(szigorú böjti nap)
„Áldjon meg leányom, a Magasságbeli Isten, a Föld minden asszonyánál jobban. Áldott az Úr, a mi Istenünk, aki az eget és földet teremtette, ő vezérelt téged, hogy levágd ellenségeink fejét. Ezért a te dicséreted nem hal ki az emberek szívéből, akik megemlékeznek Isten hatalmáról mindörökké” (Judit, 13, 18, 19)
„Jobbodon a Királyné áll, Ofír aranyától ékesen.” (Zsolt 45, 10)
„Ékesebb vagy az emberek fiainál, kedvesség ömlik el ajkadon, azért áldott meg téged örökre az Isten…Szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot, azért kent fel téged Isten, a te Istened, az öröm olajával, társaid felett.” (Zsolt 45, 3)
Szűzanya előttünk járt a hitben …
Abban az időben: Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki jegyese volt egy férfinak, a Dávid házából való Józsefnek. A szűz neve Mária volt. Az angyal belépett hozzá, és így szólt:
„Üdvöz légy, kegyelemmel teljes! Az Úr veled van! Áldottabb vagy te minden asszonynál…!”
Jézus édesanyja előttünk járt a hitben.
Biztosak lehetünk benne, hogy Máriát egészen váratlanul érte az angyal megjelenése Názáretben. Az angyali üdvözlet alkalmával olyan dolgokat hallott, amit elképzelni sem tudott.
Hogyan születhet gyermeke, amikor még nincs férjnél?
Hogyan fog megvalósulni Isten megváltó terve az ő életében?
Miért őt választotta ki arra, hogy a Megváltó Anyja legyen?
Mindezekre a kérdésekre nem volt azonnali válasz Mária számára, nem értett meg rögtön mindent, amit az angyal közölt vele. Mégis hittel igent mondott Isten akaratára, vele kapcsolatos személyes tervére. Ezért is nevezi őt valamivel később rokona, Erzsébet boldognak:
„Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” (Lk 1,45).
„Akit Te , Szent Szűz, Erzsébetet látogatván hordoztál”
Azokban a napokban Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott:
„Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse? De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!”
Mária megszólalt:
„Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben! Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék…”
Nem csak az angyali üdvözlet, azaz Jézus születése hírüladásának pillanatára vonatkozik ez, hanem Mária egész életére. Végig járta a hit engedelmességének útját, előttünk járt, hogy példát mutasson nekünk, hogyan engedelmeskedjünk Istennek.
Mária előttünk járt a szeretetben…
A Boldogságos Szűz édesanyai szeretetét gyermeke, fia iránt felesleges bizonygatnunk.
Az ő szeretete veszi körül Jézust gyermekségében és fiatalkorában, ez a szeretet gondoskodik a gyermek felneveléséről, ez az édesanyai szeretet aggódik, amikor a 12 éves Jézus egy zarándoklat alkalmával Jeruzsálemben marad és a templomban találják meg.
Ez az anyai szeretet kíséri el Jézust a szenvedés útján, a keresztúton, és ez a szeretet ad Máriának erőt, hogy ne fusson el a kereszttől, ne meneküljön el, mint például az apostolok, hanem mindvégig fia mellett maradjon.
Mária előttünk jár a szeretetben, példát mutatván, hogy a szeretet köthet minket Krisztus keresztjéhez, amely szeretetünk forrása. A Szűzanya előttünk járt a Krisztussal való tökéletes egységben. Elsősorban lelki egységre gondoljunk. A szülésből fakadó anyaság után Mária a szeretetből és a lelki újjászületésből fakadó egységre is eljut fiával. Szeretettel hallgatja az ő szavait és ő maga is tanítvánnyá válik.
E lelki egység teszi őt képessé arra, hogy közvetítő és közbenjáró legyen, aki fia segítségét kéri az emberek érdekében. Ez mutatkozik meg például a kánai menyegző esetében, valamint mindannyiszor, ha segítségét kérjük az isteni kegyelmek elnyeréséért.
Az ember megdicsőülése…
Jézus édesanyjának személyében és életében megcsodálhatjuk, hogy Istennek az emberrel kapcsolatos üdvözítő terve hogyan valósul meg. Isten minden embert a mennybe hív, mert azért teremtette meg az embert és azért ajándékozza az életet, hogy szeretetével éltessen bennünket és elvezessen az örökké tartó szeretetbe, az üdvösségre.
