Tökéletlennek azt a bánatot nevezzük, amelyet nem a tökéletes istenszeretet, hanem valamely más, ennél alacsonyabb, de azért Istenre vonatkozó indító ok ébreszt bennünk.
A tridenti szent zsinat három ily indító okot jelöl meg: a bűn rútságát, a pokolnak és az egyéb isteni büntetéseknek félelmét. Lássuk ezeket egyenkint.
A rútság alatt nem azt az esztétikai csúnyaságot értjük, amely tényleg minden vétekben, rendetlenben, díszharmóniában fellelhető, hanem azt a természetfeletti rútságot, amelyet Istentől, a legfőbb jótól, széptől stb. való eltérés jelent és előidéz.
A halálos bűn engedetlenség, hálátlanság, megvetés Istennel szemben, kiűzi a megszentelő malasztot s vele lelkünk mennyei szépségét, bizonyos értelemben az ördög képére formál s az ő rabszolgájává tesz. Mindez kétségkívül rút s utálatos dolog s hathatós ok a bűnbánatra.
A pokol összes érdemeink kárbavesztét, Istentől, a boldogság forrásától való örökös távollétet, az ő családjától, az üdvözültektől való végleges száműzetést s minden képzeletet felülmúló érzéki büntetéseket jelent. Valóban alkalmas, hogy még a sziklakemény szívet is bánatra lágyítsa.
Az ideigvaló büntetéseket sem elegendő csupán úgy felfognunk, mint a bűn természetes rossz következményeit, hanem mint az isteni igazságosságtól méltán reánk mért fenyítéket.
Az a szomorúság tehát, amelyet a bűnnek tisztán fizikai vagy társadalmi következményei, mint pl. az egészségnek, jó hírnévnek, szabadságnak stb. elvesztése ébresztenek, még nem jelentenek tökéletlen bánatot, amelyről jelenleg tárgyalunk.