Van egy nagyon fontos általános készség, mely az egyesülés természetéből következik és amely csodálatosan alkalmas arra, hogy állandóan előkészítsen bennünket a Jézus Krisztussal való egyesülésre, különösen pedig ennek az egyesülésnek a tökéletességére. Abban áll ez a készség, hogy gyakran megújítjuk jószándékunkat: magunkat teljesen odaadjuk Krisztus Jézusnak.
Legelőször a keresztségben adtuk át magunkat a megtestesült Igének. Krisztus akkor vette először birtokába a lelkünket. A kegyelem által akkor kezdtünk Istenhez hasonlítani és vele egyesülni. Minél állandóbb az a keresztségben nyert készségünk, hogy meghalunk a bűnnek és Istennek élünk, annál tökéletesebb a távolabbi előkészületünk, hogy bőségesen befogadhassuk az eucharisztikus kegyelmet. Ha állandóan hozzátapadunk a bocsánatos bűnhöz, a megfontoltan elkövetett gyarlóságokhoz, a szándékos hanyagságokhoz, a tudatos hűtlenségekhez: mindezzel csak megbántjuk a hozzánk betérő Urat. Ha vágyódunk ezen egyesülés tökéletességére, nem szabad „alkudoznunk” Krisztussal szívünk odaadásában. A legkisebb helyet sem szabad fenntartanunk szívünkben a teremtménynek, melyet önmagáért szeretünk. Ki kell üresítenünk magunkat, el kell szakadnunk a teremtménytől, vágyódnunk kell az után, hogy Krisztus végre teljesen uralomra jusson bennünk azáltal, hogy egész lényünket alávetjük evangéliumának és Lelke működésének.
Ez a legkiválóbb előkészület. Mi akadályozza akkor Krisztust, hogy teljesen azonosítson bennünket önmagával, mikor hozzám jön? Talán testi-lelki gyarlóságaink, a számkivetettségünkkel járó nyomorúságok, emberi természetünk rabszolgaláncai? Semmiesetre sem. Ezek a tökéletlenségek, sőt hibák, melyeket akaratunk ellenére elkövetünk, de megsiratunk és iparkodunk kiirtani, nem tartják vissza Krisztust. Ellenkezőleg, azért jön hozzánk, hogy segítsen kiirtani ezeket a hibákat és türelmesen viselni ezeket a gyengeségeket. Mert ő könyörületes főpap, „ismeri alkotásunkat és tudja, hogy porból valók vagyunk”.1 Magára vette minden gyarlóságunkat: „Ő valóban hordozta a mi betegségeinket”.2
A tökéletes egyesülést azok a rossz szokások akadályozzák, amelyeket ismerünk, mégsem küzdünk ellenük, mert a nagylelkűség hiánya miatt nem merünk hozzájuk nyúlni; azok a vonzalmak, amelyekkel ragaszkodunk önmagunkhoz vagy a teremtményhez. Pedig mindaddig, míg önmagunk éber ellenőrzésével és az önmegtagadással nem iparkodunk kiirtani ezeket a rossz szokásokat és vonzalmakat, addig Krisztus nem részesíthet bennünket kegyelme bőségében.
Különösen áll ez a felebaráti szeretet ellen irányuló szándékos vagy szokásos hibákra. Ezt majd részletesebben kifejtjük, amikor azokat az indítóokokat tárgyaljuk, amelyek alapján szeretnünk kell egymást. De itt is röviden megemlítjük. Az Úr Jézus és misztikus teste egy. A kegyelem által minden keresztény az ő tagja. Amikor áldozunk, az egész Krisztust vesszük magunkhoz, azaz a szeretet által Krisztus fizikai lényével is, meg tagjaival is egyesülünk. Nem választhatjuk szét őket. Krisztus Urunk azt akarta, – mondja a trienti zsinat, – hogy „ez a szentség jelképe legyen azon misztikus test bensőséges egységének, melynek ő a feje”.3 „Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, mindnyájan, kik egy kenyérben részesülünk” – mondja Szent Pál.4 Halljuk, mit mond maga Krisztus: „Ha ajándékodat az oltárra viszed, és ott eszedbe jut, hogy atyádfiának van ellened valamije: hagyd ott ajándékodat az oltár előtt és eredj előbb megbékülni atyádfiával és akkor menj és ajánld fel ajándékodat.”5 Azért a legkisebb szándékos hidegség, a legkisebb neheztelés felebarátunk iránt nagy akadálya annak a tökéletes egyesülésnek, melyben Krisztus akar részesíteni bennünket az Oltáriszentségben.
