„Omnia ad maiorem Dei gloriam – Mindent Isten nagyobb dicsőségére.”
„Isten ügyéért a legnagyobb műveltséggel kell harcolnunk!”
1521 pünkösd vasárnapján a francia tüzérség Navarrában tűz alá vette Pamplona citadelláját, és egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette az egyik baszk nemesembert, Inigo Lopez de Loyolát, aki a spanyol király szolgálatában állott. Ez az esemény Franciaország és a Habsburg-ház harcában, amely az egész korszakra rányomta a bélyegét, alig számított valamit, mégis történelmi jelentőségű: ez a kő ágyúgolyó szolgált indítékul ahhoz, hogy Inigo de Lopez a spanyol király szolgálatát fölcserélje Krisztusnak, az ég és föld Urának szolgálatával, és így Inigo lovagból Szent Ignác váljon.
Loyolai Szent Ignác lovag, szerzetes, a jezsuita rend megalapítója. Tudása és kitartása sokakat ösztönzött arra, hogy a többi embert szolgálják és tanítsák.
A rendalapító: Loyolai Szent Ignác
Loyolai Szent Ignác élete
Iñigo López de Loyola 1491-ben született egy baszk nemesi családban. Először udvari apród, majd lovag volt és nagy tervei voltak:
„a játékban, a nők körüli forgolódásban, a verekedésben és a hadakozásban. Megkísértette a test, és le is győzte”.
Bár nem volt hivatásos katona, a spanyol király felhívására azonban hadba indult lovagként.
1521 pünkösd vasárnapján Pamplona várának védelmében súlyosan megsebesült egy francia ágyúgolyótól. Az egyik lába azonban rövidebb maradt a másiknál. Hosszú ideig otthon kellett feküdnie, loyolai kastélyukban.
Unatkozott, olvasnivalót kért…, ekkor akadt a kezébe a Jézus életéről illetve a szentek életéről szóló könyv. – „csak Jézus élete volt kéznél, és egy Szentek élete”… –
A sebesült először kelletlenül , kedvetlenül lapozgatta, olvasgatta a műveket. Minél többet forgatta, egyre jobban elámult, annál inkább megérintette szereplőinek élete, s végül egészen e művek hatása alá került.
A szentek és remeték életéről szóló művek nyomán először az imádsághoz fordult, a szent remeték nagy vezekléseit és hosszú imádságait próbálta utánozni. Díszes nemesi ruháját egy koldus rongyos öltözetével cserélte fel, és egy Manréza nevű kis város melletti barlangba vonult vissza, ahol majdnem egy egész évet töltött.
Ez az időszak először a küzdelem ideje volt, a már-már kétségekig fokozódó lelki gyötrődésé, a lelki metamorfózisé, később pedig a misztikus átalakulásé. Ekkor és itt írta meg a Lelkigyakorlatos könyv alapgondolatait, itt született meg a könyv magja, amely később nagy segítségére volt abban, hogy társakat verbuválva közelebb vigye Istenhez a világot.
Amikor Ignác félig-meddig felépült, először egy karthauzi kolostor magányába akart vonulni. Aztán elzarándokolt Miasszonyunkhoz, Aranzazúba és Montserratba. Ez utóbbi közelében fekszik Manréza, ahol először csak rövid ideig akart maradni, de aztán majdnem egy egész esztendőt eltöltött. Ez a már-már kétségekig fokozódó lelki gyötrődés és a misztikus átalakulás ideje volt. Itt élte át élete legnagyobb kegyelmét: ekkor kezdett a szeme megnyílni, értelmében nagy világosság támadt. Itt, Manrézában született meg a Lelkigyakorlatok, amely segítségére volt abban, hogy átformálja a világot.
„A Szent Ignác által kínált út arra irányul, hogy az ember rátaláljon a szabadságra: hogy tudjon szabadon azzá válni, akivé lennie kell; hogy szeressen, és elfogadja mások szeretetét; hogy jó döntéseket hozzon; s hogy megtapasztalja a teremtés szépségét és Isten szeretetének misztériumát.”
„Szent Ignác azt tanácsolta ugyan a jezsuitáknak, hogy mindig különítsenek el időt az imádságra, ám elvárta tőlük, hogy aktív életet éljenek. »Az út a mi otthonunk« – mondta Jerónimo Nadal, Szent Ignác egyik első társa.”
Idézetek a Lelkigyakorlatos könyvből…
„Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.”
