Ha cselekedeteink „igazak”, Istennek alávetett eszes teremtményvoltunknak megfelelők, szabadok, élethivatásunkkal megegyezők, – mindez elég-e ahhoz, hogy a természetfeletti élet cselekedetei legyenek?
Nem, ez még nem elég. Szükséges még – és ez a legfontosabb, – hogy kegyelemből fakadjanak, a megszentelő kegyelemmel felékesített lélek vigye végbe ezeket a cselekedeteket. Ezt jelöli Szent Pál ezzel a szóval: „A szeretetben”. Vagyis abban az alapvető fontosságú szeretetben, amely által magunkat teljesen Istenhez kapcsoljuk és benne találjuk meg azt a legfőbb jót, melyet minden másnak elébe helyezünk. Ez a kegyelem gyümölcse, amely kedvesekké tesz bennünket Isten előtt, mivel gyermekei vagyunk. Igaz, hogy a természetfeletti szeretet nem azonos a kegyelemmel, de mindkettő egyenlő rangú: „A szeretet kiáradt szívünkbe a Szentlélek által, aki nekünk adatott”.1 A kegyelem magasabbrendűvé teszi lényünket, a szeretet átalakítja. A kegyelem és a szeretet mindig kapcsolódik: az egyiknek foka megjelöli a másikét is. Minden halálos bűn, bármilyen természetű legyen is az, egyszerre kiöli lelkünkből mind a kegyelmet, mind a szeretetet.
A megszentelő kegyelemből kell fakadnia minden emberi tevékenységünknek. Nélküle nem tudunk természetfeletti módon cselekedni, úgyhogy érdemszerző volna az örök élet boldogságára. – Isten a kegyelemmel új életformát teremt bennünk, a kegyelem állapotát: elsősorban ez a legfontosabb. Minden lény csak természete szerint cselekedhetik: csak akkor cselekedhetünk emberi módon, ha emberi természetünk van. Ugyanígy a természetfeletti életnek megfelelő cselekedeteket is csak akkor vihetjük végbe, ha a kegyelem által új természetünk van: „új teremtmények” vagyunk.
Ha egy ember fekszik előttünk a földön, lehet, hogy csak alszik, de lehet, hogy halott. Ha csak alszik, hamarosan felébred. Akkor egész teste megmozdul, természetes erői megnyilatkoznak. Miért? Mert él benne ezen erők tápláló forrása, melyből fakadnak, vagyis a lélek. De ha a lélek elhagyta, a test nem mozdul többé. Hiába rázzuk, megmarad a holttest hideg tehetetlenségében. Többé nem fakad tevékenység ebből a holttestből: elhagyta éltető forrása, melyből erői fakadtak.
Így van ez a természetfeletti életben is. A megszentelő kegyelem az a belső forrás, melyből minden természetfeletti tevékenységünk fakad. Ha a lélekben él ez a kegyelem, a természetfeletti élet érdemszerző cselekedetei fakadhatnak belőle; ha nem, a lélek halott Isten szemében.2
Krisztus Jézus szép hasonlattal értette meg velünk a kegyelem szerepét lelkünkben. Az Úr Jézus szívesen használt képeket, hogy velük megkönnyítse az igazság megértését. – Az utolsó vacsora után isteni Megváltónk tanítványaival elhagyja a termet, hogy az Olajfák-hegye felé induljon. Útközben, kiérve a városból, egy szőlődomb mellett halad el.3 Ez a kép ihleti Krisztust utolsó beszédére: „Látjátok ezeket a tőkéket? – kérdezi apostolaitól. Nos, az igazi szőlőtő én vagyok. Ti vagytok a szőlővesszők. Aki énbennem marad és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Miként a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt, hacsak nem marad egyesülve a tőkével, ugyanúgy ti sem, ha nem maradtok egyesülve velem a kegyelem által”. A kegyelem az a nedv, melyet a gyökérből szívnak a venyigék. Sem a gyökér, sem a tőke nem terem gyümölcsöt, hanem a szőlővessző; de a szőlővessző is csak akkor, ha összeforr a tőke által a gyökérrel és abból szívja tápláló nedvét. Ha letörjük a venyigét, elválasztjuk a tőkétől, nem kap több nedvet, elszárad és száraz rőzse lesz, mely nem teremhet több gyümölcsöt.
Ugyanígy jár az olyan lélek is, akiben nincs meg a kegyelem: nincs egyesülve Krisztussal, nem szívja belőle a természetfölötti kegyelem nedvét, amely természetfeletti élettel és termékenységgel gazdagítaná. Ne felejtsük el: egyedül Krisztus a természetfeletti élet forrása. Egész tevékenységünk, egész életünk csak annyiban értékes az örök élet szempontjából, amennyiben egyesülünk Krisztussal a kegyelem által. Ha nem, akkor akármennyit fáradozunk és törjük is magunkat, vigyük bár véghez az emberek szemében a legragyogóbb tetteket, Isten előtt természetfeletti szempontból egész tevékenységünk terméketlen és érdemtelen az örök élet számára.
