Isten részesíteni akar bennünket életében és Krisztus kegyelme, mely Isten gyermekeivé avat bennünket, az isteni élet forrása lelkünkben. Ezt a kegyelmet a keresztségben kaptuk: ez a természetfeletti élet hajnala, az isteni folyam forrása. Ezen élet kibontakozása, e folyó kiszélesedése elé akadályok tornyosulnak. Említettük, hogyan kell őket eltávolítani. Végül az utolsó két fejezetben kifejtettük, melyek azok a legfőbb törvények, amelyek biztosítják lelkünkben ennek az életnek állandó fennmaradását és megszabják fejlődését: maradjunk mindig egyek Krisztussal a megszentelő kegyelem révén, mindent Atyja dicsőségére tegyünk, tiszta szándékkal és az erős szeretet lendületével. Ez a törvény kiterjed minden tevékenységünkre, vonatkozik minden cselekedetünkre, bármilyen természetűek legyenek is azok.
Ha valamely lélek megértette, milyen magasztos ez az élet, amikor felfogta, hogy forrása a Krisztussal való egyesülés a hitben és a szeretetben, akkor vágyódik ennek az egyesülésnek a tökéletességére, törekszik ennek az életnek a teljességére, melynek Isten örök gondolata szerint élnie kell benne. De nem álom-e ez az egyesülés? – kérdezi a lélek. Nem, nem álom. Bármilyen fenséges is, valóság lehet, annak kell lennie. „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.”1
Valóban úgy van, hogy az emberi természet minden erőfeszítése maga egyedül, Krisztus nélkül, egy lépést sem tehet előre ezen egyesülés megvalósítása felé, annak az életnek a létrehozására és kifejlesztésére, amely ebből az egyesülésből fakad. Egyedül Isten adja csíráját és növekedését. Mi gondozzuk, mi öntözzük a palántát; ez elengedhetetlenül szükséges Szent Pál szerint:2 de ez az élet csak akkor hoz termést, ha Isten belénk önti a kegyelem nedvét.
Isten hasonlíthatatlanul fenséges eszközöket bocsát rendelkezésünkre, hogy megtarthassuk magunkban ezt a nedvet. Mert ő nemcsak a végtelen és hatalmában korlátlan Jóság, aki részesíteni akar bennünket természetében és boldogságában, hanem az örök Bölcsesség is, aki a célhoz méri az eszközöket, olyan erővel, melyhez csak szelídsége hasonlít, mellyel cselekszik: „Elér egyik végtől a másikig és a mindenséget szeretettel igazgatja”.3
Láttuk, hogy Isten a keresztségben megadta nekünk ennek az életnek a csíráját és ennek az egyesülésnek a zsengéjét. Láttuk, melyik az a legfőbb törvény, amelynek alá van vetve fejlődése. Ha most részletesen meg akarjuk ismerni azokat az eszközöket, melyekkel Isten megajándékozott bennünket, látni fogjuk, hogy főként az imádságra és az Oltáriszentség vételére vezethetők vissza.
Isten minden léleknek, aki hozzá fordul, megígérte Jézus szavaival: „Amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja nektek”. Ezért – teszi hozzá, – „kérjetek és megnyeritek, hogy örömetek teljes legyen”. Ez az öröm Krisztus öröme: „Hogy az én örömem bennük teljes legyen”,4 – a kegyelem öröme, az élet öröme, amely mint valami isteni folyam, belőle fakad, hogy minket boldogítson: „A folyó árja megörvendezteti az Isten városát”.5
A másik eszköz az Oltáriszentség, de sokkal hatalmasabb. Isten az imádságra, bizonyos feltételek mellett, megadja ajándékait: az Oltáriszentségben maga Krisztus adja magát nekünk. Az Oltáriszentség az egyesülés tulajdonképpeni szentsége, ez táplálja és tartja fenn bennünk az isteni életet. Különösen erről a szentségről mondhatta az Úr Jézus: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és minél több legyen”.6 Ha Krisztust magunkhoz vesszük a szentáldozásban, magával az élettel egyesülünk.
De mielőtt Krisztus táplálékul adta volna magát a léleknek, előbb feláldozta magát. Csak a szentmisében jelenik meg a szentségi színek alatt. Ezért előbb a szentmiseáldozatról kell beszélnünk, hogy majd a következő fejezetben a szentáldozást tárgyaljuk.
Mi tehát a szentmiseáldozat és melyek azok az erők, melyeket magában rejt, hogy átalakítsák lelkünket Jézusban?
Kimondhatatlanul fenséges titok ez. A pap életének az eucharisztikus áldozat a középpontja, de ő is tehetetlennek érzi magát, amikor szavakkal ki akarja fejezni azokat a csodákat, amelyeket Krisztus Jézus szeretete halmozott fel benne. Mindaz, amit az ember, a teremtmény elmondhat erről az Isten szívéből fakadt misztériumról, még csak meg sem közelítheti a valóságot, úgyhogy amikor mindent elmondtunk róla, amit csak tudtunk, úgy látszik, mintha semmit sem mondtunk volna. Nincs még egy kérdés, amelyről a pap szívesebben beszélne, és amelytől mégis annyira félne, mint ez a szent és magasztos hittitok.
Kérjük, hogy világosítson meg bennünket hitünk: hiszen az eucharisztikus áldozat a szó szoros értelmében igazán a hit titka: mysterium fidei. Hogy valamit is megértsünk belőle, Krisztushoz kell fordulnunk. Ismételjük előtte Szent Péter szavait, amelyeket akkor mondott, amikor Jézus megígérte ezt a titkot a zsidóknak és még tanítványai közül is többen megbotránkoztak benne és elhagyták: „Uram! kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak”.7 És különösen, higgyünk a szeretetben, mint Szent János mondja: „És mi hittünk a szeretetben”.8 Az Úr Jézus akkor akarta elrendelni ezt a szentséget, amikor arra készült, hogy a legnagyobb tanúbizonyságot tegye irántunk való szeretetéről és azt akarta, hogy örökké fennmaradjon közöttünk „az ő emlékezetére”. Ez volt mintegy utolsó gondolata és szent Szívének végrendelete: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.9
1 Mt 19,26
2 1Kor 3,6
3 Bölcs 8,1
4 Jn 16,23-24; vö. 17,13
5 Zsolt 45,5
6 Jn 10,10
7 Uo. 6,69
8 1Jn 4,16
9 1Kor 11,24