„Legyen a lelked annyira szabad, hogy mindig meg tudd tenni az ellenkezőjét is.”
„Úgy cselekedj, mintha minden rajtad múlna, de úgy bízz Istenben, mintha minden rajta múlna.”
„Azokra vár a mennyekben a legértékesebb korona, akik minden munkájukat a tőlük telhető legnagyobb szorgalommal végzik. Mert nem elég önmagukban jó dolgokat tenni, jól is kell azokat tenni.”
„Mikor az elöljáró parancsol valamit neked, nem tiltja meg, hogy az eszed is használd.”
„A gazdag arra törekedjék, hogy ő birtokolja javait, ne pedig javai birtokolják őt.”
„Nagy örömét találja a sátán a tanácstalanul magára maradt lélekben, aki kivonja magát lelki vezetője irányítása alól. Minél magasabbra törekszik az ilyen, annál mélyebbre fog zuhanni.”
„Az legyen az elved, hogy a beszéd kezdetét szívesen engedd át másoknak, kik földiesen gondolkodnak, de a beszéd végét mindig magadnak tartsd fenn, hogy így bármily fémet kaptál is, a beszédben törekedjél azt bearanyozni.”
„Mi csak arra ügyeljünk, hogy Isten akaratát teljesítsük. Isten majd gondoskodik arról, amire szükségünk lesz.”
A tanulmányok időszaka
Sok terv, tapasztalat, gyötrődés és kudarcélmény után Ignác arra jutott, hogy tanulnia kell.
Több mint tíz évet szentelt a tanulásnak, többek közt Párizsban és Barcelonában. Gyerekekkel együtt tanult, együtt kellett ülnie az iskolapadban, hogy latinból az elemi ismereteket elsajátítsa, miközben nagy figyelmet szentelt az embereknek is.
Mindez persze nem ment nehézség nélkül. Mindeközben apostoli munkálkodását egyesek gyanakodva nézték, figyelték, ezért többször is az inkvizíció börtönébe került, de mindig felmentették.
Már Barcelonában fölébredt benne a vágy, hogy néhány embert maga köré gyűjtsön. Azonban első közösségét csak Párizsban sikerült neki összekovácsolnia. Első társai voltak: François Xavier, Pierre Favre, Diego Laínez, Simon Rodrigues, Nicolas Bobadilla, Alfonso Salmerón voltak.
Ők, miután elvégezték nála a lelkigyakorlatot, eldöntötték, arra a következtetésre jutottak, hogy apostolok példáját követve „teljesen szakítanak a világgal, a szegénység és a kereszt útjára lépnek”.
Ideáljuk az apostolok élete volt. Döntésüket, barátságukat közös fogadalom pecsételte meg 1534. augusztus tizenötödikén Párizsban.
Tanulmányaik befejezése és papszentelésük után határozták el, hogy segítenek a lelkeknek, és elmennek a Szentföldre. Ha azonban egy éven belül nem sikerül oda eljutniuk, vagy ha nem maradhatnak tartósan Palesztinában, akkor Rómában felajánlják szolgálataikat a pápának. A Szentföldre való eljutáshoz Velencében várták a lehetőséget, hogy elinduljanak.
Mivel ez meghiúsult, Rómába siettek, elmentek jelentkezni a pápánál. Feladatuk lelkipásztorkodás volt, lelkigyakorlatokat vezettek. A nép nyelvén ők voltak a „zarándok papok”.
„Az út a folyó mentén halad. Ájtatosan lépkedett ott, és egy pillanatra leült, arccal a mélyben hömpölygő folyó felé fordulva. Amint ott ült, értelmének szemei kezdtek megnyílni. Nem látomást látott, hanem sok mindent megértett és felismert, lelki dolgokat csakúgy, mint a hitre és a tudományra vonatkozókat. Mindezt olyan nagy megvilágosodással, hogy mindent egészen újnak látott.” (A Zarándok)
Közben vártak a pápa döntésére: hova is küldi őket szolgálatra…?
Hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy közösségüket renddé alakítják át, amelynek „Jézus Társasága” lesz a neve. Mindeközben 1540. szeptember huszonhetedikén elkészült a Regimini Militantis Ecclesiae című ünnepélyes dokumentum, amellyel III. Pál pápa jóváhagyta az új alapítást. Így született meg a “Jézus Társasága”.
A társaság élére társai egyhangúlag Ignácot választották meg.
