Krisztus Jézus mennybemenetele előtt Egyházára hagyta legnagyobb gazdagságát: azzal bízta meg, hogy folytassa művét itt a földön.1 Krisztus műve, mint tudjuk, kettős: az Atya dicsérete és az emberek üdvözítése. Az Ige érettünk testesült meg: „Érettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért szállott le mennyekből”.2 Igaz, csakhogy Krisztus megváltásunk e művét is csak azért vitte végbe, mert szerette Atyját: „Hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát és amint meghagyta nekem az Atya, úgy cselekszem”.3
Az Egyház ezt a küldetését Krisztustól kapja. Azért kapta a szentségeket és a tévedhetetlenség kiváltságát, hogy megszentelje az embereket. De résztvesz Krisztusnak Atyja iránt tanúsított hódoló tiszteletében is, hogy folytassa itt a földön azt az istendicséretet, melyet Krisztus szent emberségében mutatott be Atyjának.
Mint mindenben, Krisztus Jézus ebben is példaképünk. – Szemléljük egy kissé a megtestesült Igét. Krisztus elsősorban az Atya egyetlen Fia, az örök Ige. Az imádandó Szentháromságban ő az a Szó, amellyel az Atya öröktől fogva kimondja mindazt, ami van. Ő az élő kifejezése az Atya összes tökéletességeinek, „lényegének képmása” és „dicsőségének fénye”, mint Szent Pál nevezi.4 Az Atya szemléli Igéjét, az ő Fiát. Benne önmagának tökéletes, lényegi és eleven képmását látja: ő az Atya legfőbb dicsősége. Ha Isten semmit sem teremtett volna, hanem mindent a lehetőség állapotában hagyott volna, akkor is megvolna az ő lényegéből fakadó, végtelen dicsősége. Az örök Szó, az Ige puszta létével mintegy isteni magasztaló ének, élő dicsérőének, aki az Atya dicséretét zengi, mint tökéletességei teljességének kifejezője. Ez a végtelen himnusz visszhangzik szüntelen „az Atya keblén”.
Mikor az Ige felvette az emberi természetet, azért „az maradt, ami volt”.5 Mindig az Atya egyetlen Fia és tökéletességeinek tökéletes képmása marad. Lényénél fogva állandóan az Atya eleven dicsőítése. Azt a végtelenül fenséges éneket, mely öröktől fogva hangzik, akkor énekelték először a földön, amikor az Ige megtestesült. Az Ige a megtestesüléssel mintegy az emberséget is belevonta ebbe a dicsőítő énekbe. A megtestesült Ige azt a dicséretet, mely az Istenség szentélyében zeng, emberségében is folytatja.
Krisztus Jézus ajkain, aki éppúgy igaz ember is, mint ahogyan igaz Isten, ez az ének emberi kifejezést, emberi hangsúlyt, valamint imádás-jelleget nyert. Ezzel az Ige, aki Atyjával egyenlő, eddig nem hódolhatott előtte, mint Ige. Jóllehet ennek az éneknek emberi kifejezése van, tökéletessége mégis szent és értéke isteni: végtelen értékű. Ki mérhetné fel azt a magasztos istentiszteletet, mellyel Krisztus hódolt Atyja előtt? Ki tudna valamit is hebegni arról a dicsérő énekről, melyet Jézus zengett legszentebb lelke mélyén Atyja dicsőségére? Krisztus lelke folytonos látomásban szemlélte Isten tökéletességeit. Ebből a szemlélődésből teljes hódolat és tökéletes imádás született, magasztos dicséret fakadt. Mikor Krisztus földi élete vége felé
Atyjához fordul, ünnepiesen kijelenti, hogy csak őt dicsőítette: ez volt élete főműve és tökéletesen teljesítette: „Én téged megdicsőítettelek a földön; a munkát elvégeztem, melyet rám bíztál, hogy azt megtegyem”.6
De jól jegyezzük meg, hogy az Ige, mikor személyesen egyesült természetünkkel, úgyszólván testileg egyesült az egész emberiséggel is. Így tulajdonképpen általa az egész emberiség résztvesz abban a tökéletes dicséretben, mellyel Atyjának hódol. Ebben is Krisztus teljességéből merítettünk, úgyhogy Krisztusban és Krisztus által minden keresztény léleknek, aki vele egyesült a kegyelemben, zengenie kell Isten dicséretét. Krisztus a mi fejünk, minden megkeresztelt az ő misztikus testének tagja. Őbenne és őáltala nekünk is meg kell adnunk Istennek minden dicsőséget és minden tiszteletet.
Ahogyan Krisztus részesített bennünket szenvedésében, ugyanúgy részt ad istendicséretéből is. – Talán a mi imádásunk és dicséretünk hozzáad valamit Jézus istendicséretének érdeméhez vagy tökéletességéhez? Egyáltalában nem. De Krisztus azt akarta, hogy a megtestesülés által az egész emberiség, melyet ő helyettesített, teljes joggal, elválaszthatatlanul egyesüljön minden méltóságával és misztériumával. Soha ne felejtsük el: ő egy velünk. Atyját a mi érdekünkben, de egyúttal a mi nevünkben is imádta és dicsérte. Ezért kell az Egyháznak, misztikus testének belekapcsolódnia abba az istentiszteletbe és dicséretbe, mellyel Krisztus embersége hódol most Atyja előtt „a szentek fényességében”.7 Ezért kell az Egyháznak bemutatnia, Vőlegénye példájára, ezt „a dicséret áldozatát”, mint Szent Pál nevezi,8 mely megilleti az örök Atya végtelen tökéletességeit.
1 L. fentebb az Egyházról szóló fejezetet.
2 A nicaeai hitvallásból.
3 Jn 14,31
4 Zsid 1,3
5 Az újévi zsolozsma egyik antifónájából.
6 Jn 17,4
7 Zsolt 109,3
8 Zsid 13,15