Felmerülhet itt az a kérdés: Tehát az ilyen cselekedetek rosszak? – Nem szükségképpen. Ha erkölcsösek, azért ezek is kedvesek Isten előtt, aki néha meg is jutalmazza őket földi javakkal. Aki gyakorolja őket, annak bizonyos érdemet is szereznek a szó legtágabb értelmében, vagy helyesebben: Istentől bizonyos méltányosság alapján némi jutalomra tarthat számot értük. – De mivel az illetőben nincs meg a megszentelő kegyelem, nincs meg a szükséges arányosság sem e cselekedetek és a véget nem érő örökség között, melyet Isten csak azoknak ígért meg, akik a kegyelem által gyermekei: „Ha fiai, akkor örökösök is”.4 Isten nem ismerheti fel ezekben a cselekedetekben a természetfeletti jelleget, amely szükséges ahhoz, hogy beszámíthassa őket az örökkévalóságra.
Tegyük fel, hogy két ember alamizsnát ad egy szegénynek. Az egyik a kegyelem révén Isten szent barátságában él és az alamizsnát az isteni szeretet kézmozdulatával nyújtja. A másik lelke meg van fosztva a megszentelő kegyelemtől. Külsőleg tekintve mindkettő ugyanazt cselekszi, mégis milyen különbség van közöttük Isten szemében! – Az elsőnek az alamizsnája végtelen, örök boldogságát növeli. Az Úr Jézus mondotta, hogy „aki csak egy pohár hideg vizet ad is inni egynek a legkisebbek közül, mint tanítványnak…, nem veszti el jutalmát”.5 A másodiké ugyanennek a boldogságnak a szempontjából érdemtelen, még ha marokkal szórná is az aranyat. Ami magából a természetből fakad, annak nincs értéke az örök élet szempontjából. Kétségtelen, hogy Isten, aki maga a jóság, nem nézi jóakarat nélkül a bűnös jócselekedeteit, különösen, ha azok a felebaráti szeretet megnyilvánulásai, és nem emberi tekintetből, hanem a szerencsétlenek iránti részvétből fakadnak. Sőt a könyörületesség gyakran (és milyen nagy bizalmat ébreszt ez!) arra indítja Istent, hogy azoknak, akik a szeretetnek ilyen megnyilvánulásait gyakorolják, megadja a megtérés kegyelmét. Ez azután véglegesen nekik adja a legfőbb jót: az Isten barátságát. De egyedül csak a megszentelő kegyelem adja meg életünk igazi fémjelzését és legfőbb értékét.
Annyira igaz ez, hogy amikor a bűnös újra a kegyelem állapotába jut, kegyelem nélkül véghezvitt cselekedetei, ha még oly számos és kiváló természetes cselekedetek voltak is, értéktelenek maradnak e természetfeletti érdem szempontjából és az örök boldogság számára, mely amazt jutalmazza, örökre elvesztek.
Szent Pál jól megvilágította ezt az igazságot. Hallgassuk, mit mond ő: „Szóljak bár az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretetem nincsen, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És legyen bár prófétáló tehetségem, és ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, és legyen bár oly teljes hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretetem nincsen, semmi sem vagyok. És osszam el bár egész vagyonomat a szegények táplálására, és adjam bár át testemet, úgyhogy elégjek: ha szeretetem nincsen, semmit sem használ nekem”.6 Más szóval a legrendkívülibb ajándékok, a legkiválóbb tehetségek, a legnemesebb vállalkozások, a legragyogóbb cselekedetek, a legnagyobb erőfeszítések, a legmélyebb szenvedések teljesen érdemtelenek az örök életre szeretet nélkül, vagyis a léleknek azon feltétlen odaadása nélkül, mellyel egyedül Istenhez tapad, azon természetfeletti szeretet nélkül, mely a megszentelő kegyelemből fakad, mint a virág a szárán.
