Úgy a tökéletes, mint a tökéletlen bánatnak négy tulajdonsággal kell bírnia, hogy a lelket Isten kegyelmére, illetőleg a feloldozás méltó s érvényes elfogadására felkészítse.
Először is a bánatnak valóságosnak kell lennie.
Nem elég tehát a bánat imaszövegének elolvasása vagy elmondása; nem elég az elképzelt vagy megkívánt bánat. De még az a bánat sem alkalmas a szentségi feloldozás elnyerésére, amely más indulatban, pl. a szeretetben rejlik. A bűn természetes rossz következményei feletti sajnálkozás sem üti meg azt a mértéket, amelyre Isten bocsánattal felel.
A bánatnak tehát komoly fájdalomnak kell lennie a bűn felett, amely Istent sérti.
Ez azonban ne hozza zavarba azokat a gyengéd lelkületű egyéneket, kik nem ritkán minden igyekezetük s jóakaratuk mellett a bánat hiányáról panaszkodnak.
Az ilyenek jegyezzék meg jól, hogy a bánat lényege nem az érzésben, hanem az értelemben s akaratban van. Nagyon meg lehet tehát a bánat anélkül, hogy magát meghatottságban, könnyekben árulná el. Sok függ e tekintetben a vérmérséklettől s idegzettől is. Vannak, akik könnyen sírnak, de könnyeiken keresztül a bűnre mosolyognak. Mások ismét száraz szemmel, sőt száraz szívvel erőteljesen szakítanak a bűnös múlttal s Istenhez térnek. Aki tehát igazán el akar fordulni legalább is minden súlyos bűntől s kész ezentúl teljesíteni fontos keresztény kötelességeit, bátran hiheti magáról, hogy megvan a kellő bánata s nyugodtan kérheti a feloldozást. Ezzel azonban távolról sem akarjuk tagadni, hogy a Péterek s Magdolnák könnyei nem az őszinte komoly bánat jelei szoktak lenni. Boldogok, kiket Isten ily érzelmes bánattal ajándékoz meg, kik Dáviddal, a koronás prófétával, elmondhatják: „Elfáradtam fohászkodásomban, megöntözöm minden éjjel ágyamat, megáztatom fekvőhelyemet könnyhullatásaimmal”. (Zsolt 6,7.8) Mert mint Szent Jeromos szépen mondja: „A bűnbánók könnyei a leghatalmasabban beszélnek. A töredelem, imái megindítják ugyan, a bánatkönnyek azonban kényszerítik Istent a bocsánatra”.
Megható szép legendát beszélnek el erre a régi történetek. Móric császár idejében kegyetlen s merész rabló pusztítá Görögország északi részét. Egész sereg katonaság hasztalan üldözte. Végre kézrekerült. Pár napra rá súlyosan megbetegedett s meg is halt. Kimúlása előtt azonban Isten különös csodája folytán lelkileg egészen megváltozott. Folytonosan sírdogált bánatában, miközben így fohászkodott: „Uram, amint megkegyelmeztél a rablónak a keresztfán, kegyelmezz nekem is, fogadd könnyeimet, amelyekkel a halállal küszködve bűneimet siratom”. Lelke elköltözött – Istennel kibékülve. Ugyanokkor egy szentéletű embernek álomban látomása volt. Úgy látja, hogy a haldokló megtért rabló mellett áll. A gonosz szellemek nagy sokasága veszi körül a halálos ágyat, vaskos könyveket tartva, amelyekben a haldokló bűnei voltak feljegyezve. Két angyal is megjelent, kik nagy mérleget hoztak elő. Az ördögök rádobálták egyik serpenyőjére súlyos köteteiket. Az angyalok aggódva tekintenek körül keresgélve valami jócselekedetet a haldokló életében, amelyet a mérleg másik serpenyőjébe dobhatnának a gonosztettek ellensúlyozására. De sajnos! ilyet nem találtak. Az egyiknek erre mentő gondolata támad. Kiveszi a haldokló bűnös kezéből könnytől ázott zsebkendőjét, a mérleg üres serpenyőjébe ejti. És íme, ez rögtön süllyedni kezdett. Nehezebbnek bizonyult az egyetlen könnyes kendő a bűnök egész tömegénél. „Éljen Isten végtelen irgalma – kiáltanak erre az angyalok diadalmasan – ez a lélek megtisztult bánatkönnyeiben.” Mert valóban „áldozat Istennek a kesergő lélek”.