Krisztus Jézus megtestesülésekor kezdi meg papi működését. „Minden főpap emberekért rendeltetik, … hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be.”1 Ezért Krisztusnak, a legfőbb papnak is be kellett mutatnia valami áldozatot. És mit mutat ő be? Mi lesz az anyaga az ő áldozatának? Lássuk előbb, mit áldoztak fel előtte.
Az áldozat a vallás lényegéhez tartozik. Olyan régi, mint maga a vallás.
Méltányos és jogos, hogy a teremtmény létezése kezdetétől fogva elismerje Isten legfőbb uralmát. Ez a vallásosság erényének egyik eleme, az igazságosság erényének egyik megnyilatkozása. Isten a személyes önmagától Létező; létezésének alapja önmagában van. Ő a szükségképpen létező, aki minden más létezőtől független, – míg a teremtmény lényege az Istentől való függés. Hogy a teremtmény létezzék, hogy létrejöjjön a semmiségből és létében fennmaradjon, hogy tevékenységét kifejthesse: mindehhez Isten közreműködése szükséges. Hogy a teremtmény hű maradjon saját természetéhez, el kell ismernie, be kell vallania ezt a függést. Ennek az elismerése, megvallása az imádás. Az imádás annyit jelent, hogy saját megalázódásunkkal elismerjük Isten legfőbb uralmát: „Jertek, imádjuk leborulva Istent, … ő alkotott minket és nem mi magunk”.2 Isten előtti megalázódásunknak tulajdonképpen megsemmisülésnek kellene lennie. Ez volna a legnagyobb hódolat, bár még ez sem tudná megfelelő igazsággal kidomborítani tisztán teremtményi mivoltunkat és Isten lényének végtelen fenségét. De mivel életünket Isten adta, nekünk nincs jogunk megsemmisíteni magunkat életünk, saját magunk feláldozásával. Azért az ember teremtményekkel helyettesíti magát, főként olyanokkal, amelyek életének fenntartására szolgálnak. Ilyenek a kenyér, a bor, a gyümölcsök, állatok.3 Az ember ezek felajánlásával, feláldozásával vagy megsemmisítésével elismeri a Iegfőbb Létező végtelen fenségét: ez az áldozat. A bűn elkövetése után az áldozat többi jegyéhez még az engesztelés járult.
Az első emberek gyümölcsöket áldoztak és nyájuk javát mutatták be, hogy ezzel tanúsítsák: Isten mindennek legfőbb ura.
Később a mózesi törvényben maga Isten állapította meg az áldozat módjait. Ezek között voltak égő áldozatok, az imádás áldozatai, amikor az áldozatot egészen elégették. Voltak hálaadó vagy könyörgő békeáldozatok. Ezeknél az áldozat egy részét elégették, más részét a papok, harmadrészét pedig azok kapták meg, akikért bemutatták az áldozatot. Végül valamennyi között a legfontosabbak voltak a bűnért bemutatott engesztelő áldozatok.
Mindezek az áldozatok Szent Pál szerint csak előképek voltak: „Mindezek pedig előképekben történtek”, „erőtlen4 és szegényes elemek” voltak.5 Csak azért voltak kedvesek Isten előtt, mert előre jelezték az eljövendő áldozatot, amely egyedül lehetett méltó hozzá: az Istenember keresztáldozatát.6
E jelképek közül az engesztelő áldozat volt a legkifejezőbb. Ezt évenként egyszer mutatta be a főpap, Izrael egész népe nevében. Az áldozati állat a népet helyettesítette.7 Mit látunk itt tulajdonképpen? A főpap áldozatot mutatott be Istennek. Felöltötte papi köntösét, majd rátette kezét az áldozati állatra, míg a nép sokasága imádással borult térdre. Mit jelentett ez a jelképes szertartás? Az áldozati állat a hívek helyét töltötte be, helyettesítette őket Isten előtt, úgyszólván meg volt rakva a nép összes bűneivel.8 Azután a főpap leölte az állatot. Ez a megsemmisítés, ez a feláldozás tulajdonképpen a sokaság feláldozása volt, amely beismerte és megsiratta vétkeit Isten, az élet és halál föltétlen Ura előtt. Majd máglyára tették az állatot, mely jóillatú áldozatként, in odorem suavitatis szállott fel Isten trónusa elé, mintegy jelképe annak a felajánlásnak, melyet a népnek kellett megtennie Az előtt, aki nemcsak teremtője, hanem végső célja is volt. A főpap az áldozat vérével meghintette az oltár sarkait, azután bement a szentek szentjébe, hogy a szövetség szekrénye előtt is hasonlóképpen elhintse a vért. – Ezen áldozat után Isten megújította népével a barátság szövetségét.