Szűz Máriára is érvényes, miként minden emberre, hogy nem csupán Isten szándékának és kegyelmének köszönhetően nyerhetjük el az örök boldogságot, hanem ehhez a mi közreműködésünk, az isteni üdvözítő szándékkal való együttműködésünk is szükséges.
Szűz Mária életét szemlélve világossá válik számunkra mindkettő.
Isten kiválasztja őt egy különleges feladatra és alkalmassá teszi őt annak betöltésére, de Mária beleegyezése is szükséges ahhoz, hogy a Megváltó Anyja legyen.
„Akit, Téged, Szent Szűz a Mennybe fölvett”
A Mária-ünnepek bevezetnek minket az Isten és az ember kapcsolatának titkába, az anyaság titkába, a születés titkába, a bűntelen élet titkába, a mai ünnep pedig, Szűz Mária mennybevételének napja, az üdvösségre, a mennybe jutás titkába.
Ma azt ünnepeljük, hogy a mindenható Isten Jézus édesanyját megdicsőítette azzal, hogy földi életpályája befejezése után testével és lelkével felvette őt a mennyország dicsőségébe.
Mindannyiunkra a test szerinti megdicsőülés vár, bár nem olyan módon, mint Szűz Mária esetében, de hisszük, hogy halálunk után Isten feltámaszt minket az örök életre, s e feltámadásban új testet kapunk Istentől, amely megdicsőült test újra egyesül majd halhatatlan emberi lelkünkkel.
A „názáreti lányról”, Máriáról elmondhatjuk, hogy nem csak a Megváltó édesanyja, szülője volt, hanem gondoskodó édesanya, az Úr hűséges tanítványa, az isteni Ige hordozója és Isten szavának hallgatója, a megváltás szolgálója, az együtt szenvedést vállaló anya, az Istennek hittel engedelmeskedő ember.
Mindezek méltóvá tették őt arra, hogy Isten felemelje a mennybe, elvezesse abba a dicsőségbe, amely mindannyiunkra vár.
A mennybe felvett Szűzanya tehát egyrészt példa arra, hogy Isten terve bennünk is megvalósulhat, ha Isten szolgálatába állunk, másrészt utat mutat, hogy a mennyország elérése legyen legfőbb életcélunk.
A remény ünnepe ez minden keresztény számára, hogy egyszerű teremtményként eljuthatunk a teremtő Istenhez, akinek életünket köszönhetjük. azért alkotott meg minket, hogy emberi és istengyermeki méltósággal közeledjünk felé. Isten érdemesnek és méltónak tart minket arra, hogy üdvözítsen, mégpedig nem csupán halhatatlan lelkünket, hanem evilági testünket is újjá alkotja, hogy az örök dicsőségben vele lehessünk.
Emberi testben való létezésünk nem lehet korlát, amely elválaszt bennünket az örökléttől, ezért Istentől kapunk majd a feltámadásban új testet, amely már nem hordozza magán a földi test hiányosságait, gyengeségeit, hanem méltó lesz arra, hogy a végtelen Isten elé járulhassunk.
A testet az Atya teremtette az ember számára, a Fiúisten megváltotta, a Szentlélek pedig megszenteli, és a mindenható Isten fogja újjá alkotni.
Szűz Mária mennybevételének eseménye erősíti bennünk a feltámadás és az örök élet reményét. Őbenne megmutatkozik és az emberek közül elsőként mutatkozik meg az a dicsőség, amelyre Isten meghív minket.
Törekedjünk arra, hogy eljussunk a mennyországba!
Ma, Nagyboldogasszony napján Szűz Mária mennybevételét ünnepeljük, azt a hittitkot, hitigazságot, hogy a mindenható Isten a Boldogságos Szüzet megdicsőítette azzal, hogy földi életpályája befejezése után, testével és lelkével felvette őt a mennyország dicsőségébe.
A mai ünnepen mindehhez hozzá kell tennünk azt is, hogy Mária előttünk járt a mennybe vezető úton.
Az emberi élet végső célja az üdvösség, a mennybe jutás. Mária élete beteljesedett azáltal, hogy eljuthatott az üdvösségre, hitének, szeretetének, Krisztussal való egységének, valamint a végtelen isteni kegyelemnek köszönhetően. Mária előttünk járt a mennybe vezető úton, s ezáltal utat mutat számunkra, hogy mi is eljuthatunk az üdvösségre.