Ha tehát felfedezzük szívünkben, hogy makacsul ragaszkodunk saját ítéletünkhöz vagy önszeretetre hajlunk és különösen ha a szeretettel ellenkező hibákra találunk, bizonyosak lehetünk, hogy mindaddig, míg megelégszünk ezzel az állapottal, a szentség gyümölcseiben csak szűken részesülünk. De ha a lélek elhatározza, hogy megjavítja rossz szokásait, melyeket észrevesz magában, ha komolyan törekszik kiirtani őket és azért közeledik Krisztushoz, hogy a szentáldozásból ehhez szükséges erőt merítsen, legyen meggyőződve, hogy az Úr Jézus jóindulattal tekint reá, megáldja erőfeszítéseit és bőségesen jutalmazza.
Ismételjük: biztos az, hogy nem a mi előkészületünk szerzi meg a szentség kegyelmét, csak szabad folyást enged neki, mikor elhárítja az akadályokat. De nekünk a lehető legtágabbra ki ki kell nyitnunk szívünket az isteni ajándék kiáradása elé. Kitűnő előkészület tehát az, ha arra törekszünk, hogy semmit se utasítsunk vissza Krisztusnak. Az olyan lélek, aki állandóan megőrzi azt a készséget, hogy kiirt magából mindent, amin megütközhetnék az isteni Vendég tekintete és mindig kész teljesíteni isteni akaratát, az csodálatosan fogékony a szentség működésére.
Mi ennek az oka? Az Oltáriszentség az egyesülés szentsége, mint a communio szó is mutatja. Az Úr Jézus azért jön hozzánk, hogy egyesüljön velünk. Az egyesülés azt jelenti, hogy kettőből egy lesz. De Krisztussal úgy kell egyesülnünk, amint van, minden tulajdonságával. Minden szentáldozás feltételezi a szentmiseáldozatot, következésképpen a keresztáldozatot is. A szentmise bemutatásával Krisztus főpapi méltóságával egyesít bennünket; a szentáldozásban Krisztussal, az áldozattal egyesülünk. A szentmise, mint láttuk, feltételezi azt a bensőséges, teljes odaadást, mellyel Krisztus Urunk e világra jövet kész volt Atyja akaratát teljesíteni, amelyet élete folyamán gyakran megújított és a Kálvárián véres halálával megpecsételt. – Szent Pál szerint a szentáldozás minderre emlékeztet bennünket. „Valahányszor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek” (vagyis arra emlékeztek).6 Krisztus csak akkor adja magát nekünk, miután már meghalt. Táplálékul adja magát, de csak miután feláldozta magát. Áldozati Bárány és táplálék, áldozat és szentség: az Oltáriszentség e kettős jellege elválaszthatatlan. – Ezért olyan fontos az az állandó készség, hogy teljesen átadjuk magunkat Krisztusnak. Krisztus abban a mértékben adja magát nekünk, amennyire mi is átadjuk magunkat neki, Atyjának és testvéreinknek, misztikus teste tagjainak. Ez a szokásunkká vált áldozatos lelkület tesz bennünket hasonlóvá Krisztushoz, az áldozati Bárányhoz, ez teremt együttérzést közöttünk és Krisztus között.
