„Szent Ferenc kicsiny palántája”
„Szent Ferenc atyánk a világ elhagyására buzdította. Élénk érveléssel mutatta meg neki, hogy milyen ostoba a világ reménysége, milyen álnok a világi dicsőség, és arra tanította, hogy a szüzesség drágagyöngyét őrizze meg annak a csodálatos Vőlegénynek, aki az emberek iránti szeretetéből lett emberré.”
Assisi Szent Ferenc követője, a ferences rend női ágának, a klarisszáknak megalapítója, a mennyei Jegyesnek szentelt tiszta szűz, Krisztus szerinti hitvalló…
Klára Assisiben született a 12. század végén. Családja az ősi és gazdag Offreducci-Favarone nemzetséghez tartozott, palotájuk Assisi központjában, a San Rufinóról elnevezett székesegyház terének egyik oldalán állt.
Klára két unokaöccse, Silvestro és Rufino Ferenc követői lettek a szegénység útján. 1210-ben Klára meghallotta Ferencet, amint a dóm mellett prédikált. Szavai, melyekkel a megfeszített Krisztus radikális követéséről beszélt, megindították Klárát.
Ferenchez fordult tanácsért, mit tegyen. A régebbi legenda elmondja:
„Szent Ferenc atyánk a világ elhagyására buzdította. Élénk érveléssel mutatta meg neki, hogy milyen ostoba a világ reménysége, milyen álnok a világi dicsőség, és arra tanította, hogy a szüzesség drágagyöngyét őrizze meg annak a csodálatos Vőlegénynek, aki az emberek iránti szeretetéből lett emberré.”
Ferenc azt tanácsolta Klárának, hogy virágvasárnap (1211. március 18-án) ünnepi öltözékben menjen a székesegyházba misére. A püspököt értesítették Klára tervéről, ezért miután megszentelte a pálmaágakat a körmenet előtt, lejött a szentély lépcsőjén, és egy ágat a lépcső aljában álló Klára kezébe adott, jelezvén ezzel, hogy a maga részéről hozzájárul kolostorba vonulásához.
Klára tudta, hogy a családja minden erejével ellenezni fogja kolostorba lépését, ezért egy barátnője kíséretében megszökött szülei házából. Maguk mögött hagyták a várost, és lefelé ereszkedtek a Porciunkula-kápolna felé. E kápolnában Klára letette minden ékességét, és Szent Ferenc kezéből magára öltötte a bűnbánók szürke ruháját, fátylát, és derekára kötötte a bűnbánat kötelét.
A rokonok teljesen elképedtek, amikor másnap kiderült, hogy mit tett Klára, aki akkor már a Bastia melletti Szent Pál bencés apácakolostorban volt, ahova az éjszaka folyamán Ferenc elvitte. Családja minden módon vissza akarta vinni Klárát a városba, de nem tudta eltántorítani szándékától. Mikor már sokáig húzódott a meddő vita, Klára az egyik kezével megragadta az oltárterítőt – ezzel a régi szokás szerint menedékjogot kért a templomtól –, másik kezével pedig lekapta fejéről a kendőt, s a rokonok meglátták lenyírt fejét. Ebből megtudhatták, hogy Klára visszavonhatatlanul Istennek szentelte magát.
Ezt követően az apácák úgy határoztak, hogy a várható zaklatások miatt jobb lesz, ha Klára és barátnője elhagyják a zárdát. A Panso melletti San Angelo-kolostorba mentek, ahol Klára húga, Ágnes is csatlakozott hozzájuk. Az apácák itt is féltek, ezért április végén útjukra bocsátották a „szökevényeket”. Ferenc ekkor úgy határozott, hogy véglegesen az Assisi melletti San Damiano-kápolna mellett telepíti le őket.
Itt alakult meg a ferences apácák első kolostora.
Klára haláláig a kolostor lelkianyja volt. Sokan határozták el, hogy csatlakoznak hozzá. Nemcsak a legkisebb húga, Beatrice, hanem édesanyja, Hortulana asszony is felvételét kérte a kolostorba, amikor megözvegyült.
Klára nagy elszántsággal kezdte kolostori életét, és nagyon sokat követelt önmagától, annyira, hogy Szent Ferencnek kellett közbelépnie, és a vezeklésnek korlátot szabnia. Nővéreitől azonban nem kívánta meg ezt a szigort, sőt, állandóan mérsékletre és józanságra intette őket.
A kolostor csendjében, kiszakítva a világ forgatagából, abból a felismerésből formálta meg az életet, hogy a szerzetesek az egész titokzatos test minden tagjáért felelősek, életük összefügg az összes keresztény életével, és sokaknak segítségére vannak. Ezzel elzárt szegénységük apostoli távlatokat nyert.
A kolostorban igazi szegénység uralkodott.
Így írt Klára Prágai Szent Ágnesnek:
„Ó, boldog Szegénység! Örök gazdagságot rejt magában azok számára, akik szeretettel ölelik magukhoz! Ó, szent Szegénység! Isten a mennyek országát ígéri és a boldog élet hervadhatatlan koszorúját adja annak, aki birtokolja a szegénységet, és törekszik utána. Ó, Szegénység, mennyire tetszel Istennek! Az Úr Jézus Krisztus, ki a mennyet és a földet kormányozza és vezérli, aki szólt, és mindenek lettek, páratlanul magához ölelt!”