Urunk, Jézus Krisztus!
Édesanyád, Szűz Mária egész élete szolgálat volt, hiszen ő minden pillanatban Isten akaratát kereste és teljesítette.
Nem földre szállt angyal ő, hanem ember, mint mi. Emberként született a világra és emberként élte életét. A mennyei megdicsőülésben azért részesült, mert a Megváltó Anyjaként élt és Isten nem engedte, hogy testét romlás érje.
A mennybe felvett Szűzanya életpéldája arra ösztönöz bennünket, hogy mi is a menny felé törekedjünk.
___________________
Szent Özséb hitvalló t 350 k. Római pap volt és az arilinus Kanstaneius csiszár alatt állhatatosan védte a katolikus hitet.
A császár ezért házában egy szebába záratta. Miután így hét hónapot töltött imádságban, az Úrban elhúnyt.
_________________
Szent Rókus hitvalló – a gyógyító szent
„Aki meg akar szabadulni a döghaláltól, hívja bizalommal Szent Rókus nevét”.
Szent Rókus az orvosok és kórházak védőszentjét ifjú zarándokként, bottal a kezében, kenyeret hozó kutyával, lábán pestises keléssel, a vállán vörös kereszttel szokták ábrázolni.
A halála után hatvan évvel keletkezett életrajza a következőket mondja el:
Montpellier nagy és híres város volt Franciaországban. A város ura egy nemes lovag, János, a király rokona volt. Nemes volt származása, de még inkább erényei miatt. Felesége, Libera szintén nemes és szép asszony volt. Imádságaikkal és jó cselekedeteikkel mindketten Isten kedvében jártak, de gyermekük nem született. Ezért fogadalmat tettek, hogy ha Isten gyermekáldásban részesíti őket, gyermeküket Krisztus szolgálatára szentelik.
Egy napon, amikor Libera imádságba merülten Krisztust és az ő Boldogságos Anyját erre kérlelte, angyali hangot hallott: „Libera, Isten meghallgatta imádságodat, kegyelmet nyersz az Úrtól.”
Libera fiút szült, akit a keresztségben Rókusnak neveztek. Mellkasának bal oldalán kereszt látszott, mely már ekkor Krisztus előtt kedvesnek mutatta. A szülők nagyon csodálkoztak a dolgon és áldották érte az Urat, s épp emiatt anyja nem bízta dajkára, ahogy akkoriban szokás volt, hanem ő maga szoptatta és dajkálta. Libera asszony hetenként kétszer böjtölt, ugyanakkor a kis Rókus is tartózkodott a tejtől, s csak egyszer szopott. Feltűnő volt azonban, hogy ezeken a napokon a gyermek elevenebb és vidámabb volt, mint máskor.
Rókus öt éves korában már engedelmes és erényes gyermek volt, oldalán a kereszt megmaradt és vele együtt növekedett. Amikor iskolába kezdett járni, kitűnt tudásával; közben böjtölt, imádkozott és jótékonykodott. Amikor 12 éves lett, megkezdte vezeklési gyakorlatait.
Ebben az időben atyja halálos beteg lett. Közel érezve a halált, magához hívta a fiát és így beszélt hozzá:
„Rókus, egyetlen örökösöm, látod, én hamarosan bevégzem életemet. Végrendeletben az örökséggel együtt négy dolgot bízok rád.
Először: miként tanultad, szüntelenül Jézus Krisztusnak szolgálj.
Másodszor: ne feledkezz meg a szegényekről, az özvegyekről és az árvákról. Harmadszor: rád bízom vagyonomat, hogy jó célra használd.
Negyedszer: adj otthont a nyomorultaknak és a szegényeknek.”
Rókus mindezt készséggel megígérte, s ezután atyjának, Jánosnak, halhatatlan lelke elhagyta a halandó testet. Amikor Rókus tizenöt éves lett, édesanyját is eltemette, és hozzáfogott, hogy atyja végrendeletét maradéktalanul végrehajtsa.
A szent helyek mellett fölkereste a szegények házait, s a nyomorultakat, elnyomottakat és betegeket a szükséges javakkal és jó szóval támogatta; az özvegyeket és árvákat vigasztalta, a szegény leányokat férjhez adta. Ily módon szétosztotta a szegények között atyja vagyonát.