Amikor Jézus látja, hogy egy lélek így felkészült és teljesen, fenntartás nélkül átadja magát működésének, akkor olyan isteni erővel dolgozik benne, hogy az a szentség csodáit termi, hiszen semmi sem akadályozza működését. A dispositio unionis, az egyesülésre való előkészület hiánya magyarázza meg, hogy oly sok lélek, gyakori szentáldozásai ellenére is, miért halad előre olyan kevéssé a tökéletességben. Krisztus nem találja meg e lelkekben azt a természetfeletti hajlékonyságot, mely lehetővé tenné, hogy szabadon dolgozzék bennük. A teremtményhez, saját hiúságukhoz, önszeretetükhöz, érzékenységükhöz, önzésükhöz, féltékenységükhöz, érzékiségükhöz való szándékos, meg nem tagadott vonzalmaik megosztják őket és ez megakadályozza, hogy erős és bensőséges legyen köztük és Krisztus között az egyesülés, amely lassanként teljesen átalakítja a lelket.
Kérjük az Úr Jézust, segítsen minket, hogy lassanként megszerezhessük ezt az állandó áldozatos lelkületet. Hiszen olyan végtelenül értékes: csodálatosan előkészíti a lelkünket az isteni egyesülés szentségének működésére.
Az egyesülés e készségéhez, mely kiválóan alkalmas az állandó előkészületre, még egy másik, hasonlóképpen távolabbi, de még hatásosabb előkészületet kapcsolhatunk. Ez abban áll, hogy mindennap összes cselekedeteinket határozottan a szentáldozás felé irányítjuk, úgyhogy valóban Krisztussal való egyesülésünk az Oltáriszentségben legyen életünk napja. Szalézi Szent Ferenc pappászentelésekor elhatározta, hogy a nap minden pillanata előkészület lesz másnapi szentmiséjére. Ő igazán elmondhatta, mikor megkérdezték tőle eljárása okát: „Készülök a szentmisére.”7 Kiváló szokás!
De ha igaz az, hogy Krisztus nélkül semmit sem tehetünk, mennyivel inkább igaz akkor, amikor minden egyes napnak e legszentebb cselekedetéről van szó! Az Oltáriszentségben egyesülni Krisztussal a teremtmény számára a legmagasztosabb élmény: az egész emberi bölcsesség, legyen bár még oly kiváló, össze sem hasonlítható vele. Nem tudunk megfelelően elkészülni rá Krisztus segítsége nélkül. Könyörgéseink kimutatják ugyan, hogy tisztelettel vagyunk iránta, de neki magának kell előkészítenie lelkünkben lakását, mint a Zsoltáros mondja: „A Fölséges megszentelte hajlékát.”8 – Ezt kérjük az Úr Jézustól, amikor délutánonként meglátogatjuk az Oltáriszentségben. „Ó, Krisztus Jézus, megtestesült Ige, örök Bölcsesség, rendelkezzél lelkemmel, hogy végtelen érdemeid által a te templomod legyen. Add, hogy egyedül csak hozzád ragaszkodjam. Felajánlom e napon minden cselekedetemet és minden szenvedésemet, hogy kedves legyen isteni tekinteted előtt és holnap ne üres kézzel jelenjek meg előtted.” Jó az ilyen imádság, mert az egész napot a Krisztussal való egyesülés felé irányítja. A szeretet, az egyesülés forrása át meg átjárja cselekedeteinket. A helyett, hogy zúgolódnánk, ha valami kellemetlenség vagy szenvedés ér bennünket, szeretettel ajánljuk fel Jézusnak. Így a lélek mintegy észrevétlenül állandóan kész arra a pillanatra, amikor betér hozza Istene.
1 Zsolt 102,14
2 Iz 53,4
3 (Sacramentum hoc voluit esse) symbolum unius illius corporis, cujus ipse caput exsistit, cuique nos, tamquam membra, arctissima fidei, spei et caritatis connexione adstrictos esse voluit ut idipsum omnes diceremus, nec essent in nobis schismata. Sess. XIII. cap. 2.
4 1Kor 10,17
5 Mt 5,23-24
6 1Kor 11,26
7 Hamon: Szalézi Szent Ferenc élete, I. köt. 2. könyv. 1. fej.
8 Zsolt 45,5