Mindazonáltal az egyházatyák mélyreható különbséget látnak a táplálék hatása, mely testi életünk fenntartására szolgál és az eucharisztikus kenyér között, mely a lélekben dolgozik.
Amikor testi táplálékot veszünk magunkhoz, azt saját lényegünkké változtatjuk át, míg ha Krisztus adja magát táplálékul, mi alakulunk át őbenne. – Szent Leó írja ezeket a figyelemreméltó szavakat: „A Krisztus testében és vérében való részesülés hatása abban áll, hogy átalakulunk azzá, akit magunkhoz veszünk”.1 Szent Ágoston még határozottabban mondja, Krisztus ajkára adva: „Én a felnőttek eledele vagyok. Növekedjél és részed lesz bennem. Nem te változtatsz át engem magaddá, mint valami testi eledelt, hanem én változtatlak át téged magammá”.2 És Szent Tamás szokott világosságával néhány sorban foglalta össze ezt a tanítást: „Ha meg akarjuk ismerni valamely szentség hatását, akkor ezt analógia útján, a szentség anyagának hatásából kell megítélnünk… Az Oltáriszentség anyaga táplálék. Szükséges tehát, hogy sajátos hatása hasonló legyen a táplálék hatásához. Aki testi táplálékot vesz magához, az átalakítja azt magában. Ez az átváltozás pótolja a szervezet veszteségeit és biztosítja megfelelő fejlődését. De az eucharisztikus táplálék a helyett, hogy átalakulna abban, aki magához veszi, maga alakítja át őt. Következésképpen e szentség sajátos hatása abban áll, hogy annyira átalakítja az embert Krisztusban, hogy valóban elmondhatja: Élek, pedig már nem én, hanem Krisztus él bennem”.3
Hogyan történik ez a lelki átalakulás? Mikor Krisztust magunkhoz vesszük, őt egészen vesszük magunkhoz: testét, vérét, lelkét, emberségét, istenségét. Krisztus részesít bennünket gondolataiban, megosztja velünk érzelmeit, közli velünk erényeit, de legfőképpen „felgyújtja bennünk azt a tüzet, melyet ő bocsátott a földre”,4 a szeretet tüzét: ez a célja az Oltáriszentségben végbemenő átalakulásnak. „E szentség hatása – írja Szent Tamás – bizonyos módon átalakít bennünket Krisztusban a szeretet által. Ez sajátos gyümölcse… A szeretetnek az a tulajdonsága, hogy a szeretet a maga tárgyában átalakítja azt, aki szeret.” Vagyis Krisztus azért jön hozzánk, hogy gondolatainkat, érzelmeinket és akaratunkat annyira kicserélje, összhangba hozza, egyesítse saját gondolataival, érzelmeivel és akaratával, hogy ne legyen más gondolatunk, érzelmünk és akaratunk, mint az övé: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt”.5 Ez pedig csak a szeretet által lehetséges: akaratunkat és vele egész lényünket, minden erőnket a szeretet bocsátja Krisztus rendelkezésére. És mivel a szeretet adja át így az egész embert, azért természetfeletti átalakulásunknak és fejlődésünknek is a szeretet a legfőbb biztosítéka. Szépen mondja Szent János: „Aki a szeretetben marad, Istenben marad és az Isten őbenne”.6
E nélkül nincs igazi „communio”, egyesülés a szentáldozásban. Nélküle csak ajkunkkal vesszük Krisztust, pedig lélekkel, szívvel, akarattal, egész valónkkal kell egyesülnünk vele, hogy amennyire itt a földön lehetséges, részt vegyünk isteni életében, úgyhogy a benne való hit és iránta érzett szeretetünk által valóban az ő élete és többé ne saját „énünk” legyen életünk forrása. Szépen fejezi ki ezt az Egyház egyik könyörgése, melyet a pap az áldozás után imádkozik: „Kérünk, Uram, járja át testünket és lelkünket a mennyei adomány működése, hogy ne a saját érzékiségünk, hanem e szentség ereje munkálkodjék benne állandóan”.7
Az Egyház ezen imádsága megérteti velünk, hogy az Oltáriszentség ereje a lélekből a testre is kiárad. Igaz, hogy Krisztus közvetlenül a lélekkel egyesül, elsősorban ennek a megisteniesülését akarja biztosítani és megerősíteni: „Hogy annak tagjai közé számíttassunk, akinek testével és vérével egyesültünk”.8 De a test és lélek egyesülése annyira szoros és szétválaszthatatlan, hogyha az Oltáriszentség fejleszti a lélek életét és a magasabb örömök felé vonzza, ugyanakkor mérsékli a szenvedélyek hevét is és békét varázsol egész életünkbe.