Kapcsoljuk tehát egész életünket Istenhez, végső célunkhoz és örök boldogságunkhoz. A megszentelő kegyelemmel együtt az Isten iránti szeretet ihlesse minden tettünket. Ha él bennünk a megszentelő kegyelem, akkor megvalósítjuk Krisztus Urunk óhajtását: „Benne maradunk”, és ő „bennünk marad”. Bennünk marad az Atyával és a Szentlélekkel: „Hozzája megyünk és lakóhelyet szerzünk nála”.7 A Szentháromság, aki valóban bennünk lakik, mint valami templomban, nem marad tétlen. Bennünk marad, hogy szüntelenül fenntartson bennünket és lelkünk kifejthesse természetfeletti tevékenységét: „Az én Atyám mindezideig munkálkodik, én is munkálkodom”.8
Tudjuk, hogy Isten a természetes rendben tevékenységével szüntelenül fenntartja létünket, hogy kifejthessük tevékenységünket: ez „az isteni közreműködés”, concursus divinus. Ez az isteni közreműködés a természetfeletti rendben is érvényesül: természetfeletti cselekedetet csak akkor hajthatunk végre, ha Isten megadja hozzá kegyelmét. Ennek a kegyelemnek átmeneti hatása miatt segítőkegyelem (gratia actualis) a neve (szemben a megszentelő kegyelemmel, amely természeténél fogva állandó, azért habitualis kegyelemnek is nevezzük). Egyik része annak a csodás együttesnek, amely a megszentelő kegyelemmel, az isteni erényekkel és a Szentlélek ajándékaival együtt a természetfeletti rendet alkotja. A természetfeletti élet rendes lefolyásában nem más, mint az isteni közreműködés megnyilvánulása a természetfeletti rendben. De egyes meghatározott alkalmakkor, amelyek lelkünknek az eredeti bűn óta megváltozott természetéből következnek – mint például értelmünk homálya, akaratunk gyengesége, mivel a bűnös kívánság, a sátán és a világ el akarja téríteni őket a legfőbb, igazi jó keresésétől, – az isteni közreműködés meghatározott módon jelentkezik: felvillantja értelmünket, megerősíti akaratunkat, hogy heves kísértésnek is ellenállhassunk, vagyis nehéz feladatot is el tudjunk végezni. E különös segítség nélkül, melyet Isten megad kérésünkre, nem érhetjük el legfőbb célunkat és mint a trienti zsinat mondja, nem tudunk „állhatatosak maradni az igazságban”.9
Ez tehát nagy vonásokban lelkiéletünk gyakorlásának alaptörvénye. A nélkül, hogy valamit is megváltoztatnánk természetünk lényegén, vagy azon, ami jó van egyéniségünkben, ami szükséges meghatározott élethivatásunk betöltéséhez, Krisztus kegyelméből kell élnünk és szeretetből egész élettevékenységünket Atyja dicsőségére kell irányítanunk. A kegyelem természetünkbe, természetes erőibe oltódik és átjárja ezeknek sajátos tevékenységét. Ez a legfőbb oka annak a sokszínű különféleségnek, mellyel a szentek életében találkozunk.
1 Róm 5,5 – „A megszentelő kegyelmet és a szeretetet egyaránt a Szentlélek adja nekünk… Mert a megszentelő kegyelem és a szeretet természetfeletti ajándéka csak annyira különbözik egymástól, mint amennyire a nap különbözik a napsugártól. A megszentelő kegyelem a lélek élete; a szeretet ugyanilyen éltető erő, mely a természetfeletti élet valamennyi megnyilvánulását létrehozhatja, de különösen az Isten iránti tevékeny szeretetet, minden élet és minden szépség forrását.” Hedley: Retrait, 321-322. l.
2 Megjegyzendő, hogy ez csak hasonlat, mely arra szolgál, hogy megértesse a kegyelemnek, ennek a természetfeletti életelvnek szükségességét. De a halálos bűn állapotában élő lélek új életre támadhat a bűnbánat szentségével, újra megtalálhatja a kegyelmet. Sőt a léleknek szabad természetfeletti cselekedetekkel (vagyis az Istentől kapott természetfeletti segítőkegyelemmel), milyenek a félelem, a remény, a szeretet, a bánat, a léleknek erre fel is kell készülnie és ehhez kell folyamodnia. Vö. 242. l. jegyzetét.
3 Fouard: Vie de Notre-Seigneur Jésus-Christ. VI. könyv. 5. fej.: Le discours de Jésus sur la routc de Gethsémani.
4 Róm 8,17
5 Mt 10,24
6 1Kor 13,1-3
7 Jn 14,23
8 Jn 5,17
9 Sess. VI., can. 18.; vö. can. 13. – Nyilvánvaló azonban, hogy a halálos bűn állapotában élő lélek is kaphat természetfeletti segítőkegyelmeket, melyek megvilágosítják értelmét és erősítik akaratát a megtérésben. Náluk azonban – eltérően a megszentelő kegyelem állapotában élő lelkektől – ezek a kegyelmek nem tartoznak ahhoz az „isteni közreműködéshez”, amelyről beszélünk, amely megőrzi az igazak lelkében a megszentelő kegyelmet. A Szentlélek megtérésre ösztönzi a bűnöst; de nem lakik lelkében.