A szentáldozás táplálja lelkünkben a legbiztosabban az isteni életet

„Esdve kérünk, mindenható Isten,… hogy ahányan csak résztveszünk ez oltár áldozatában és Fiadnak szentséges testét és vérét magunkhoz vesszük, elteljünk minden mennyei áldással és kegyelemmel.”

Ezek a szavak fejezik be az egyik imádságot, mely a szentmisében az átváltoztatás magasztos szertartását követi. Mint tudjuk, az Úr Jézus nemcsak azért van jelen az oltáron, hogy misztikus áldozatával, mely megújítja a Kálvária áldozatát, tökéletes hódolatot mutasson be Atyjának, hanem azért is, hogy a szentségi színek alatt lelkünk tápláléka legyen.

Krisztus Jézus maga nyilatkoztatta ki szent Szívének ezt a szándékát abban az órában, amikor ezt az áldozatot rendelte: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem.”1 „Vegyétek és igyátok, mert ez az én vérem.”2 Krisztus Urunk csak azért akart jelen lenni a kenyér és bor színe alatt, hogy mi magunkhoz vehessük. – Ha tehát tudni akarjuk, miért rendelte Krisztus táplálék alakjában ezt a szentséget, láthatjuk: elsősorban azért, hogy táplálja bennünk az isteni életet; továbbá azért, hogy egyek maradjunk vele, akitől ez a természetfeletti élet származik. A szentségi áldozás, az eucharisztikus áldozat gyümölcse biztosítja legjobban Jézussal való egyesülésünket.

Említettük, hogy ez a Krisztussal való egyesülés a lélek igazi élete, a természetfeletti életszentség. Jézus a szőlőtő, mi vagyunk a szőlővesszők. A venyigékben a kegyelem nedve kering, hogy gyümölcsöt teremjenek. Krisztus azáltal árasztja reánk legbőségesebben a kegyelmet, hogy átadja önmagát az Oltáriszentségben.

Szemléljük hittel és tisztelettel, szeretettel és bizalommal az Életnek e misztériumát, melyben Azzal egyesülünk, aki isteni mintaképünk, végtelen elégtételünk és egész életszentségünk forrása.3

1 1Kor 11,24

2 Vö. Lk 22,17.20

3 Vö. a trienti zsinat katekizmusa, XX., 1. §.