Klárának hosszasan meg kellett küzdenie ezért a szegénységért. A IV. lateráni zsinat ugyanis 1215-ben úgy rendelkezett, hogy az új szerzetesi közösségnek a már meglevő regulák közül kell kiválasztaniuk életszabályukat. Kláráék számára legkézenfekvőbb a bencés apácák regulája lett volna, de ez a regula azt a szegénységet, amelyet Klára Ferenctől megismert, nem biztosította. Ferenc olyan regulát adott testvéreinek és nővéreinek is, amely szerint nemcsak egyenként, hanem közösségben sem birtokolhatnak semmit, és megélhetésükért koldulniuk kell.
„…Igazi életeleme az apostoli szegénység volt. A legenda szavai szerint oly benső szövetségre lépett a szent szegénységgel és oly erős barátságot kötött vele, hogy az Úr Jézuson kívül semmi mást nem kívánt az égvilágon s lelki lányainak is megtiltotta, hogy a szükséges éleimen és ruházaton kívül bármi mást elfogadjanak.
E tekintetben hajthatatlan maradt s mit sem adott az emberek kicsinyes aggályoskodására. Sőt amikor tiszteletreméltó emberek, köztük magasállású főpapok, mindenáron rá akarták beszélni, hogy legalább közös tulajdon formájában fogadja el a szükséges ingó és ingatlan javakat, ő egyenesen lll. Ince pápához fordult védelemért és egy különleges kiváltságlevelet eszközölt ki tőle, melynek értelmében sem ő, sem társnői soha senki által nem kényszeríthetök rá semmiféle vagyontárgy elfogadására (privilegium paupertatis).
És amikor később lX. Gergely pápa késznek nyilatkozott őt szegénységi fogadalma alól feloldozni, ő bátran így felelt:
«Szentséges Atyám, Krisztus követése alól sohasem kívánok feloldozást».
Az Úr azzal jutalmazta alázatos leányát, hogy kezén több ízben csodálatos módon megszaporította a fogytán levő kenyeret és olajat. A legnagyobb csodát azonban akkor művelte, mikor Klára állhatatos imádságára elhárította lI .Frigyes császár, vad szaracén zsoldosainak támadását, akik már több helyen megmászták a falakat és épen betörni készültek a kolostorba…”
Ahhoz, hogy törvényesen élhessenek ebben a formában, Klárának meg kellett szereznie a pápai jóváhagyást. Ezért harcolt a szó szoros értelmében mindhalálig.
Nem türelmetlenkedett, nem lázadozott, de harcolt, nagyon következetesen.
III. Ince pápa végül megadta a klarissza apácáknak a szegénység privilégiumát, ami annyit jelentett, hogy a ferences nővéreket senki nem kényszeríthette arra, hogy vagyonuk legyen. A regula jóváhagyását pedig IV. Incétől kapták meg, aki maga vitte el azt Klára halálos ágyához 1253. augusztus 9-én. Klára életének legnagyobb öröme volt ez.
IV. Ince pápa két alkalommal is felkereste Klárát. Megrendítő találkozások voltak ezek a pápa és a szegény, ágyban fekvő apáca között. (Klára 1244-től kezdve szinte folyamatosan ágyban fekvő beteg volt.) A pápai udvarból leginkább Hugolino bíboros ismerte fel a szent jelentőségét, az a Hugolino, aki később IX. Gergely pápa lett. Így írt Klárának:
„Rád bízom a lelkemet, és úgy ajánlom a gondjaidba, ahogyan Krisztus a kereszten Atyjának ajánlotta a lelkét. Az ítélet napján majd számot adsz róla, ha nem fogsz gondoskodón törődni a lelkemmel. Én ugyanis bizonyos vagyok abban, hogy eléred a legfőbb Bírónál azt, amit állhatatos önátadásoddal és számtalan könnyeddel kérsz.”
Szent Klára több mint negyvenévi vezeklés után 1253. augusztus. 11 -én fejezte be áldásos életét. Hamvait először a Szent György, majd a nevéről elnevezett templomban helyezték örök nyugovóra.
IV. Sándor pápa már két évvel halála után szentté avatta őt.
Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, augusztus 12-ére. 1969 óta augusztus 11-én ünnepeljük.
Emlékét éppúgy megőrizték a legendák, mint mesteréét, és szellemét ma is híven éleszti az a több mint tízezer klarissza apáca, akik a világ különböző tájain ma is az ő szabályai szerint élnek.
„… Abban az időben, amikor Ferenc még gyakran megfordult a San Damianóban, hogy lelki beszélgetéseket folytasson a nővérekkel, Klára ismételten kérte, engedje meg, hogy még egyszer lemehessen a Porciunkula-kápolnába, és imádkozhassék ott, ahol megkezdte a szerzetesi életét. Ferenc a kérését következetesen elutasította mindaddig, amíg a többi testvér szemére nem vetette keményszívűségét. Akkor engedett a kérésnek és meghívta Klárát a Porciunkulába. Parancsára a testvérek a puszta földre terítettek asztalt abban a házikóban, amelyet a kápolna mellé építettek. Mikor pedig imádság után asztalhoz telepedtek, Ferenc beszélni kezdett. Oly szépen beszélt Istenről, hogy teljesen megfeledkeztek az étkezésről, és valamennyien elragadtatásba estek, a környék lakói pedig úgy látták, hogy a kápolna lángokban áll. Sietve jöttek, hogy oltsák a tüzet, de látták, hogy valamennyien sértetlenek, és elragadtatásban az Úrnál vannak.
Jóságos Istenünk, te az evangéliumi szegénység szeretetét oltottad Szent Klára szívébe. Közbenjárására add, hogy mi is kövessük a szegény és alázatos Krisztust, és így eljussunk színed látására a mennybe. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.