Ezután elhatározta, hogy elhagyja hazáját és fölkeresi a kereszténység nagy zarándokhelyeit. Zarándokruhát öltött, s bűnbánó lélekkel útra kelt Róma felé.
Amikor Piacenzába érkezett, látta, hogy igaz, amit útközben hallott: a városban súlyos járvány aratott. Az egyik kórház gondnokát, Vincét kérlelte, engedje meg, hogy ápolja a betegeket. Az eleinte tiltakozott, mert féltette az egészséges fiatalembert a betegségtől. Végül azonban engedélyt adott.
Rókus a betegek között szokása szerint előbb mindent és mindenkit megáldott Jézus Krisztus nevében, és utána látott munkához.
Félelem nélkül gondozta a betegeket, akik szentként fogadták, mert tapasztalták, hogy gyógyulást hoz nekik. Amikor a kórházban elvégezte a napi munkáját, megkereste a betegeket a városban is. Megjelölte őket a szent a kereszt jelével, majd megemlékezvén Jézus Krisztus szenvedéséről érintésével meggyógyította őket.
Piacenzától búcsút véve Cesenába vitte útja. Itt szintén járvány tombolt, s mint előbb, rövid idő alatt ezt a várost is megszabadította a bajtól. Rómába érve látnia kellett, hogy a járvány elborította az egész várost.
Élt abban az időben Rómában egy bíboros, aki szintén megbetegedett. Amikor Rókus a házába lépett, csodálatos vigasztalás és remény költözött a bíboros lelkébe, mert azonnal megérezte, hogy Rókus Isten nagyon kedves embere. Ezért segítségét kérte, s íme, Rókus az ujjával keresztet rajzolt a homlokára. A kereszt látható lett és maradt a bíboros homlokán, és a beteg meggyógyult. Amikor azonban arra kérte Rókust, hogy vegye le homlokáról a kereszt jelét, mert nem akar látványosságul szolgálni, Rókus buzdította, hogy az Úr szenvedésére emlékezve viselje csak teljes tisztelettel a keresztet a homlokán, hiszen az szabadította meg a pestistől.
A bíboros elvitte Rókust a pápához, aki Rókus homlokán mennyei fényességet látott ragyogni. Rókus teljes búcsút nyert a pápától. Amikor azonban a bíboros hazája és családja felől érdeklődött, mivel Rókus semmi mulandó dicsőséget nem keresett, eltitkolta származását. A pápa megáldotta, hazatértek és Rókus három évig a bíborosnál lakott. Gondozta a szegényeket és a járványtól sújtottakat.
Három év múlva a bíboros, aki már nagyon öreg volt, meghalt. Rókus ekkor elhagyta Rómát és Riminibe ment, majd Novarába, s mindkét várost, mint a korábbiakat, megszabadította a pestistől. Novarából Piacenza felé vette útját, mert hallotta, hogy ott a járvány erősebben dühöng, mint másutt. Mindig arra törekedett ugyanis, hogy Jézus Krisztus nevében és szenvedésének erejéből segítséget nyújtson a járvány ellen. Mindenütt először a szegények házait és kórházait kereste meg, hiszen ott nagyobb szükség volt a segítségre.
Amikor már hosszú időt töltött a piacenzai kórházban, s szinte minden beteget meggyógyított, az egyik éjszaka álmában angyali szót hallott: „Rókus, Krisztus híve, kelj föl, mert a pestis most benned van, keress gyógyulást!” Ő azonnal érezte testében a betegség mérgezett nyilát és hálát adott Istennek. Olyan fájdalom fogta el, hogy jajgatására a körülötte alvók mind fölébredtek. Ezért elhagyta a hálótermet és a küszöbön várta a hajnalt. Reggel a polgárok az ajtó előtt találták. Szemrehányást tettek a kórház igazgatójának, aki mentegetőzött, hogy nem ő tette ki Rókust. Amikor azonban a polgárok fölismerték, hogy Rókus beteg, kiűzték a városból, nehogy megkapják tőle a bajt.
