Krisztus misztériumai, melyeket az Egyház minden évben megünnepeltet velünk, még ma is élő misztériumok.
Képzeljünk el egy hívő és hitetlen embert az oberammergaui vagy nancy-i passiójátékon. A hitetlent is megfoghatja a dráma vagy a színjáték szép rendezése és esztétikai élvezetet nyújt neki. A hívőre azonban már mélyebb hatással van. Miért? Mert ha nem is ragadja meg az előadás művészi szépsége, a szeme elé állított jelenetek azokat az eseményeket idézik emlékezetébe, amelyek közelről érintik hitét. De ezt a hatást benne is csak külső ok válthatja ki: a színjáték, melyen jelen van. Az előadás magában véve nem tartalmaz olyan belső, átható erőt, amely természetfeletti módon illethetné a lelket. Ilyen ereje csak Jézus misztériumainak van, melyeket az Egyház ünnepel. Nem azért, mintha úgy tartalmaznák a kegyelmet, mint a szentségek, hanem mivel élő misztériumok, élet forrásai lelkünk számára.
Krisztus minden misztériuma nem csupán szemlélődés tárgya lelkünk számára, nem egyszerűen emlék, melyet felidézünk Isten dicséretére, hogy megköszönjük neki mindazt, amit értünk tett. Több ennél: a hívő lélek számára minden egyes misztérium részesülés a megtestesült Ige életének különböző állomásaiban.
És ez nagyon fontos. Krisztus misztériumait először ő maga élte át, hogy vele egyesülve mi is átélhessük. Hogyan lehetséges ez? Azáltal, hogy szellemük megihlet bennünket és magunkévá tesszük erőiket, hogy belőlük élve hasonlók legyünk Krisztushoz.
Igaz, hogy Krisztus most dicsőségesen uralkodik a mennyben. Földi élete, fizikai időtartamában és külső megnyilvánulásában csak 33 évig tartott. De e misztériumok ereje végtelen és kimeríthetetlen marad. – Mikor a szent liturgiában megünnepeljük őket, hitünk mértéke szerint ugyanazokat a kegyelmeket meríthetjük belőlük, mint amelyekben egykor részesülhettünk volna, ha együtt élhettünk volna Üdvözítőnkkel és jelen lehettünk volna minden misztériumánál.1 E misztériumok szerzője a megtestesült Ige volt. Már pedig, mint mondottuk, Krisztus megtestesülésével az egész emberiséget hozzákapcsolta isteni misztériumaihoz és összes testvérei számára kiérdemelte azt a kegyelmet, amelyet hozzájuk akart csatolni. És bár az Egyház ünnepli őket, mert Krisztus reá bízta itt a földön küldetése folytatását, mégis általa Krisztus részesíti a századok folyamán a hívő lelkeket abban a kegyelemben, melyeket e misztériumok magukban rejtenek. Mint Szent Ágoston mondja,2 példaképei a keresztény életnek, melyet úgy kell leélnünk, mint Jézus tanítványainak.
Nézzük Krisztus születését. – „Mikor Megváltónk születését imádjuk – mondja Szent Leó, – saját származásunkat ünnepeljük. Valóban, Krisztus időbeli származása a keresztény nép eredete és a fej születése egyúttal a misztikus test születése is. E misztérium által minden ember, bármely részén lakjék is a világnak, újjászületik Krisztusban.”3 Valóban, a karácsony minden évben a belső megújulás új kegyelmét jelenti, mely egyre nagyobb részt ad a Krisztus Jézusban való istenfiúságból, ha a lélek hittel ünnepli ezt a misztériumot – mert elsősorban a hittel és a szentáldozással jutunk kapcsolatba Krisztus misztériumaival.
Így van ez a többi misztériummal is. A nagyböjt és a nagyhét folyamán Jézus szenvedésének és halálának ünneplése új kegyelmet ad, hogy „meghalhassunk a bűnnek”, arra segít, hogy egyre jobban kiirthassuk magunkból a bűnt, a bűnhöz és a teremtményhez való vonzódást. – Mert, mint Szent Pál határozottan állítja, Krisztussal együtt mi is meghaltunk és eltemettettünk: „Ha egy meghalt valamennyiért, akkor valamennyien meghaltak… Eltemettettünk tehát vele együtt a halálba”.4 Ez tulajdonképpen valamennyiünkre áll, de alkalmazása a századok folyamán minden egyes lélekre akkor történik, amikor osztozunk Krisztus halálában, különösen abban az időszakban, amikor az Egyház emlékezetünkbe idézi.
Ugyanígy van húsvétkor is, amikor a sírjából feltámadó Krisztusnak, a halál legyőzőjének dicsőségéről énekelünk és e misztériumból természetfeletti élet és szabadság forrását merítjük. – Isten „Krisztussal együtt életrekeltett minket” – mondja Szent Pál.5 Majd amikor e misztérium sajátos kegyelméről beszél, hozzáteszi: „Ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, … ne a földieket”.6 Ha tehát Krisztussal együtt feltámadtunk, ne azt keressük és ízleljük, ami a földről való, ami teremtett és a romlás s halál csíráját hordozza magában, hanem azt, ami odafent van, ami elvezet bennünket az örök életre, „hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust halottaiból, éppúgy mi is éljünk új életet”.7
Miután Krisztus részesített bennünket feltámadott életében, belekapcsol mennybemenetele misztériumába is. – És mi e misztérium különös kegyeleme, Szent Pál, a nagy apostol, aki fentebbi szavaival csodálatosan megvilágította kedves tanítását, hogy egyesülünk Krisztussal, mint misztikus testének tagjai, maga válaszol nekünk erre a kérdésre. Világosan kimondja, hogy „Isten… Krisztus Jézussal együtt az égiek közé helyezett el bennünket”.8 Egy másik régi szerző pedig ezt írta: „Szívünk mélyén kövessük Krisztust a mennybe, hogy midőn elérkezik megígért napja, testben is követhessük”.9 Nem ugyanezt kéri-e az Egyház is az ünnep könyörgésében? „…. Hogy mi, akik hisszük, hogy Megváltónk a mai napon mennybe ment, lelkünkkel magunk is a mennyben lakjunk.”
