Hasonlóképpen sokféle módja lehet a hálaadásnak is. Egyesek csendesen imádják magukban az isteni Igét. Az az emberi test, melyet magunkhoz veszünk, az örök Ige embersége. Általa magával az Igével egyesülünk, aki „az Atya kebléről” szállott le hozzánk. Az Ige lényegénél fogva teljesen Atyjáé: mindent tőle kap anélkül, hogy kisebb volna Atyjánál. De Jézus azt akarja, hogy minden újra visszaszálljon Atyjához: „Atyámért élek”. Lényege az, hogy Atyja által él. Mikor így egyesültünk vele és átadjuk magunkat neki, a benne való hit által bevezet bennünket a szentek szentjébe, „egész a kárpit belsejéig”.1 Itt egyesülhetünk azzal a bensőséges imádással, mellyel Jézus szent embersége hódol a Szentháromság előtt. E pillanatban annyira egyek vagyunk Krisztussal, hogy magunkévá tehetjük szent embersége minden megnyilatkozását és végtelenül kedves hódolatot mutathatunk be az Atyának és a Szentléleknek. Krisztus maga lesz a mi hálaadásunk, Eucharisztiánk. Ne felejtsük soha, hogy ő kiegészíti minden gyengeségünket, minden gyarlóságunkat, minden nyomorúságunkat. Milyen határtalan bizalmat kelt az Üdvözítő jelenléte a lélekben!
Vagy csatlakozhatunk ahhoz a dicsőítő énekhez, melyet a teremtett világ zeng, mely az Igétől nyerte létét, hogy minden létező, mely az Ige által lett – „mindenek őáltala lettek és nála nélkül semmi sem lett, ami lett”2 –, zengje őbenne és őáltala az Isten dicsőségét. Ezt teszi a pap is, amikor elhagyja az oltárt. Az Egyház, Krisztus jegyese, aki mindenki másnál jobban ismeri isteni Vőlegénye titkát, énekelteti a pappal ezt a bensőséges hálaadó éneket, lelke szentélyében, ahol az Ige honol. A lélek az egész teremtett világot Istene és Ura lába elé viszi, hogy minden, ami létezik és mozog, dicsőítse őt:
„Áldjátok az Urat az Úrnak művei mindnyájan,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat, az Úr angyalai,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat, egek,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat, vizek mind az ég felett,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat, az Úr erői mindnyájan,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat, nap és hold,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat, ég csillagai,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat, minden záporeső és harmat,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat az Isten szelei mindnyájan,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat, tűz és forróság,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat hideg és forróság,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat, harmat és dér,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat, fagy és hideg,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat, jég és hó,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat, éj és nap,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat világosság és sötétség,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.
Áldjátok az Urat, villámok és fellegek,
Dicsérjétek és felette magasztaljátok őt mindörökké.”3
A pap felhívja ezután a földet, a hegyeket és halmokat, a növényeket, tengereket és folyókat, a halakat, madarakat, vadállatokat, az embereket, papokat, a szenteket és alázatos szívűeket, hogy dicsőítsék a Szentháromságot, akinek Jézus szent embersége minden tisztelettel és dicsőséggel hódol. Milyen csodálatos ének ez, az egész teremtett világ himnusza, melyet abban a pillanatban zeng a pap, amikor egyesült a főpappal, az egyetlen közbenjáróval, az isteni Igével, aki mindent teremtett!
Mások odaülnek Mária Magdolnával Jézus lábához és bizalmasan beszélgetnek vele, hallgatják, amit lelkük mélyén mond, készen teljesíteni mindazt, amit kér tőlünk. Mert ezekben a percekben, amikor bennünk van az isteni világosság, Jézus gyakran megmutatja a nemes léleknek, mit kíván tőle. „A szentáldozás utáni óra a legértékesebb idő – mondja Szent Terézia. – Ekkor az isteni Mester maga oktat bennünket. Hallgassuk őt és hálából tanításáért csókoljuk meg lábát, könyörögjünk, hogy ne távozzék tőlünk.”4
Lassan, mintha magát Krisztust hallgatnánk, elolvashatjuk az utolsó vacsora utáni fenséges búcsúszavakat is, mikor Jézus elrendelte ezt a szentséget: „Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem… Aki parancsaimat ismeri és megtartja azokat, az szeret engem. Aki pedig engem szeret, Atyám is szeretni fogja azt, és én is szeretni fogom, és kijelentem neki magamat… Amint engem szeretett az Atya, én is szeretlek titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben… Ezeket szólottam nektek, hogy örömem teljék bennetek, és a ti örömetek teljes legyen… Barátaimnak mondottalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek… Mert maga az Atya szeret titeket, mivelhogy ti szerettetek engem, és hittétek, hogy én az Istentől jöttem ki… Ezeket szólottam nektek, hogy énbennem békességtek legyen. E világon szorongatástok vagyon; de bízzatok, én legyőztem a világot”.5
Továbbá beszélgethetünk az Üdvözítővel elmélkedő imádságban is, mintha ott térdelnénk a kereszt lábánál. Szóbeli imádságot is használhatunk. Elimádkozhatjuk az Oltáriszentségre vonatkozó zsoltárokat:
„Az Úr az én pásztorom,
Semmi sem hiányzik énnekem.
