség azonban nem haladja túl a bocsánatos vétek mértékét s a gyónást nem érvényteleníti.