Bűnalkalomnak azt a külső körülményt pl. személyt, helyet, tárgyat nevezzük, mely vétekre csábít s azt könnyűvé teszi. És ebben különbözik a botránytól, amely ugyan szintén bűnre ingerel, de arra könnyű alkalmat nem nyújt.
A bűnalkalom lehet közeli s távoli, aszerint, amint az következetesen, majdnem mindig avagy csak hében-korban, nagy ritkán ejt a bűnbe.
Némely alkalom, pl. tánc, színház egyesekre nézve saját egyéni gyengeségük folytán közeli, másokra nézve csak távoli. Az ilyeneket viszonylagos közeli alkalmaknak szokták nevezni. Vannak viszont alkalmak, mint az erkölcstelen könyv, kép, szobor, melyek általában véve minden emberre nézve nagy mérvben veszélyesek. Ezek a föltétlen közeli alkalmak.
Szabad bűnalkalom az, amelyet valaki saját szántából minden nagyobb erkölcsi vagy anyagi kár nélkül elhagyhatna. Szükséges bűnalkalom az, amelyhez az embert fizikai vagy erkölcsi kényszer láncolja. Fizikailag szükséges pl. a bűnalkalom arra nézve, ki gonoszokkal egy börtönben van elzárva; erkölcsileg szükséges pedig az a bűnalkalom, amelytől valaki nagy kár vagy botrány nélkül nem szabadulhat.
A bűnalkalom végül lehet állandó, ha pl. ugyanabban a házban, szobában, hivatalban stb. kínálja a vétket, amelyben mi is tartózkodni szoktunk; és lehet felkeresett, vagy másként szaggatott, amellyel az ember ugyan nincsen együtt, de amelyet könnyen meg-megtalál, ha szenvedélyére hallgat.
A bűnalkalmakra nézve a következő elvek legyenek irányadók.
1. Jóllehet a keresztény okosság javalja, hogy lehetőleg minden bűnveszélyt kerüljünk, de azért bármely ésszerű ok elégséges, hogy a távoli bűnalkalmaktól, amelyek ti. a mindennapi élettel s talán hivatásbeli teendőinkkel összefüggenek s bennünket nem szoktak nagyon veszélyeztetni, ne meneküljünk, sőt azokat felkeressük. Hiszen a világ annyira telve van távoli bűnalkalmakkal, hogy azok elől mindenütt kitérni teljes lehetetlenség. Másrészt hivatásunk, kötelességeink s a szeretet megkövetelik, hogy magunkat itt-ott kisebb kísértéseknek kitegyük. Ha ezekben aztán kellő óvatosságot tanúsítunk, valóságos érdemforrássá válnak számunkra.
2. A közeli szabad bűnalkalmakat azonban feltétlenül kerülni kell, illetőleg azokkal szakítani. Aki erre nem hajlandó, nyilván elárulja a bűnhöz való belső ragaszkodását és tapasztalni fogja önmagán az Írás szavát: „aki a veszedelmet szereti, elvesz abban”. (Sir 3,37)
A gyóntató az ilyet felszólítja, hogy szakítson a bűnalkalommal. Ha ezt megtenni vonakodik, avagy, ha eziránt tett többszörös ígéretét nem tartotta meg, elhalasztja a feloldást, míg a gyónó a bűnalkalom elhagyása által komoly megtérésének biztos jelét nem adja.
De azoknál, kik érvénytelen házasságban, ágyasságban élnek, a gyóntatónak puszta ígérettel úgyszólván sohasem szabad beérnie. Követelnie kell, hogy az illető felek előbb rendezzék ügyüket (vagy esküdjenek meg, vagy váljanak el) s csak akkor jöjjenek vissza a gyóntatószékhez. Eltekintve ugyanis, hogy az ily ígéretet csak nagy ritkán váltják be, a nyilvános, bűnös viszonyban élők az Úr asztalához nem járulhatnak, míg az okozott botrányt jóvá nem tették. Miért is a magyar püspöki kar külön el is rendelte: „Az ágyasok fel nem oldozhatók, ha csak előbb ágyastársukat el nem bocsátották”. Nagyon világos, hogy ez a rendelkezés mindazokra is vonatkozik, akik 1918. május 19-ike óta nem a katolikus Egyház színe előtt kötöttek vegyesházasságot.
3. A közeli szükséges bűnalkalomban levők ugyan nem kötelesek megígérni, hogy a bűnalkalmat elhagyják, minthogy az reájuk fizikailag vagy erkölcsileg lehetetlen,1 de igenis meg kell ígérniük, hogy minden igyekezettel azon lesznek, hogy a közeli bűnalkalmat lehetőleg távolabbivá változtatják. Eszközök pedig erre a gyakori buzgó ima, a szentségekhez való szorgos járulás, Isten jelenlétében való járás s külső és belső önmegtagadás buzgó gyakorlata.
Ámde mi történjék akkor, ha a szerencsétlen alkalmi bűnös igyekezete ellenére is, vétkébe megint csak visszaesik? Ez esetben még hathatósabb eszközöket kell használnia, hogy a közeli alkalmat távolabbivá változtassa. Nevezetesen keressen menedéket a szentségeknek szinte mindenható erejében. És lehetetlen, hogy az Úr, kiről írva van: „hív pedig az Isten, ki nem hagy titeket kísértetni azonfelül, mit elviselhettek, sőt a kísértettel erőt is szerez, hogy elviselhessétek” (1Kor 10,13), pusztulni hagyja az ilyen – saját hibáján kívül – végveszélyben vergődő lelket. Végre, ahol semmi egyéb eszköz nem használna, érvényesüljön az örök Igazság fenségesen szigorú utasítása: „Ha kezed vagy lábad megbotránkoztat téged, vágd el azt és vesd el magadtól… és ha szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól”. (Mt 18,8.9) „Mert mit használ az embernek, ha egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja.” (Mt 16,26) Vagyis minden áldozat meghozandó, ha a lélek üdve azt megköveteli.
1 Liguori Szent Alfonz szerint még nem erkölcsi lehetetlenség a középszerűen gazdagra nézve valamely bűnalkalom (pl. hivatal, állás) elhagyása, amely neki 100 arany (kb. 800 pengőd kárt okozna. Szegény cselédre bizonyára az volna.