Legelőhelyen megpihentet,
Üdítő víz mellé vezet,
És felüdíti lelkemet…
Járjak bár a halál árnyékában,
Nem félek semmi bajtól sem, mert te velem vagy.”6
Az ilyen lélek áhítatgyakorlatai mind jók. A Szentlélek ihletése végtelenül változatos. Fontos csak az, hogy megismerjük ennek az isteni ajándéknak fenségét, melyet Szent Pál „kimondhatatlannak” nevez,7 és saját magunk, testvéreink, az egész Egyház szükséglete szerint merítsünk e végtelen ajándék kincseiből. Mert „az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe adott”, hogy velünk közölje.8 Krisztus mindent nekünk ad, mikor önmagát adja. Nekünk is mindent át kell adnunk neki ismételve szívünk mélyén az ő szavait: „Én mindenkor azt cselekszem, ami előtte kedves”,9 vagy Jézus azon szavait, melyeket Atyjához intézett az utolsó vacsorán, a tökéletes egyesülés vallomását: „Ami az enyém, mind a tiéd, és ami a tiéd, enyém”.10
Valóban, ismételjük: ez az Oltáriszentség tulajdonképpeni gyümölcse, önmagunk azonosítása Krisztussal a hitben és szeretetben. Ha méltóan vesszük magunkhoz Krisztus testét magunk vagyunk az, amit veszünk – mondja Szent Ágoston.11
Igaz, hogy a szentáldozás pillanata elmúlik, de hatása, az egyesülés Krisztussal, a lélek életével természete szerint állandó. Állandósága és mértéke tőlünk függ. Az Oltáriszentség azért az Élet szentsége, mert az egyesülés szentsége. „Jézusban kell tehát maradnunk és Jézusnak bennünk kell maradnia.” Ne engedjük, hogy a nap folyamán könnyelműségünk, szórakozottságunk, kíváncsiságunk, hiúságunk, önszeretetünk, önzésünk kevesbítse a szentség vételének és az eucharisztikus egyesülésnek gyümölcseit. Élő kenyeret, az Élet kenyerét, éltető kenyeret vettünk magunkhoz. Ez az igazi természetfeletti éltetőforrás. Tehát csak az Élet cselekedetei, az Isten gyermekének cselekedetei illenek hozzánk minden nap, mikor ezzel az isteni kenyérrel táplálkoztunk, hogy átalakuljunk benne. Mert „aki azt mondja, hogy őbenne lakik, annak úgy is kell élnie, mint ahogyan ő élt”.12
Nagylelkűségünk hiánya miatt, restségünk és gyávaságunk mentegetésére ne mondjuk, hogy gyengék vagyunk. Ez igaz ugyan, igazabb, mint gondolnánk. Gyengeségünk e mélysége mellett azonban (mert valóban az), mely különben teljesen összeegyeztethető a jószándékkal és amelyet Krisztus Urunk jobban ismer, mint mi magunk, van egy másik mélység is, Krisztus érdemeinek és kincseinek tengere – és a szentáldozással ez a Krisztus van bennünk.
1 Zsid 6,19
2 Jn 1,3
3 Dán 3,57-73
4 A tökéletesség útja, 25. fej.
5 Jn 14-16. fej.
6 Zsolt 22,1-4
7 2Kor 9,15
8 Jn 3,35
9 Uo. 8,29
10 Uo. 17,10
11 „Ennek a tápláléknak tulajdonképpeni ereje, melyről itt szó van, az egység, úgyhogy amikor szorosan egyesülünk Krisztus testével és tagjai leszünk, azok vagyunk, amit magunkhoz veszünk.” Virtus ipsa, quae ibi intelligitur, unitas est, ut redacti in corpus ejus, effecti membra ejus simus, quod accipimus. Sermo 57., c. 7.
12 1Jn 2,6. Ezért kéri az Egyház pünkösd után a 2. vasárnap szentmiséjében: „Tisztítson meg minket, Urunk, a nevednek szentelt felajánlás és napról-napra vigyen előbbre a természetfeletti életben”.