Az egyházatyák9 még közvetlenebb hatásról is beszélnek. De van-e ebben valami csodálnivaló? Mikor Krisztus a földön élt, szent embersége puszta érintése elég volt a test meggyógyítására. Ez a gyógyító erő kevesbedett volna azáltal, hogy Jézus a szent színek alá rejtőzött? „Azt hiszitek talán – mondotta Nagy Szent Teréz is, – hogy ez a szentséges eledel nem táplálja még ezt a mi testünket is, s hogy nem kiváló orvosság egyúttal a testi bajok ellen? Én tudom, hogy az s ismerek valakit (a szent kétségtelenül saját magáról beszél), aki nagyon beteg szokott lenni s akinél, mikor olykor nagy fájdalmai voltak, ezek a szentáldozáskor mintegy varázsütésre szűntek meg, úgyhogy utána egészen jól érezte magát… Ő Szent Felsége nem fukarkodik a lakbérrel, ha valahol jól fogadják.”10 Áldozás előtt kéri a pap Krisztustól, hogy „testének vétele… szolgáljon lelke és teste oltalmára és gyógyulására”. Az Egyház többször is megismétli ezt a kérést áldozás utáni könyörgéseiben, amikor hálát ad Istennek az isteni ajándékért: „Kérünk, Urunk, tisztítsd meg szívünket és újítsd meg a mennyei szentségek által, hogy ennek következtében testünk is érezze segítségedet most és a jövőben”.11
Ne felejtsük el, hogy Krisztus mindig él és mindig cselekszik. Mikor hozzánk jön, egyesíti testünket az övével; megtisztítja, magához emeli, megszenteli, átalakítja úgyszólván minden tehetségünket, úgyhogy egy régi szerző szép gondolata szerint Krisztus Szívével szeretjük az Istent, Krisztus ajkaival dicsérjük az Istent, az ő életét éljük. Jézus isteni jelenléte és megszentelő ereje oly mélyen belevésődik egész lényünkbe, testünkbe és lelkünkbe, minden képességünkbe, hogy második Krisztussá leszünk.
Ez az Oltáriszentség célja: e valóban fenséges egyesülés Krisztussal. Minden egyes szentáldozás ezt akarja egyre tökéletesebben megvalósítani. Bárcsak ismernénk Isten ajándékát! Mert akik merítenek a kegyelem vizének e forrásából, soha nem szomjaznak meg, hanem kielégülnek: „Aki abból a vízből iszik, melyet én adok neki, soha többé nem szomjazik mindörökké.”12 Benne megtalálják minden jóság forrását: „Hogyne ajándékozott volna nekünk (az Isten) vele együtt mindent?”13 Az oltáron fakad minden áldás és minden kegyelem: „Eltelünk minden mennyei áldással és kegyelemmel”.
1 Sermo 63. de Passione 12. c. 7.
2 Vallomásai 7. könyv, 4. fej.
3 In IV. Sentent. Dist. 12., q. 2. a. 1.
4 Lk 12,49
5 Fil 2,5
6 1Jn 4,16
7 Mentes nostras et corpora possideat, quaesumus, Domine, doni caelestis operatio; ut non noster sensus in nobis, sed jugiter ejus praeveniat effectus. (A pünkösd utáni 15. vasárnap áldozás után következő imádsága.)
8 Áldozás utáni imádság nagyböjt 3. vasárnapja utáni szombaton.
9 Szent Jusztin: Apolog. ad Anton. Pium, n. 66 – Szent Irenaeus: Contra haereses, V. c. 2. – Jeruzsálemi Szent Cirill: Catech. XXII. (Mystag. IV.), n. 3.; Catech XXIII. (Mystag. V.) n. 15.
10 A tökéletesség útja, 34. fej. P. (Szeghy) Ernő ford. I. köt. 194-195. l. Még határozottabban szól a szent az Önéletrajz 30. fejezetében.
11 Purifica, quaesumus, Domine, mentes nostras et renova caelestibus sacramentis: ut consequenter et corporum praesens pariter et futurum capiamus auxilium. (Pünkösd után a 16. vasárnap áldozás utáni imádsága.) – Sit nobis, Domine, reparatio mentis et corporis caeleste mysterium: „Legyen, Urunk, ez a mennyei misztérium lelkünknek és testünknek megújítása”. (Pünkösd után a 8. vasárnap áldozás utáni imádsága.)
12 Jn 4,13
13 Róm 8,32