Az Egyház így évről-évre szemünk elé állítja azokat az eseményeket, melyek Vőlegénye földi életének állomásait jelzik. Elsősorban azt akarja, hogy szemléljük ezeket a misztériumokat, hogy minden évben új fénnyel világítsák meg értelmünket. Felfedi előttünk Krisztus Szívének érzelmeit és így évenként egyre mélyebbre hatolhatunk Jézus lelki hangulataiba: lehetővé teszi, hogy újra átéljük isteni fejünk mindeme misztériumait. Ő támogatja könyörgésünket, hogy elnyerjük Jézus misztériumainak különös, sajátos kegyelmét és így hittel, szeretettel és szüntelen szemünk elé állított isteni mintaképünk követésével előbbrehaladjunk abban a természetfeletti átalakulásban, amely végcélja Jézussal való egyesülésünknek: „Élek, pedig már nem én, hanem Krisztus él bennem”.10 Nem abban áll-e a teljes életszentség és isteni kiválasztottságunk, hogy hasonlók legyünk a szeretett Fiúhoz, úgyhogy élete a mi életünk legyen?
Hadd vezessen hát bennünket az Egyház, a mi édesanyánk, ebben a fontos áhítatban, amely részesít bennünket Krisztusnak Atyja iránt tanúsított hódolatában! Krisztus Jegyese kezére bízta misztériumainak megünneplését. Az Egyház imádsága a legigazabb és leghitelesebb kifejezése az Istenhez méltó hódolatnak. Az Egyház ismeri Jézus titkát. Ha tehát mi is vele együtt ünnepeljük Krisztus misztériumait, szinte hallhatjuk az égből az Énekek énekének ezen szavait: „Hadd halljam hangodat! Mert a te szavad édes és orcád bájos.”11 Az Egyház fel van ékesítve isteni Vőlegénye gazdagságával. Neki joga van az ő nevében beszélni. Ezért olyan végtelenül kedves Krisztus és Atyja előtt annak az imádásnak és dicséretnek hódolata, melyet gyermekei ajkára ad.
Az Egyház ezen imádsága egyúttal biztos út is számunkra. Nem találhatunk mást, amely egyenesebben Krisztushoz vezethetne bennünket és hasonlóbbakká tehetne az ő életéhez. Az Egyház egyenesen, mintegy kézenfogva hozzá vezet bennünket. Igaz, hogy alázatosság és engedelmesség kell ahhoz, hogy vele vezettessük magunkat, tudva azt, hogy mindent Jézustól kapott: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg”,12 de egyúttal lehetővé teszi azt is, hogy biztosan eljussunk Krisztus megismerésére, hogy elmélyüljünk misztériumaiban, állandóan egyesüljünk vele és így necsak példaképünket lássuk benne, hanem az örök élet forrását, amelyet bőséges érdemeiből fakasztott: „Dicséret áldozata ad nekem tiszteletet s aki ezen az úton jár, annak mutatom meg az Isten üdvösségét”.13
1 Lásd fentebb 91-93. l.
2 Quidquid gestum est in cruce Christi, in sepultura, in resurrectione tertia die, in ascensione in caelum, in sede ad dexteram Patris, ita gestum est, ut his rebus, non mystice tantum dictis, sed etiam gestis, configuraretur vita christiana, quae hic geritur: „Ami csak történt Krisztus keresztrefeszítésekor, eltemetésekor, harmadnapon feltámadásakor, mennybemenetelekor, az Atya jobbján való uralkodásában, minden azért történt, hogy ezek necsak a misztikus értelmű szavakkal, hanem magukkal a cselekedetekkel is a keresztény élet példaképét állítsák elénk itt a földön.” Szent Ágoston: Enchiridion, c. 53.
3 Sermo 4. In nativitate Domini.
4 2Kor 5,14; Róm 6,4
5 Ef 2,6
6 Kol 3,1-2
7 Róm 6,4
8 Ef 2,4-6
9 Ascendamus cum Christo interim corde, cum dies ejus promissus advenerit, sequemur et corpore. Si ergo recte, si fideliter, si sancte, si pie ascensionem Domini celebramus, ascendamus cum ilo et sursum corda habeamus. – Ezt a beszédet, melynek kivonata áldozócsütörtök nyolcadába eső vasárnap olvasható a breviárium második nocturnumában, tévesen Szent Ágostonnak tulajdonították. Főgondolatai azonban kétségtelenül a nagy egyháztanító műveiből valók.
10 Gal 2,20
11 Én 2,14
12 Lk 10,16
13 Zsolt 49,23