Szent Pál fentebb kimondotta, hogyan teljesíthetjük ezt a parancsot: „Mindenben legyetek Isten tetszésére”. Ugyanezt a kifejezést használja akkor is, amikor isteni életünk fejlődéséről beszél: „Mindenben növekedjünk”. Ez a szó nem egyszer kerül az Apostol tollára és valóban mélyértelmű kifejezés. Mit akar mondani ezzel Szent Pál: „Mindenben növekedjünk”? – Azt, hogyha cselekedeteink igazak abban az értelemben, mint fentebb mondottuk, akkor egyetlen egyet se zárjunk ki a kegyelem, a szeretet, az érdem birodalmából. Azt jelenti, hogy egyetlen egy sincs közöttük, amely ne növelhetné bennünk az Isten életét. Szent Pál maga részletezte ezt a „mindenben” kifejezést a korintusi híveknek írt első levelében: „Akár esztek, akár isztok, akár bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére cselekedjetek”.1 Majd a kolosszeieknek így ír: „Bármit cselekesztek, szóval vagy tettel, mindent tegyetek az Úr Jézus Krisztus nevében, és adjatok hálát az Istennek, az Atyának őáltala”.2
Latjuk tehát, hogy nemcsak azokról a cselekedetekről van szó, amelyek természetük szerint közvetlenül Istenre vonatkoznak, mint például a jámborság „gyakorlatai”, a szentmisehallgatás, a szentáldozás, az irgalmasság testi és lelki cselekedetei, hanem a legközönségesebb, legjelentéktelenebb cselekedetekről is, mindennapi életünk leghétköznapibb eseményeiről, milyenek a táplálkozás, ügyes-bajos dolgaink intézése, a társadalomban a különböző, szükséges vagy hasznos emberi és polgári kötelességeink teljesítése, a pihenés és felüdülés. Egyszóval a kegyelem és a szeretet mindazon cselekedeteinket, melyek naponként megismétlődnek és amelyekből a szó betű szerinti értelmében, a maguk egyhangú és megszokott egymásutánjával egész életünk szövődik, valamennyit átalakíthatja, hogy Isten előtt kedvesekké legyenek és bőséges érdemet szerezzenek. Olyanok ezek a cselekedetek, mint a tömjénszem: tulajdonképpen kevés por ez, de ha tűzre vetjük, kellemes illatot áraszt. Amikor a kegyelem és a szeretet teljesen hatalmába keríti egész életünket, akkor egész létünk mintegy örökös himnusz a mennyei Atya dicsőségére. A Krisztussal való egyesülés által olyan az életünk, mint valami tömjénfüstölő, melyből szüntelenül árad feléje a kellemes illat az ő gyönyörűségére: „Mi Krisztus jó illata vagyunk az Istenért”.3 Minden erényes cselekedet mérhetetlen örömet szerez az Isten szívének, mert mindegyik a kegyelem virága és gyümölcse és mivel ezt a kegyelmet Jézus szerezte meg nekünk érdemeivel, „hogy magasztaltassék kegyelmének dicsősége”.4
Tehát egyetlen jócselekedet sem kivétel: egyetlen iparkodásunk, egyetlen munkánk, egyetlen tettünk, egyetlen lemondásunk, egyetlen szenvedésünk, egyetlen fájdalmunk, egyetlen könnyünk sem vonhatja ki magát a kegyelem és a szeretet üdvös hatása alól, ha mi is akarjuk. – Ó, milyen egyszerű és mégis milyen fenséges a keresztény élet! Fenséges, mert magának az Istennek az élete. Istenből fakad, Krisztus kegyelmével jut el hozzánk és Istenben végződik. „Keresztény, ismerd meg méltóságodat!”5 – Egyszerű, mert ez az isteni élet az emberi életbe oltódik, bármennyire alacsony, jelentéktelen, gyenge, szegényes, közönséges legyen is önmagában ez az emberi élet. Ahhoz, hogy Isten fiai és Fiának társörökösei legyünk, nem kívánja tőlünk, hogy sok hősi tettet vigyünk véghez. Nem kívánja, hogy „tengereket hágjunk át vagy égbe kapaszkodjunk érte”.6 Nem; az Isten országa bennünk van, bennünk épül ki, szépül és tökéletesedik: „Az Isten országa bennetek vagyon”.7 A természetfeletti élet belső élet, melynek forrása Krisztussal rejtve van Istenben és a lélekben: „Életetek el van rejtve Krisztussal az Istenben”.8
Nem kell tehát kicserélnünk természetünket, hanem jóvá kell benne tennünk, ami hibás. Nincs szükségünk hosszú szónoklatokra: egyetlen, szívből fakadó tekintetben is benne lehet a szeretet egész ereje. Elég, ha megmaradunk a megszentelő kegyelem állapotában, ha mindent Istenért és az ő dicsőségére cselekszünk tiszta szándékkal és azután emberi módon élünk azon a helyen, amelyet a Gondviselés jelölt ki számunkra, teljesítve Isten akaratát, meg a jelen pillanat kötelességét. És mindezt tegyük egyszerűen, békében, minden izgalom, minden láz nélkül, azzal a bensőséges, mély bizalommal, mely a lélek szabadságából és belső öröméből fakad, mint a gyermek, aki érzi, hogy atyja szereti és a maga gyengeségéhez mérten neki ezt a szeretetet viszonozni akarja.