Ignác jó tíz évig dolgozott a Rendalkotmányon, melynek alapját nemcsak az imái, hanem a társaival való közösségi beszélgetések is adták. A szabályok létrehozásában, – ami főleg a misztikus imákból nőtt ki – , szerepe volt a tapasztalatnak, a társaival való tanácskozásnak, más szerzetesrendek tanulmányozásának és az alapos megfontolásnak is. Eközben a többi szerzetesrendet is tanulmányozta. Mindemellett a Rend ügyeinek intézése is Ignác vállát nyomta.
A Jézus Társasága gyorsan terjedt Európa szerte; Indiában és Távol-Keleten az első jezsuiták elkezdték a missziós munkát. Létrejöttek az első jezsuita kollégiumok. Ekkor alapította meg többek közt a Római Kollégiumot – a mai Gergely egyetemet. Ignác sokat betegeskedett, de betegségei mellett fáradhatatlanul dolgozott.
Egyszer maga is megállapította:
„Harminc esztendő alatt akár esett, akár fújt, semmi nem tartott vissza attól, hogy az Isten szolgálatára tervbe vett munkát órára pontosan el ne kezdjem”.
1556. július 31-én ért véget Ignác földi élete. Titkára azt írta, hogy úgy halt meg, mint bárki más, de műve, a Jézus Társasága, kb. ezer taggal szilárdan állt.
Ignácot 1622. március 12-én avatták szentté Néri Fülöppel, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt. Ünnepét a következő évben felvették a római naptárba.
Milyen ember volt Loyolai Szent Ignác?
Egy bizalmas barátja e szavakkal jellemezte:
„Ignác atyánkban nagyszerű természet és átfogó szellem párosult egymással. Ezeknek az adottságoknak a birtokában, és Urunk kegyelmével minden erejét latba vetette, hogy nagy dolgokat vigyen végbe, és minden tette csupa tűz volt. Akár a Társaságot nézi az ember, amelyet alapított, akár a Lelki gyakorlatokat, úgy találja, hogy csupa életet árasztó szeretet, csupa lobogás, soha nem nyugvó buzgalom, állandó felhívás és ösztönzés a lelkek tettre kész megsegítésére.”
Szent Ignácra semmi sem lehet jellemzőbb, mint életének, a Lelkigyakorlatok egész szellemének és a rendi szabályok fő irányvonalának rövid, de találó foglalata:
„Omnia ad maiorem Dei gloriam – Mindent Isten nagyobb dicsőségére.”
Pierre Favre, másnéven Boldog Faber Péter, az egyik rendalapító tag ezt mondta Ignác munkájáról:
„Keresd a kegyelmet a legkisebb dolgokban, s így ahhoz is megtalálod a kegyelmet, hogy végbevidd, hittel elfogadd és reménnyel várd a legnagyobbakat!”
Loyolai Szent Ignác így írt önmagáról
„Amint a durva, alaktalan farönk nem tudja, hogy oly szobrot faraghatnak belőle, melyet a művészet csodájaként bámulnának, s csak a szobrász látja, hogy mi válhat belőle: úgy sokan […] nem látják be, hogy Isten kezétől szentekké formálódhatnának, ha e művészi kéznek ellen nem állnának.”
„Veszélyes, ha azt akarjuk, hogy mindenki ugyanazon az úton haladjon, s még rosszabb, ha másokat önmagunkhoz mérünk.”
„Meg van írva: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik.” (Mt 4,4)
A szent tűz emberének – így fordíthatnánk le a nevét – az életéből, aki mindent Isten dicsőségére tett, saját írásai és társainak, valamint a kortársaknak a följegyzései szolgáltatnak – megindító – dokumentumokat.
– Életének „szélsőségessége” mindjárt szembetűnik, ha ifjúkora a följegyzésekből megelevenedik előttünk: „A Loyola család egyike volt a haza legvégzetesebb sorsú családjainak… Inigo életvidám és elegáns ifjú volt, kedvelte a pompát az öltözködésben, és szeretett nagy lábon élni, büszke volt divatos, szőke hajára, és nagy gondot fordított a körmeire… Hozzá volt szokva, hogy páncélban járjon, vállig érő hosszú hajat, két színű, felhasított öltözéket és tarka barettet hordott.”