A pestis okozta fájdalmak ellenére mindent türelemmel viselt és mindenért áldotta Istent. Egy közeli völgy erdejébe húzódott vissza, ahol itt egy kicsi kunyhót csinált magának. Majd megemlékezve Jézus nevéről, így imádkozott:
„Hálát adok neked, üdvözítő Jézus, hogy most, amikor a betegség kínoz, ezen az elhagyatott helyen kegyelmeddel felüdítesz engem!” Alig fejezte be imádságát, egy kis felhő szállt le az égből, s a kunyhója mellett a földre ereszkedve forrást fakasztott, mely oltani kezdte Rókus szomját. A forrás mind a mai napig megvan.
Volt a közelben egy falu. Ott élt egy Gotthárd nevű istenfélő ember, kinek nagy birtoka és nagy családja volt. Vadászkutyái közül az egyiket különösen kedvelte, s ennek megengedte, hogy az asztalról egyen kenyeret. Amikor Rókus éhezett, ez a kutya vitt neki kenyeret. Egyik nap, amikor különlegesen finom kenyér került az asztalra, s a kutya szokása szerint elindult vele, Gotthárd a kutya után indult és rátalált Rókusra. Amikor látta, hogy a kutya neki adja a kenyeret, szent félelemmel köszöntötte és leült melléje. Rókus azonban figyelmeztette: „Barátom, menj el innen, mert betegségem nagyon veszedelmes.”
Gotthárd hazatérve így gondolkodott magában: Ez a szegény ember, akit ott hagytam az erdőben, biztosan Isten embere, mert a kutyám, az értelmetlen állat kenyeret vitt neki. Mennyivel inkább kell ugyanezt tennem nekem, aki értelmes ember és keresztény vagyok! Ezen gondolatokkal visszatért hozzá, és azt mondta: „Segíteni akarok neked, szent zarándok, s többé nem akarlak magadra hagyni.”
Rókus hálát adott Istennek és kezdte Gotthárdot Krisztus törvényére oktatni. Egy ilyen együttlét alkalmával, mivel a kutya már nem hozott kenyeret, Gotthárd kezdett élelemről gondolkodni, s mivel egyre éhesebb lett, segítséget kért a szenttől.
Ő az Úr szava szerint („Arcod verítékével eszed a kenyeret”) buzdította: térjen vissza a faluba, mondjon le mindenéről, kövesse Jézus Krisztus útját és az Ő nevében kolduljon.
Gotthárd azonban mert közismert és gazdag ember volt azt mondta, hogy ő ezt szégyenli. Később azonban, miután Rókustól sok tanítást hallott, bement Piacenzába, ahol szintén sokan ismerték és koldulni kezdett. Bezörgetett egyik ismerőse ajtaján és alamizsnát kért. Az keményen megszidta, amiért nevetségessé teszi magát azzal, hogy okos és gazdag létére koldul, s haragosan elűzte. Gotthárd másokhoz fordult alamizsnáért, de sokan megtagadták tőle az alamizsnát. Mindezeket még aznap megtámadta a ragályos kór. Amikor visszatért az erdőbe, elbeszélte Rókusnak a történteket, Rókus pedig megmondta, hogy a barátja hamarosan meg fog halni. Így is történt.
Jóllehet Rókust még mindig gyötörte a betegség, az erdőben hagyva Gotthárdot a járvány sújtotta városba ment. Jézus nevében megáldotta, megérintette és meggyógyította a betegeket, majd még mindig betegen és sántán visszatért az erdőbe. Akik hallottak róla, sokan fölkeresték, s Rókus szükségleteik szerint csodákat tett velük.
Kis idő múltán Gotthárd bement a városba, s Rókust egyedül hagyta az erdőben. Rókus imádkozni kezdett, hogy Isten szabadítsa meg a betegségtől, s ekkor álomba merült. A visszatérő Gotthárd a kunyhó közelébe érve angyali hangot hallott:
„Rókus, Isten barátja, az Úr meghallgatta imádságodat, íme, meggyógyultál betegségedből. Az Úr parancsa, hogy indulj haza.”Gotthárd elámult a hang hallatára, már csak azért is, mert addig nem tudta Rókusnak a nevét.
Amikor Rókus gyógyultan ébredt az álomból, elmondta neki, amit hallott. Rókus nagyon megkérte, hogy el ne árulja a nevét, mert nem akar földi dicsőséget.
