A legtöbb bűnnek s számtalan lélek örök vesztének oka a bűnalkalom. Magának a démonnak is abban van a főereje, hogy a bűnalkalmat csábosan, ügyesen állítja be, azzal a lelket, mint a pók, hálóba keríti s elhiteti vele, hogy azokat a rózsás, kedves szálakat széttépni nem lehet.
Állítólag a gonoszlélek Szent Antal remete szemrehányásaira egyszer azt felelte: „Hazudsz, nem én vagyok az emberek bűneinek okozója, mert azok ellen, akik nem akarják, én semmit sem tehetek. Ők maguk rontják meg magukat… egymást elcsábítják és bűnalkalmakba taszítják. Ne engem okozzanak tehát vétkeik miatt”. Nagy igazságot mondott ezzel a „hazugság atyja”.
Plátó egyik tanítványa, Trochilus egyik tengeri kirándulás alkalmával csak nagy üggyel-bajjal tudta megmenteni életet. Hazatérvén házának minden tengerre nyíló ablakát befalaztatta, nehogy a gyönyörű tenger látása megint hajókázásra csábítsa s veszélybe sodorja. Ennek az óvatos görögnek példáját követhetnék mindazok, kiket egyik-másik bűnalkalom már talán ismételten vétekre csábított. Utánozhatnák a nagy egyházatyát, Szent Jeromost, kinek jelszava volt: „Kerüld az alkalmat és győztél”. Ebből kiindulva, hogy magát a bűnalkalmakból kivonja, a pusztába vonult. Midőn bizonyos Vigilancius nevű istentelen egyén emiatt gúnyolta s helyét elhagyó gyáva katonának csúfolta, így válaszolt a szent: „Futok, hogy téged ne halljalak, dühöngésed fel ne ingereljen, hogy civódásaidat tűrnöm ne kelljen, hogy a fajtalan nők csábos tekintetét kikerüljem. Azt fogod ugyan erre mondani: „Ez nem annyit tesz, mint harcolni, hanem mint megfutni”. De én bevallom gyengeségemet. Én a győzelem bizonytalan reményében nem akarok harcolni. Hátha elveszteném és nem megnyerném a győzelmet”.
Páli Szent Vince megtérítette Rouchemont grófot, aki IV. Henrik idejében számos véres párbajával vált hirhedtté. Egy alkalommal mezőn lovagolt a gróf, midőn az oldaláról függő kardon akadt fenn szeme. „Minek még nálad ez a kard – kérdi magától – nem volna-e jobb azt elvetni? De ezt a drága híres kardot?!…” Heves küzdelmet vívott magával. Végre eszébe jutott, hogy ez az ő kedves kardja, mily sok s nagy bűnnek volt az okozója s esetleg lehet a jövőben is. „Istenem – kiált fel – ezen se csüngjön a szívem!” Ezzel leugrik lováról s az egyik útszéli kövön a kardot darabokra töri. És aztán szabadon, mint a madár, a meghozott áldozat boldogító, örömteli öntudatával vágtatott tova.