– Az egyik akta beszámol a huszonnégy éves Inigo „éjszakai kilengéseiről és súlyos visszaéléseiről, amelyeket tudatosan követett el, az álnokságtól sem riadva vissza. Kemény és hajthatatlan akarata csak a betegágyon mutatkozott meg. Az ágyúgolyó által szétroncsolt csont rosszul forrt össze. De ő nem akart nyomorék maradni, ezért műtétet kért az orvosoktól. Anélkül, hogy elkábították volna, újra eltörték a csontját. Egyetlen jaj sem hagyta el ajkát, csupán összeszorított öklei árulták el, mennyit szenvedett.
Amikor a sebek begyógyultak, kiderült, hogy a jobb lába rövidebb a balnál, és hogy egy csontdarab a térde alatt kiáll. Hogy tovább viselhesse elegáns tiszti csizmáját, amely úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, lefűrészeltette a kiálló csontot, a rövidebb lábát pedig nyújtatta – heteken át mozdulatlanul feküdt a vas szerkezetben – hogy újra tudjon táncolni, lovagolni és vívni.
– Öszvérháton ment fel Montserratra, amelynek tetején egykor a grál lovagok vára állt, most pedig zarándokhely a „Fekete Madonna” tiszteletére. Itt fordult el Ignác a világtól, úgy, ahogy azt a lovagregényekben olvasta: életgyónást végzett, a kolostornak ajándékozta az öszvért, a ruháját odaadta egy koldusnak, a Madonnának pedig felajánlotta a fegyverét, és egy egész éjszakát ott töltött előtte állva. Másnap a korai mise után elindult a Szentföldre, de csak Manrézáig jutott el. Durva zsákvászonból varrott köntösben koldulva járta a kis utcákat.
A lábán háncssarut viselt, a kezében vándorbot volt, rajta tökkulacs. A haját és a körmeit elhanyagolta, így akarta korábbi hiúságát jóvátenni. Az utcagyerekek visongtak, amikor meglátták, és így kiabáltak utána: „Zsák papa!” Egy csipkebokorral benőtt barlangban oly kegyetlenül megkínozta magát, hogy kétszer is közel került a halálhoz. De utána csodálatos világosságban lett része.
– Jeruzsálemből hazatérve Ignác nekiállt a tanulásnak, de túl korai lelkipásztori buzgalma hátráltatta és sok bajba keverte. Így például Barcelonában majdnem megölték, amiért egy egész zárdát meg akart reformálni. Az apácák ugyanis addig szabadon fogadták tisztelőiket, az udvarlók pedig – szórakozásuktól megfosztva – bosszút esküdtek és felbéreltek néhány mór rabszolgát. Ezek rátámadtak Ignácra és kísérőjére, és úgy összeverték őket, hogy a kísérője belehalt, Ignác pedig eszméletét vesztve maradt az utcán.
– Amikor az egyetemista Ignácot nagy buzgalmáért, amely a hagyományos egyházi keretbe nem illett bele, az inkvizíció letartóztatta, segítséget ajánlottak neki, de ő elutasította: „Az, akiért idekerültem, majd kiszabadít, ha ez akarata szerint lesz.” Az egyik látogatójának, aki fölkereste a börtönben, és együttérzett vele, ezt mondta: „Ezzel csak azt áruljátok el, hogy ti nem vágytok arra, hogy Krisztus szeretete egészen foglyul ejtsen benneteket. Azt hiszitek, hogy a börtön a legnagyobb rossz? Nincs annyi bilincs Salamancában, amennyinél Isten iránti szeretetből ne kívánnék még többet viselni.”
– Vonzó erejének Párizsban sem tudtak ellenállni, így itt is szemére vetették, hogy a követőit – szegényeket! – teljesen megőrjítette, meg hogy eretnek és varázsló, aki a máglyára való. Egy alkalommal Ignác a barátaival nem az előadásokra, hanem templomba ment. Emiatt a rektor olyan haragra gerjedt, hogy elhatározta: az engedetlen diákokat sújtó büntetést alkalmazza. A teremben már együtt voltak a diákok, a nyilvános kizárásra várva. Akkor belépett a rektor Ignáccal, s hirtelen letérdelt előtte – így kért könnyes szemmel bocsánatot. Az egybegyűltek, akiknek Ignác megaláztatását kellett volna végignézniük, győzelmének lettek a tanúi.