Néhány nap múlva elbúcsúzott Gotthárdtól és társaitól, és zarándokként hazafelé indult. Amikor Lombardiában Angera közelében járt, a vidék urának katonái épp háborúskodtak és elfogták Rókust. Mint kémet vitték uruk elé, az pedig anélkül, hogy kivizsgálta volna a dolgot, börtönbe vetette. Rókus Jézus nevét segítségül híva türelemmel vállalta a börtönt, s éjjel és nappal Istennek ajánlotta magát. A börtön otthona lett, mert vezeklésként és remeteségként fogadta.
Így telt el öt év. Akkor mivel Isten akarata az volt, hogy a szent férfiú lelke a szentek körébe kerüljön az az ember, aki élelmet szokott vinni Rókusnak a börtönbe, látta, hogy a börtönből csodálatos fény sugárzik. Rókus térden állva imádkozott és mindent az Úr kezébe ajánlott. A dolognak híre ment, s a városból sokan a börtönhöz siettek, s mind látták a csodát. Dicsérték Istent és kárhoztatták a börtön urát kegyetlenségéért.
Amikor Rókus fölismerte, hogy Isten akaratából be fogja végezni ezt a halandó életet, szólította a börtönőrt és kérte, Isten és a Boldogságos Szűz nevében engedje meg, hogy pap jöjjön és meggyóntassa őt. Miután meggyónt, azt kérte, hogy három napra hagyják magára, hogy igazán fölkészülhessen halálára. Tudta ugyanis, hogy a város polgárai mennyire ki akarják szabadítani a börtönből. A gyóntató ezt elmondta urának, aki gondoskodott három zavartalan napról.
A harmadik nap végén az Úr angyala ezzel az üzenettel jött:
„Rókus, az Úr a lelkedért küldött engem. Mondd meg, mi az utolsó kívánságod?” Rókus akkor áhítatos imádságban arra kérte a mindenható Istent, hogy azok a keresztények, akik Jézus nevében áhítattal megemlékeznek róla, szabaduljanak meg a járványos betegségtől. Amikor imádságát befejezte, kilehelte lelkét.
A harmadik nap elmúltával a város ura elküldte embereit, hogy kiszabadítsa Rókust a börtönből. Ám azok már holtan találták. Az egész börtön csodálatos fényben sugárzott, amiből megérthették, hogy Isten barátja volt az, aki ott meghalt.
Rókus fejénél és lábánál egy-egy nagy gyertya égett. A feje alatt egy táblát találtak, melyen arany betűkkel írva állt: Isten meghallgatta, amit a betegek számára kért.
Az írásból megtudták Rókus nevét és nemes származását. Amikor a város urának anyja meghallotta a hírt, fölismerte, hogy az unokája volt, s amikor a temetésre előkészítették, a keblén látható keresztről ráismert a rokonság is. Fájdalommal és bűnbánattal telve temették el.
Ennyit tudhatunk meg Rókusról életrajza alapján. Tisztelete 1420 körül Montpellier-ben kezdődött, s nagyon hamar egész Észak-Itáliában, főleg Piacenza környékén elterjedt. 1477-től sorra alapították a Szent Rókus társulatokat betegápolásra, főleg járványok idején.
A 15. század végétől a tizennégy segítő szent között járványok ellen hívták segítségül. A 16-18. században az egyik leginkább tisztelt szent volt Európában.
Magyarországon sok helyen fogadott ünnepként ülték meg napját, mert tapasztalták segítségét. Szent Rókus oltalma alatt áll az 1796-ban épített pesti járványkórház is.
Halála után mindjárt szentként kezdték tisztelni. Különösen a pestis és a járványok ellen hívták sok sikerrel segítségül. A konstanzi zsinat (1414-18) atyái is tanúsíthatták, mint szűnt meg egy járvány Szent Rókus közbenjárása által. Ez a körülmény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tisztelete világszerte elterjedt. A 15. század közepétől kezdve mindenfelé búcsújáró helyek, templomok és kórházak hirdették dicsőségét.
Tiszteletének rohamos terjedésével lépést tartott a legendaköltészet. A kegyeletes képzelet kitöltötte azokat a hézagokat, amelyekre a történelem nem tudott feleletet adni. Ez a költészet azonban sohasem gazdagította volna életét új vonásokkal, ha a történeti Rókusban nem lobogott volna oly hősi fokban az Isten és a szenvedő emberek szeretete.