Hogy pedig gyónásunk teljes legyen, be kell vallanunk:
a) a halálos bűnöket, amelyekre emlékszünk. A bocsánatos bűnök bevallása, bár üdvös és hasznos, de semmiféle isteni vagy általános egyházi törvény által nincs előírva. Ha azonban valamely szerzetesrend egyházilag jóváhagyott szabályai a havi, vagy kétheti gyónást súlyos bűn terhe alatt előírják, ezáltal legalább némely bocsánatos bűn meggyónása is szigorúan kötelezővé vált. De meg kell mondanunk
b) a halálos bűnöket a maguk neme szerint. Nem elég tehát bevallani: vétettem a VII. parancs ellen, hanem azt is ki kell fejezni, hogy pl. lopás által. A bűnök különböző nemeit a Tízparancsról írt könyvecskéinkben ismertettük meg. Aki azonban akár tudatlanságból, akár feledékenységből a bűnök nemét megkülönböztetni nem tudja, legalább annyira meg kell határoznia vétkét, amennyire képes. Végre, ha semmi egyébre sem emlékszik, csupán csak arra, hogy súlyosan vétkezett, legalább ezt a tényt kell bevallania. Az ily esetekben azonban fennmarad a kötelezettség a pontosabb gyónásra, amint ez esetleg a visszaemlékezés folytán lehetségessé válik. Szükséges meggyónnunk továbbá
c) a halálos bűnök számát is. Úgy a tridenti szent zsinat, mint a legújabb egyházi törvénykönyv a 901-ik kánonban sürgeti, hogy vétkeinket szám szerint gyónjuk meg, amennyire csak ennek szorgos önvizsgálat által tudatára ébredünk. A gyóntatóatya tehát csak szoros kötelességét teljesíti, midőn efelől kérdést intéz.
Lehetőleg tehát a súlyos bűn pontos számát kell megadnunk és szentségtöréssel – halálosan – vétkezik az, aki csupa hanyagságból vagy könnyelműségből többet vagy kevesebbet mond, mint ahányszor a bűnt elkövette, avagy „körülbelül”-t mond akkor, midőn biztos számot tudna megjelölni. Az ilyenek ugyanis fontos dologban megtévesztik gyóntatójukat. Nem ritkán azonban az ily eljárást az aggályosság, jóhiszeműség, vagy a nagyobb biztonságra való (helytelen) törekvés bűntelenné teheti.
Lényegesen hiányos tehát azoknak vallomása, akik halálos bűneik számát csak amúgy általánosságban jelzik: pl. „sokszor káromkodtam”, „néhány szentmisét mulasztottam”, „olykor böjtöt szegtem”. Ennek alapján a gyóntató még csak megközelítő ítéletet sem alkothat.
Ha a gyónó gondos lelkiismeretvizsgálás után sem tud biztos számot adni, köteles a „körülbelül” hozzáadásával a valószínű számot megjelölni. Ez a „körülbelül” azonban a megnevezett számnál jóval többet vagy kevesebbet nem jelenthet. Így pl. a „körülbelül ötször”: 4–5–6 esetre érthető; a „körülbelül tízszer”: 8–10–12 esetre; a „körülbelül 20-szor”: 16–20–24 esetre; a „körülbelül 40-szer”: 35–40–45 esetre és így tovább.
Aki utóbb tudatára ébred, hogy többször vétett, mint amennyire a gyónásban megadott „körülbelül” kiterjedhet, ezt a többletet a következő alkalommal pótlólag meg kell gyónnia. Aki azonban később arra eszmél, hogy saját hibáján kívül nagyobb számot vallott, mint ahányszor valójában vétett, semmire sem köteles, minthogy a nagyobb szám a kisebbet magába foglalja.
Ha valaki bűneinek pontosabb, határozott számáról még csak hozzávetőleg sem tudja a gyóntatót tájékoztatni, mint ahogy ez a szokásos bűnösöknél történni szokott, eleget tesz kötelességének, ha jelzi, hogy ezt vagy azt a bűnt naponkint, hetenkint avagy hónaponkint hányszor szokta elkövetni.
Azok pedig, kik a vétekben teljesen elmerülten, a bűn állapotában éltek, mint pl. az ágyasok, bizonyos bűnökre nézve alig mondhatnak többet, mintha egyszerűen bevallják, hogy menynyi időt (hónapot, évet) töltöttek az illető körülmények között. A gyónás teljességéhez tartozik továbbá
d) mindama körülmények bevallása is, amelyek a halálos bűn nemét változtatják.
Így pl. nem volna teljes annak gyónása, aki magát paráznaságról vádolva elhallgatná, hogy ezt a bűnt házassal, rokonnal illetőleg felszentelt (fogadalmas) személlyel követte el. Ezek a körülmények ugyanis a paráznasághoz a házasságtörés, vérfertőzés illetőleg szentségtörés bűnét adják. Hasonlóképpen a gyónás teljessége ellen vétene, aki nem mondaná meg, hogy amit lopott, a templom tulajdona, akit megütött, tulajdon édesanyja.
Azokat a körülményeket azonban, amelyek a halálos bűnt bármennyire súlyosbítják, anélkül azonban, hogy hozzá más nemű súlyos bűnt adnának, bevallanunk nem szükséges. (Vö. 901. kánon.) Sőt a VI. parancs dolgában lehetőleg szűkszavúaknak kell lennünk s minden felesleges körülmény említésétől tartózkodnunk.
e) Végül a bűnt úgy kell meggyónnunk, ahogy azt tényleg elkövettük: gondolattal, szóval, cselekedettel. Aki tehát lopott, nem tenne eleget, ha csak lopási szándékról vádolná magát. A szándék és tett ugyanis a bűnös cselekedetben egy elválaszthatatlan, konkrét egészet alkot.
Viszont azonban nem kell okvetetlenül megmondanunk a bűnnek esetleges következményeit is. Ezek ugyanis többnyire már nem függenek a bűnös akarattól és sokszor fizikai szükségszerűséggel jönnek létre. Ámde, ha a gyóntató eziránt kérdést intéz, kötelesek vagyunk a valót feltárni. Nem ritkán ugyanis csak a bűn eredményéből lehet megítélni, vajon a gyónó nem esett-e egyházi büntetésbe, nincs-e az eset a főpásztornak fenntartva vagy nem forog-e fenn a jóvátevés kötelezettsége. Így pl. a magzatelhajtás bűnében részes csak akkor van az Egyházból is kiközösítve, ha szörnyű vétke eredménnyel járt.