Különösen a szeretetet kell gyakorolnunk. – Amikor célba érünk, a hit és remény megszűnik: a hit látásba, a remény bírásba megy át. És ez a tökéletes látás, ez a biztos birtoklás beragyogja a szeretetet, melynek sohasem lesz vége. Ezért mondja Szent Pál, hogy a szeretet a legkiválóbb a három isteni erény közül: egyedül ez marad meg mindörökké. „Ezek között a legnagyobb a szeretet.”1
Ez a megtisztelő hely már itt a földön is megilleti a szeretetet. Fontos igazság ez, melyet fontolóra kell vennünk.
Tudjuk, hogyha a szeretet kapcsolódik a többi erény gyakorlásához, azokat új fénybe vonja, új erőt ad nekik, úgyhogy új érdem forrásai lesznek. Ha megaláztatást szenvedünk és szívesen fogadjuk, akkor ez az alázatosság erényének gyakorlása. Ha önként lemondunk valamilyen megengedett élvezetről, akkor ez a mértékletesség erényének megnyilvánulása. Ha Istent dicsőítő énekkel magasztaljuk, akkor ez a vallásosság erényének jele. Ha ezeket a kegyelem állapotában visszük végbe, akkor mindegyik cselekedetnek megvan a maga értéke, meghatározott érdeme, külön fénye. De ha ezenfelül mindegyik cselekedet kifejezetten Isten iránti szeretetből fakad, ez az utóbbi indíték mondhatnánk bearanyozza a többi erényes cselekedetet is és a nélkül, hogy elvenné meghatározott érdemüket, még új érdemet kapcsol hozzájuk.
Mi következik ebből? Az, ami legjobban kidomborítja a szeretet kiválóságát: természetfeletti életünk és életszentségünk abban a mértékben fejlődik, tökéletesedik, amilyen mértékben szeretetből fakadnak cselekedeteink. Bármilyen cselekedet közben (feltéve természetesen, hogy az a cselekedet, mint mondottuk, természetfeletti és az isteni rendbe tartozik), tehát a jámborság, igazságosság, vallásosság, alázatosság engedelmesség, türelem gyakorlásakor minél tökéletesebb, tisztább, önzetlenebb, erősebb az Isten iránti szeretet, azaz cselekedeteink minél inkább Isten iránti szeretetből fakadnak, minél inkább Isten érdekeit és dicsőségét szolgálják, annál nagyobb ezeknek a cselekedeteknek érdeme is. Következésképpen annál gyorsabban erősödik bennünk a kegyelem és az isteni élet is. Hallgassuk meg, mit mond Szalézi Szent Ferenc, a lelkiélet kiváló tanítómestere, aki oly szépen beszélt erről a tárgyról: „Ha szívedben lángoló, erős, kimagasló a szeretet, akkor annál inkább felgazdagítja és tökéletesíti mindazokat az erényes cselekedeteket, amelyek belőle fakadnak. A halált, sőt a tűzhalált is el lehet szenvedni szeretet nélkül, mint Szent Pál feltételezi; mennyivel inkább el lehet szenvedni egy kis szeretettel! Nos, Theotimusz, azt hiszem, előfordulhat, hogy egy kis erény többet ér abban a lélekben, akiben lángolva ég a szeretet, mint akár a vértanúság annak a léleknek a számára, akiben a szeretet elgyengült, bágyadt, lassú… Ezért azok az apró semmiségek, megvettetések és megaláztatások, amelyekben a nagy szentek annyira kedvüket lelték, hogy így elrejtőzhessenek és szívüket megmenthessék a hiú dicsőségtől, és amelyek mind lángoló égi szeretetből fakadtak, kedvesebbek voltak Isten előtt, mint mások nagy és híres tettei, melyeket kisebb szeretettel vagy áhítattal vittek véghez”.2
Ugyanitt a mi Urunk Jézus Krisztusnak a példáját állítja elénk. És valóban joggal!
Szemléljük egy pillanatra isteni Megváltónkat például a názáreti műhelyben. Harmincéves koráig munkában és alacsony sorsban élt, úgyhogy amikor megkezdte igehirdetését és első csodáit művelte, honfitársai megdöbbentek, sőt megbotránkoztak: „Nemde ez az ács fia?… Honnét vette hát mindezeket?”3 Valóban, az Úr Jézus ezekben az években semmi rendkívülit sem cselekedett, amivel magára irányította volna az emberek tekintetét: munkában, nagyon is egyszerű munkában töltötte el életét. És mégis, ez a munka végtelenül kedves volt Atyja előtt. Miért? Két okból: először azért, mert ez a munkás maga az Isten Fia volt. Elrejtett életének minden pillanatában elmondhatta Atyja: „Íme, az én szeretett Fiam, kiben nekem mindenkor kedvem telik”. – Továbbá Krisztus nemcsak tökéletesen végezte munkáját, hanem mindent egyedül Atyja dicsőségére cselekedett: „Nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, ki engem küldött”.4 Ez minden tettének, egész életének egyetlen rúgója: „Mindenkor azt cselekszem, ami előtte kedves”.5 Az Úr Jézus mindent Atyja iránti bensőséges szeretetének hasonlíthatatlan tökéletességével cselekedett.
