A trienti zsinat így határozta meg a szentmisét: „Igazi áldozat, amely emlékezetünkbe idézi és megújítja Krisztus áldozatát a Kálvárián. A mise a tulajdonképpeni, igazi áldozat.1 Ebben az isteni áldozatban, amely a szentmisében végbemegy, ugyanaz a Krisztus van jelen és áldozza fel magát vértelenül, aki a kereszt oltárán véresen áldozta fel magát. Csak egy áldozat van és ugyanaz a Krisztus, aki a kereszten feláldozta magát, áldozza fel magát most is a papok közreműködésével. Különbség csupán az áldozat módjában van”.2 Az oltár áldozata tehát lényegében a Golgota áldozatát újítja meg, csak az áldozat bemutatásának módja más. Ha tehát meg akarjuk érteni az oltáron végbemenő áldozat fenségét, egy pillanatra a keresztáldozat értékét kell fontolóra vennünk. Ennek értéke a főpap és áldozat értékéből következik. Szóljunk tehát röviden Krisztus papságáról és áldozatáról.
Minden valóságos áldozathoz pap szükséges, vagyis olyan közvetítő, akinek az a feladata, hogy mindenkinek a nevében bemutassa az áldozatot. – Az Ószövetségben Isten választotta ki a papot Áron nemzetségéből és meghatározott felkenéssel ő szentelte fel a templom szolgálatára. Krisztus papsága azonban egyetemes. Az ő felkenése, ami főpappá szenteli, egészen különleges: ez az egyesülés kegyelme (gratia unionis), mely a megtestesülés pillanatában egyesíti a kiválasztott emberséget az Ige személyével. A megtestesült Ige a „Krisztus”, ami annyit jelent, hogy „Felkent”, nem valami külső kenettel, mint amilyen az Ószövetség királyait, prófétáit, papjait szentelte fel, mert őt az istenség kente fel, mely kiáradt az emberségre, mint „az öröm olajai” a Zsoltáros szerint: „Felkent téged az Isten, a te Istened az öröm olajával, társaid felett”.3 A kegyelem tette Istenemberré, Isten Fiává; ennek az egyesülésnek a pillanatában lett „Felkent”, szent, pap és főpap, azaz közbenjáró Isten és az emberek között és így Atyja tette meg főpapnak. Halljuk, mit mond Szent Pál: „Krisztus nem önmagát dicsőítette meg, hogy főpappá legyen, hanem az, aki (a megtestesülés napján) mondotta neki: Fiam vagy te, én ma nemzettelek téged”.4
Mivel tehát Krisztus az Isten tulajdon Fia, azért mutathatta be az Istenhez egyedül méltó áldozatot. És halljuk az örök Atyát, aki esküvel erősítette meg főpapi mivoltát és méltóságát: „Megesküdött az Úr és nem bánja meg: Pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint”.5 Miért örök pap Krisztus? Mert a megtestesülésben szétválaszthatatlan az istenség és emberség egyesülése, az az egyesülés, mely őt főpappá szentelte. Mint Szent Pál mondja: Krisztus „pap marad mindörökké”.6
És ez a papság „Melkizedek rendje szerint” való, vagyis ahhoz hasonlít. Szent Pál emlékeztet az Ószövetség e titokzatos alakjára, aki nevével meg kenyér- és boráldozatával Krisztus papságának és áldozatának előképe. Melkizedek neve azt jelenti, hogy „az igazságosság királya;” a Szentírás mondja, hogy „Sálem királya” volt.7 Ez pedig azt jelenti, hogy „a béke királya”. Jézus is király. Szenvedésekor megerősítette Pilátus előtt királyi méltóságát: „Te mondod, hogy én király vagyok”.8 Ő az igazságosság királya, mert ő tölt be majd minden igazságot. Ő a béke királya:9 mert azért jön, hogy békét kössön Isten és az emberek között. És a végre kiengesztelt igazságosság és a végre megtalált béke az ő áldozatában adta egymásnak a békecsókot: „Az igazság s a béke csókot vált”.10
Mint látjuk: az a Jézus, aki a megtestesülés pillanatában Isten Fia lett, a megtestesülés által egyúttal legfőbb és örök főpap is, a legfőbb közbenjáró az emberek és Atyja között: ő a Krisztus, az igazi főpap: „Felkent téged az Isten… társaid felett”. Ezért egyedül az ő áldozata és az ő papsága tökéletes és végtelen értékű.
1 Sess. XXII., can. 1.
2 Uo., cap. 2.
3 Zsolt 44,8
4 Zsid 5,5; vö. 6 és 7,1
5 Zsolt 109,4
6 Zsid 7,3
7 Ter 14,18; Zsid 7,1
8 Jn 18,37
9 Iz 9,6
10 Zsolt 84,11