– Miután tanulmányait befejezte és a Szentföldön nem tudta tervét megvalósítani, a köréje gyűltek közösen elhatározták, hogy a pápa rendelkezésére bocsátják magukat. Róma felé tartva az utolsó állomásukon, La Stortában Ignác belépett a félig-meddig összedőlt kis templomba. Amit itt átélt, közölte egyik útitársával, Lainezzel, aki így számol be róla: „Amikor Sziénából Róma felé tartottunk, történt, hogy atyánk sok lelki vigaszban részesült. Elmondta nekem, hogy olyan volt, mintha az Atyaisten ezeket a szavakat véste volna a szívébe: „Rómában részesültök kegyelmemben.”
Atyánk nem tudta, mit jelentsenek ezek a szavak, azért hozzátette:
„Nem tudom, mi történik velünk Rómában, lehet, hogy keresztre feszítenek bennünket!”
Aztán azt mondta, az történt, mintha látta volna Krisztust a vállán a kereszttel, és mellette az Örök Atyát, aki ezt mondta: „Azt akarom, hogy ezt (ti. Ignácot) fogadd szolgáddá!”
Jézus tehát szolgálatába fogadta, s ezt mondta neki: „Azt akarom, hogy nekem szolgálj!”
Ezután Jézus nevére nagy áhítat töltötte el, és ezért azt akarta, hogy a társaságát Jézus Társaságának hívják.”
A Társaságot illető eszméi teljesen „középkoriatlanok” voltak, de épp azt testesítették meg, amire az Egyháznak – a jövőt tekintve – szüksége volt. Ehhez tartozott az is, hogy a páterek közül senkinek sem volt szabad semmiféle tisztséget elfogadnia.
– Ferdinánd császárnak ezt írta Ignác: „Ha elfogadnánk, magunk ásnánk meg a sírunkat… A világ olyan romlott, hogy ha csupán megfordulnának a közülünk valók valamelyik udvarban, akár a pápánál, akár a hercegeknél, vagy a kardinálisoknál, vagy pedig a nemesembereknél, már híre terjedhetne, hogy becsvágyó törekvéseink vannak.”
Ugyanígy, mivel Ignác ellene volt mindenfajta fizikai, vagy erkölcsi kényszernek, egy jezsuita sem lehetett soha tagja az inkvizíciónak.
A társaság hatását egy vád is mutatja, amelyet valaki a pápánál emelt, de akaratlanul is fején találta a szöget: „Ezek a papok az egész világot meg akarják reformálni.”
Ignácot „világi misztikája” (K. Rahner) arra késztette, hogy ennek a világnak a dolgait is örömmel elfogadja. Amikor Lainez egy alkalommal azt bizonygatta, hogy a földet készen volna rögtön fölcserélni az éggel, Ignác ezt válaszolta neki:
„Én a helyedben inkább itt maradnék lent, és dolgoznék az Isten dicsőségére.”
Ugyanebben a szellemben az imádság túlbecsülésétől is óvott:
„Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének; minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk Istent. Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.”
Ebben az értelemben tanácsolja Ignác:
„Őrizd meg minden dologban a lélek szabadságát. Ne kacsintgass az emberek felé, hanem legyen a lelked annyira szabad, hogy mindig meg tudd tenni az ellenkezőjét is.”
– Ignác szerette, ha az arcok derűsek körülötte. „Nevessetek, és erősek lesztek!” – szólt oda a testvéreinek, és az egyiknek ezt mondta: „Örülök, hogy mindig azt látom, hogy nevetsz. Amíg a szabályokat megtartod, nem lehetsz soha túlságosan vidám.” Egy másikat, aki nagyon kedvetlen volt, azzal vidított fel, hogy eljárt neki egy baszk táncot. És amikor látta, mekkora étvággyal kebelezi be az egyik társa az ebédet, arra bátorította, hogy csak „folytassa, táplálkozzon jól, hogy erős legyen, és tudja szolgálni Istent és a Társaságot”.
„A kis spanyol, aki egy kicsit bicegett és oly élénkek voltak a szemei”, maga is vidám ember volt. Szerette a kertet és a virágokat. Nyári éjszakákon szívesen elidőzött szobája erkélyén, és nézte a csillagos eget „hogy mindenben megtalálja, mindenben szeresse Istent, benne pedig mindent.”
– Az ellenségei iránt is szeretettől vezérelt okosságot tanúsított. Amikor a spanyol inkvizítor, Barbaren azzal fenyegetőzött, hogy minden spanyol jezsuitát máglyára küld mint eretneket, Ignác ezt üzente neki:
„Ha azt mondja, hogy a mieinket Perpignantól Sevilláig mind elégeti, akkor válaszképpen azt kívánom neki, hogy őt is, barátait és ismerőseit is, nemcsak Perpignantól Sevilláig, hanem szerte a világon, gyújtsa lángra a Szentlélek, hogy egészen elégve mindnyájan eljussanak a tökéletességre, és egykor nagy dicsőségben legyen részük az Isteni Fölség országában.”