Ez a kettős ok magyarázza meg, hogy Jézus cselekedetei, ha külsőleg még oly jelentékteleneknek látszottak is, annyira kedvesek voltak Isten előtt és meg tudták váltani a világot.
Utánozhatjuk-e ebben Krisztust? Igen. Bennünk az emberi természettel való személyes egyesülésnek, mely Jézust Isten tulajdon Fiává avatta, a kegyelemállapot felel meg. Ez a kegyelem tesz bennünket Isten gyermekeivé. Mikor az Atya rátekint arra, aki a kegyelem állapotában van, szintén elmondhatja: „Íme, az én szeretett fiam”. Az Úr Jézus azt mondotta: „Nincs-e megírva… Én mondottam: istenek vagytok?”6 Igaz ugyan, hogy Krisztus nem fogadott Fia az Atyának, mint mi, hanem természete szerint Fia. – Cselekedeteink értékének másik oka, éppúgy mint Krisztusban, nem csupán a szeretet indítéka, hanem a szeretetnek az a belső tökéletessége, amellyel végrehajtjuk őket; a szeretet mértéke, amely áthatja tetteinket és ugyanekkor megerősít minket az isteni életben.
Ez nagyon fontos, ha nem akarunk megelégedni azzal, ami szorosan véve szükséges ahhoz, hogy cselekedeteink érdemszerzők legyenek, hanem nagyobbítani is akarjuk azt az érdemet és gyorsan akarunk előrehaladni az Istennel való egyesülésben. Nézzünk szét magunk körül. Ha két jámbor embert látunk és mindkettő a kegyelem állapotában, egymás mellett teljesen egyformán él, mindkettő látszólag teljesen egyformán cselekszik, mégis gyakran lehetséges, hogy Isten szemében roppant nagy különbség van közöttük. Az egyik egyhelyben jár, a másik nagy léptekkel halad előre a kegyelmi életben, a tökéletességben, az életszentségben. Honnét ez a különbség? A kegyelmi állapotból? Nem, hiszen feltételeztük, hogy mindkettő az Isten barátságában él. Talán az egyik cselekedeteinek kiválósága magyarázza meg? Nem, mert azt is feltételeztük, hogy cselekedeteik teljesen egyformák. Vagy talán az egyik nagyobb gonddal vitte véghez ezeket a cselekedeteket? Az sem, mert bár ez jelentős szempont már, ezt a külső tökéletességet is egyformának vettük mindkettőnél. Honnan van tehát ez a különbség? Abból a belső tökéletességből, a szeretetnek azon erejéből és mértékéből, amelyből cselekvésük fakadt. Az egyik Isten felé fordulva, lángoló, erős szeretettel cselekszik: mindent azért tesz, hogy Istennek tessék. Bensőleg, lélekben állandóan imádással borul le az Úr előtt. Tevékenységének gyökere egyedül csak Istenbe nyúlik. Ezért minden egyes cselekedetével egyre jobban közeledik Istenhez: gyorsan halad előre az isteni egyesülésben. – A másik ugyanazt a cselekedetet hajtja végre, de benne elaludt a hit. Lelke nem törődik Isten érdekeivel. Szeretete kevésbé lángoló, mértéke csekély, közepes. Igaz, hogy cselekedete nem érdemtelen, de ez az érdem csekély és még jobban kevesbítheti a szórakozottság, az önszeretet, a hiúság és annyi más emberi tekintet, amik hanyagsága vagy könnyelműsége miatt belekeveredhetnek az ilyen lélek cselekedeteibe.
Íme, ez a titka annak a nagy különbségnek, mely Isten szemében bizonyos lelkek között van, akik pedig egymás mellett élnek és látszólag teljesen egyforma az életük.7
Ezért olyan kiváló a szeretet erénye: a bennünk lakozó isteni életnek tulajdonképpeni mértéke.
Iparkodjunk tehát utánozni az Úr Jézust minden cselekedetünkkel és szolgáljuk Atyja dicsőségét. Meghitt beszélgetéseinkben gyakran kérjük Krisztust, hogy minden cselekedetünk szeretetből fakadjon, mint az ő cselekedetei. Részesítsen bennünket abban a szeretetben, amelyet ő érzett Atyja iránt és amely által mindent tökéletesen tudott véghezvinni: „Mivel szeretem az Atyát”.8 Isteni Megváltónk biztosan meghallgat minket.
1 1Kor 13,13
2 Traité de l’amour de Dieu, XI. könyv, 5. fej.
3 Mt 13,55
4 Jn 5,30
5 Uo. 8,29
6 Uo. 10,34 és Zsolt 81,6
7 Azt mondottuk: „Isten szemében”, mert az emberi szem nem tudja mindig észrevenni ezt a különbséget. Lehet, hogy az egyik külsőre „becsületesebb” és így kevésbé van kitéve az emberek gáncsoskodásának, míg a másiknál, aki valójában előbbrehaladt az Istennel való egyesülésben, a kegyelem külső megnyilvánulását talán elfojtják a vérmérsékletből származó, de az akarattól független hibák.
8 Jn 14,31