A bűnt természetszerűleg büntetés követi. Az isteni, bölcs Törvényhozó ugyanis nem hagyhatta törvényeit megfelelő szankció, szentesítés nélkül. De az isteni jóság egyben módot is nyújtott, hogy megfelelő feltételek mellett ne csak a bűntől, hanem a büntetéstől is megszabaduljunk. Ez utóbbira nézve a következőket szükséges tudnunk.
Amíg valamely bűn meg nincs bocsátva, addig az érte járó büntetés elengedéséről sem lehet szó.
A halálos bűn megbocsátásával Isten egyben elengedi az örök büntetést is. A megszentelő malaszt ugyanis, amely lelkünkről a halálos bűnt letörli, jogot ad a mennyországra.
Ámde mikor Isten a halálos bűnnel a poklot elengedi, ezzel nem mondott le igazságossága minden követelményéről, hanem, mint az Egyház tudósai mondani szokták, az örök büntetést ideigtartóra változtatja át, amelyet a bűnösnek vagy itt a földön vagy a tisztító tűzben kell elszenvednie.
De még a bocsánatos bűn bocsánata sem vonja szükségképpen maga után minden ideiglenes büntetés elengedését.
Hogy mennyi büntetést mér ki Isten, illetőleg mennyit enged el, nemcsak a bűnök nagyságától, hanem bűnbánó felkészültségétől is függ. Lehet a bánatnak, szeretetnek oly nagy foka, amely Istent minden bűn s büntetésnek nyomban való elengedésére indítja. Ez azonban csak ritkán történik.
A büntetéstől való menekedésnek három módja van:
a) az elégtétel ebben az életben, akár a gyóntató adja azt fel, akár mi magunk vállaljuk azt magunkra. Ez utóbbihoz számítjuk a vezeklés minden faját s nevezetesen a szentmise-áldozat bemutatását s buzgó hallgatását;
b) a büntetések leszenvedése a tisztítótűzben;
c) a szent búcsúk elnyerése, amelyek által Krisztus és a szentek érdemkincstárából pótoljuk és törlesztjük azt a büntetésadósságot, amellyel az isteni igazságosságnak tartozunk.