A gyónás szükségessége abból a minden kétséget kizáró isteni parancsból következik, amely akkor hangzott el, midőn az Üdvözítő legfőbb törvényhozói tekintélyével kijelenté apostolai előtt: „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva”. (Jn 20,23)
Ámde nemcsak az isteni parancs s az azt magyarázó egyházi törvény teszi a gyónást szükségessé, hanem az emberi nem nagy átlagának lelki egyensúlya s ebből kifolyólag a társadalom békéje s rendje is. amelyet a gyónás a lehető leghathatósabban mozdít elő. És így valóban az Üdvözítő nemcsak bölcs törvényhozónak, hanem egyben a lelkek legkitűnőbb ismerőjének s szeretőjének is bizonyult, midőn azt isteni tekintélyével elrendelte.
Mermillod püspök, később bíboros (1824–1892), akit hazája hithűségéért száműzött, Lyonban hölgyeknek adott lelkigyakorlat alkalmával a következő kedves kis epizódot beszélte el életében. Mint Genf lelkipásztora valahol látogatóban járt, midőn véletlenségből terembe tévedt, ahol a helybeli színtársulat tartotta közös étkezését. Bocsánatot kérve, nyomban visszavonulni készül. De hasztalan. A színészek nem akarják elszalasztani ezt a váratlanul nekik jutott szerencsét, amely a kiváló pap, tudós és szónok látogatásával őket érte. Szinte erőszakkal ültetik le az asztal fejénél. Azután valahogyan a gyónásra terelődött a beszéd fonala. Csak úgy röpködtek a többé-kevésbé szellemes, finoman gúnyos s tréfás megjegyzések. Mermillod egyszerre csak félbeszakítja ezt a szócsatát, amelyben ő minden igazsága mellett is, győzelmet alig remélhetett. „Nézzenek csak ki hölgyeim s uraim! – szól a színészsereghez, az ablakra mutatva. – Lássák csak, az a kis gőzhajó mint küszköd ott a hullámokkal, kéményén kormos gőzt okádva s mint igyekszik a genfi part felé. Gondolják csak el azt a drámai jelenetet, ha a kazán túlfűtés folytán szétrobbanna s a hajócska szemünk láttára elsüllyedne, annyi kincset, reményt s boldogságot magával temetve … De lássák hölgyeim s uraim, ez alig történik meg valaha. Az emberi okosság ugyanis gondoskodott biztosító szelepről, mely túlfeszültség esetén kinyílik s a felesleges gőzt kiengedi. Lám, a léleknek ez a biztosító szelepe a szentgyónás. Midőn a szívet a bűnokozta lelkifurdalás, aggodalom s bánat már szinte szétrepeszti, megnyílik a gyónás szelepje. És a szív meg van mentve.” A találó hasonlat a színészeket néhány pillanatra elnémította. A lelkipásztor felhasználta ezt a kedvező időpontot s udvarias elköszönés után távozott. Kevéssel utóbb fiatal színésznő kereste fel, őszintén bevallva, hogy ez a színtársulat előtt elmondott hasonlat mentette meg az öngyilkosságtól. Bánata már-már a genfi tóba kergette, de most már reményli, hogy egy jó, őszinte gyónás, minőt már régen nem végzett, lelki egyensúlyát helyre zökkentheti. Úgyis történt.