Mint említettük, mindez csak jelkép volt. Mi hát a valóság? – Krisztus véres áldozata a Kálvárián. „Krisztus odaadta magát érettünk áldozatul, jóillatú áldozatul az Istennek”.9 Isten Krisztust állította az emberek elé engesztelő áldozatul: „Isten odaállította a hit által való engesztelésül a vérében”.10
De jól jegyezzük meg, hogy Krisztus a kereszten csak befejezte áldozatát. Megtestesülésekor kezdte meg, mikor magára vállalta, hogy feláldozza önmagát az emberi nemért. – Tudjuk, hogy Krisztus legkisebb szenvedése magában véve is elég lett volna arra, hogy megmentse az emberiséget. Mivel Krisztus Isten volt, isteni személyének méltósága miatt legapróbb cselekedetei is végtelen értékűek voltak. De az örök Atya megfoghatatlan bölcsességében azt akarta, hogy Krisztus véres halállal váltson meg minket a kereszten.11 Szent Pál határozottan állítja, hogy Krisztus e világba lépésétől fogva elfogadta Atyja imádandó akaratának ezt a végzését. Megtestesülése pillanatában egyetlen tekintettel átlátta mindazt, amit szenvednie kellett az emberi nemért, a jászoltól a keresztig és attól kezdve egészen az örök végzés teljesítésére szentelte magát. Abban a pillanatban Jézus önként felajánlotta saját testét áldozatul. Halljuk Szent Pált: Krisztus „e világba bejövén így szól (Atyjához): Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; égő- és bűnáldozatok nem tetszettek neked. Akkor mondám: Íme eljövök, hogy megcselekedjem, ó Isten, a te akaratodat”.12 Krisztus így kezdte meg papi működését: tökéletesen magára vállalta Atyja minden szándékát, felajánlotta önmagát; a kereszten azután véres halálával megpecsételte áldozatát. Szenvedése kezdetén megújította teljes odaadását, melyet a megtestesülés pillanatában vállalt magára: „Atyám, – mondja, mikor maga előtt látja a fájdalmak kelyhét, – ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te”. És halála előtt az volt utolsó szava, hogy „mindent beteljesített”: consummatum est.13
Ha néhány percig szemléljük ezt az áldozatot, láthatjuk, hogy Krisztus a legfenségesebb tettet vitte véghez és a legtökéletesebb hódolatot mutatta be Atyjának. – Ő a főpap, az Istenember, a szeretett Fiú. Igaz, hogy emberi természetében mutatta be ezt az áldozatot, mivel csak ember halhat meg. Az is igaz, hogy ez az áldozat, mint történeti tény, csak bizonyos ideig tartott. De a főpap, aki bemutatta, isteni személy és ez a méltóság végtelen értékűvé teszi az áldozatot. – Az áldozat szent, tiszta, szeplőtelen, mert maga Krisztus az. Ő a szeplőtlen Bárány, aki éppúgy, mint az égőáldozatoknál, saját, utolsó cseppig kiontott vérével törli le a világ bűneit. Krisztus helyettünk áldozta fel magát. Helyettesített bennünket. Vállán minden gonoszságunkkal áldozattá vált bűneinkért: „Isten őreá helyezte minden gonoszságunkat”.14 – Végül Krisztus önként, szeretetből vállalta és mutatta be ezt az áldozatot. Az életet „senki sem veszi el tőlem, hanem én adom oda magamtól”.15 És mindezt egyedül azért akarta így, „mert szerette Atyját”: „Hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát és amint meghagyta nekem az Atya, úgy cselekszem”.16
Ezért adta vissza Istennek ez az áldozata, ez az önkéntes és szeretetből fakadó áldozat az emberi nem üdvösségét. Jézus halála megváltott minket, kiengesztelt az Istennel, újra megkötötte vele a szövetséget, melyből számunkra minden jó fakadt, újra megnyitotta a mennyország kapuit, visszaadta az örök élet örökségét. Ez az áldozat elég most már mindörökre: ezért hasad ketté Krisztus halálakor Izrael templomának kárpitja, jelezve, hogy a régi áldozatok örökre megszűntek, itt van helyettük az egyetlen Istenhez méltó áldozat. Most már nincs másban üdvösség és megigazulás, csak ha részesülünk a keresztáldozatban, melynek gyümölcsei kimeríthetetlenek. „Ezzel az egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette azokat, kik meg akarnak szentelődni”, – mondja Szent Pál.17
1 Zsid 5,1
2 Zsolt 94,6; 99,3
3 Domine, Deus noster, qui in his potius creaturis, quas ad fragilitatis nostrae subsidium condidisti, tuo quoque nomine munera jussisti dicanda constitui, tribue quaesumus, ut et vitae nobis praesentis auxilium et aeternitatis efficiant sacramentum. „Urunk Istenünk, ki a gyengeségünk táplálására szolgáló teremtményeket rendelted áldozati adományokul neved megszentelésére, kérünk add, hogy ezek a jelen életben segítséget és az örökkévalóságra megszentelődést szerezzenek nekünk.” (Csendes imádság virágvasárnap után a csütörtöki szentmisében.)
4 1Kor 10,11
5 Gal 4,9
6 Deus, … legalium differentiam hostiarum unius sacrificii perfectione sanxisti…: „Isten,… az Ószövetség különféle áldozatait egy tökéletes áldozattal megszentelted…” (A pünkösd utáni 7. vasárnap csendes imádságából.)
7 Lev 15,9.16
8 Isten maga jelentette ki a Leviták könyvében, hogy ő rendelte el ezt a helyettesítést: 17,11.
9 Ef 5,2
10 Róm 3,25
11 L. fentebb 63. és köv. l.
12 Zsid 10,5.8-9
13 Jn 19,30
14 Iz 53,6
15 Jn 10,18
16 Uo. 14,31
17 Zsid 10,14