– 1555-ben Caraffa kardinális lépett IV. Piusként a pápai trónra. Amikor Ignác ezt megtudta, elsápadt, a csontjai pedig szinte remegtek, mert ezzel a kolerikus emberrel hadilábon állt. S valóban, a pápa csakhamar megvonta a működési engedélyt a Német Kollégiumtól. Jóllehet Ignácnak nem volt pénze, és a pápa magatartását látva azok is tétováztak, akik anyagilag támogatták a kollégiumot, kijelentette: a házat magára vállalja, s inkább adják el őt magát rabszolgának, semmint hogy a németjeit cserbenhagyja.
– Egyik este Ignác hívta a titkárát, aki épp néhány tengerentúli levéllel volt elfoglalva, és arra kérte, menjen el a pápához, és kérje számára és egy másik súlyosan beteg páter számára a betegeknek szóló áldást. A titkár meglepődött, s azt gondolván, hogy nem olyan sürgős még ez, elodázta a dolgot. „Jó – mondta Ignác higgadtan –, ahogy akarja. Egészen magára bízom magam.” Másnap reggel már épphogy csak lélegzett. A betegápoló testvér rohant a gyóntatóhoz, a titkár meg a pápához. De mire visszaértek, Ignác már halott volt. Szerényen „kilopakodott” a világból, nem csupán a halálos ágy körül összegyűlő gyászolókról és az alapító mindenfajta pózáról, de még a szentségekről is lemondott.
Ifjúkora önzése teljes önzetlenséggé alakult át – ezt mutatta a halála. Valóra váltotta tanítását:
„Ha egyszer a szívünk megváltozik, nem csoda, hogy utána általunk a világ is megváltozik.”
A LÉLEK BELSŐ HANGJA – KÜLÖNBÖZTESD MEG A JÓT A GONOSZTÓL...
Loyolai Szent Ignác a lélek tisztánlátásáról szóló tanításaiban különleges szabályokat határozott meg arra vonatkozóan, hogyan ismerhetjük fel szívünk belső hangját. A sátán hangjának felismerésére különösen nagy hangsúlyt fektetett. Nagyon jellegzetes és könnyen felismerhető a sátán hangja.
„Ha a gondolatok menete rosszabbul végződik, mint ahogy korábban már elképzelted, vagy nyugtalanít, esetleg zavart kelt benned, elveszi a korábbi békét, nyugalmat és csendet, szinte biztosan a sátánnal van dolgod, tőle ered a gondolat, aki a mi örömünk és üdvösségünk ellensége.” – figyelte meg Ignác.
A legtöbb esetben a fenti állítás igaz, de ezen kívül van egy plusz biztosíték a megkülönböztetésre: az ember lelki állapota.
– Ha a lélek a jó felé mozog, a bennünk lévő jó kedvesen szól, míg a rossz élesen, zajt és nyugtalanságot keltve beszél.
– Ha a lélek a rossz felé mozog, épp az ellenkezője igaz. Ilyenkor Isten hangja tűnhet keménynek miközben próbál visszaterelni a helyes útra. A sátán pedig kedvesen még rosszabb bűnre csábítana.
Ezért fontos megérteni saját lelki állapotunkat mielőtt eldöntjük, kinek a hangja szól a szívünkben. Szent Ignác megfigyelése saját életének több éves tapasztalataiból származik, de mások is megerősítették.
Dom Lorenzo Scupoli, egy 16. századi atya írta:
„Az ördög minden tőle telhetőt megtesz, hogy elűzze a békét a szívünkből, mert tudja, hogy a békében Isten lakik, és ebben a békében nagy dolgokat visz véghez.”
Legközelebb, ha hallasz egy hangot a szívedben, ami hat az érzéseidre és érzelmeidre, lépj hátra egyet, és használd Loyolai Szent Ignác iránytűjét.
Istenünk, te Loyolai Szent Ignácot Egyházadban arra hívtad, hogy neved mind nagyobb dicsőségét terjessze. Add, hogy őt kövessük földi életünk harcaiban, és közbenjárására vele együtt koronát érdemeljünk a mennyben. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.