A világ szemében az ilyen élet, amelyet a kegyelem ihlet és eltölt a szeretet, nem mindig feltűnő. Igaz, az Úr Jézus mondotta, hogy minden fa gyümölcseiről ismerhető meg.9 A Szentlélek, aki a lélekben lakik, megtermi a szeretet és jóság gyümölcseit, amelyek kívülről is elárulják működésének az erejét, de a cselekvés forrása teljesen belülről fakad, tulajdonképpeni fénye teljesen befelé ragyog: „Belül csupa szépség a király leánya”.10 Természetfeletti ragyogását gyakran elfátyolozzák a mindennapi élet durva külsőségei.
Milyen gondtalanok vagyunk, hogy olyan gyakran elmulasztjuk hasznunkra fordítani azokat a javakat, amelyek így mindennap rendelkezésünkre állanak és a „bohóság igézetéhez”11 vonzódunk! Minek neveznők azokat a szegényeket, akik előtt egy bőkezű fejedelem kinyitná kincstárát és ők ahelyett, hogy tele marokkal nyúlnának bele, hogy meggazdagodjanak, közömbösen mennének el e kincsek mellett? Azt mondanánk, hogy esztelenek. Ne legyünk mi is ilyen esztelen koldusok. Mondottuk: magunktól semmit sem tehetünk. Krisztus Urunk azt akarja, hogy soha el ne felejtsük: „Nálam nélkül semmit sem tehettek”.12 De ha kegyelme a miénk, a szeretettel együtt ennek kell lennie igazán isteni életünk forrásának.
Krisztus kegyelmével mindent úgy kell tennünk, hogy Atyjának tessék: „Mindent meg tudok tenni abban, aki nekem erőt ad.”13 Arra használjuk minden cselekedetünket, a legkisebbeket éppúgy, mint a legnagyobbakat, a legalacsonyabbakat éppúgy, mint a legragyogóbbakat, hogy nagy léptekkel haladjunk előre az isteni életben, az erős szeretet segítségével, amelyből cselekedeteink fakadnak.
Akkor szeretettel néz ránk az Isten, mert megtalálja bennünk Fia képmását, amely egyre jobban tökéletesedik. A kegyelem, a szeretet és a többi erény növekedésével Krisztus arcvonásai egyre hívebben kirajzolódnak bennünk, Isten dicsőségére és lelkünk örömére.
1 1Kor 10,31
2 Kol 3,17
3 2Kor 2,15
4 Ef 1,6. – „A szeretetnek mindennapi apró tanúsításai a fő- vagy fogfájás, hitvesednek rossz kedve, egy kis megszólás, valami csekély kár; a korai lefekvés vagy felkelés, melyet az imádság vagy a szentáldozás kíván meg; az a csekély kellemetlenség, melyet némely nyilvános jócselekedet okoz nekünk, egyszóval mindezen apró ügy és baj, melyet az Isten szeretete éltet, nagyon tetszenek a felséges Istennek, ki egyetlen pohár vízért is az örök boldogságot ígérte nekünk… Ritkán nyílik olyan alkalom, mely nagy és súlyos szolgálatra hív föl bennünket Isten iránt, ellenben kisebb szolgálatokra sokszor kínálkozik alkalom… Tégy mindent Isten nevében s akkor bizonyára jól fogsz végezni mindent.” Szalézi Szent Ferenc: Filótea, 3. rész, 35. fej. (Platz ford.)
5 Nagy Szent Leó: Sermo I. de nativitate Domini.
6 MTörv 30,12-13
7 Lk 17,21
8 Kol 3,3
9 Mt 12,33
10 Zsolt 44,14
11 Bölcs 4,12
12 Jn 15,5
13 Fil 4,13